Főkép Ezen írás apropója nem más, minthogy jó egy hónap múlva ismételten Magyarország felé veszi útját az egyik legismertebb USA-beli thrash metál formáció, amelyik idén már a 28. életévét tapossa.
Dave Mustaine, énekes-gitáros eredetileg a Metallica sorait erősítette a csapat Kill ’em all című albumának megjelenése előtt szólógitárosi poszton, de az alkohol illetve drog okozta agressziója oda vezetett, hogy sajnálatos módon kikerült a zenekarból (az énekes James Hetfieldnek két foga is bánta az összetűzéseket).

Dave a mai napig képtelen feldolgozni, hogy kitették a szűrét, és szinte alig akad olyan interjú, amelyikben ne hangzanának el kényes kérdések ezzel kapcsolatban, viszont a világ sokkal szegényebb lenne, ha ennek a kirúgásnak következtében nem alakult volna meg a Megadeth.
 
A bizonyítási vágy, amely a zenészben lakozik, kimeríthetetlennek bizonyult az elmúlt majd’ 3 évtizedben, és olyan klasszikus albumoktól fosztotta volna meg a zenei palettát, mint például az idén a 20. jubileumát ünneplő Rust in Peace (Dave eleinte tagadta, hogy készülnének az évfordulóra, majd mégis úgy döntöttek, hogy egy speciális „hadjárattal” emlékeznek meg az egyik legsikeresebb lemezükről, és az idei észak-amerikai turnéjuk állomásain elejétől a végéig lenyomták az albumot).

Az már egy teljesen másik lapra tartozik, hogy mennyiben lett volna más a Metallica életműve, ha Mustaine benne marad a zenekarban, de nem lehetünk elégedetlenek, mert bár a Megadeth szerényebb sikereket ért el, ugyanakkor legalább annyira fontos és meghatározó szereplőjévé vált a modern metál zenének, mint a James Hetfield vezette brigád.
Sőt, talán még azt is lehetne állítani, hogy zeneiség szempontjából a Megadeth túl is szárnyalta a Metallicát.

Metálrajongók közt örök kérdés, hogy melyik zenekar a jobb, újságok tömkelege elemezte egymással párhuzamosan a két konkurens csapat ugyanazon érában megjelent lemezeit, de véleményem szerint teljesen felesleges az összehasonlítás, mert mindkét együttes olyan műveket rakott le az asztalra, melyek által abszolút jogos a létezésük.

Az meg külön szerencse, hogy a mai napig létezik és aktívkodik a két banda, idén pedig hosszú idő után ismételten van rá lehetőség, hogy egy színpadon tekintse meg a nagyérdemű a thrash óriásait, hiszen a két „M” kezdőbetűs legenda mellett az Anthrax és a Slayer is részt vesz azon a speciális turnén, amely Európát is eléri.
 
Először azt gondolhatnánk, hogy egy olyan alapműről, mint ami a jelen írás tárgyát is képezi, viszonylag könnyű írni. Ez részben igaz, de nem teljesen, hiszen képtelenség elegáns minimalizmussal megemlékezni erről a klasszikus albumról és ettől válik a feladat nehézzé.

Dave versenyzési mániája, hogy a Metallica-nál jobb lemezeket készítsen, és magához édesgessen még több rajongót, talán ennél a korongnál csúcsosodott ki először. A Metallica 1988-as ...and justice for all, illetve a két évvel korábbi Master of Puppets című lemeze után már-már úgy tűnt, hogy a thrash fejére felkerült a korona, de ezek a kiadványok csak még jobban arra ösztökélték Mustaine mestert, hogy felülmúlja ex-zenekara alkotásait.

A három korábbi Megadeth lemez szerényebb sikereket aratott, de ez nem törte meg Megadave lelkesedését, és új tagokkal kiegészülve látott neki a Rust in Peace felvételeinek.
A korábbi szólógitáros helyére több jelöltje is volt, de végül az elképesztő hangképekkel rendelkező Marty Friedman mellett döntött, és a választás nem bizonyult rossznak, hiszen Marty jellegzetes szólói a klasszikus Megadeth lemezek védjegyévé váltak a ’90-es években.

Érdekesség, hogy a lemez megjelenése előtt még Kerry King (Slayer) is kisegítette néhány koncerten a brigádot, majd Dimebag Darrellt (Pantera, 1966-2004 RIP) próbálta a zenekarvezetőt meggyőzni a csatlakozásról, aki el is vállalta volna a posztot, de csak abban az esetben, ha testvére, Vinnie Paul is beszállhat a zenekarba.
Dave viszont ragaszkodott az új ’deth perkáshoz (félelmetes belegondolni, hogy micsoda fúzió lett volna a két gitáróriás egymás mellé kerülése!). Nick Menza dobos még 1989-ben csatlakozott a csapathoz, akivel a Rust előtt már rögzített egy számot a zenekar, mégpedig Alice Cooper „No more Mr. Nice Guy” című feldolgozását.
 
A Metallica-ból történt kiválás után Dave hosszú évekig ugyanúgy folytatta önpusztító életét, és bár többször is figyelmeztették barátai, zenésztársai életmódjának veszélyeire, újból és újból visszaesett a függőségébe.
A Rust in Peace felvételeinek kezdete előtt azonban egy autóbaleset (amit ő okozott részegen) után bevonult az elvonóra, ami után egy időre megszabadult káros szenvedélyeitől. Talán ennek is köszönhető, hogy az új album koncepciózus mivolta maximálisan sikerült, és hogy tökéletes formát ölthetett a lemez.
 
Míg az első lemez produceri és hangmérnöki munkáit a csapat látta el (a kiadótól kapott pénz felét inkább drogokra és alkoholra költötték), és a második két albumnál is folyamatos összetűzésbe kerültek a stúdióban dolgozókkal, a kiadó nagyobb összeg ráfordításával Mike Clink-re bízta a munkálatokat, így ő lett az első profi producer, aki a Megadeth-tel dolgozott (az ő nevéhez fűződtek többek között a Guns N’ Roses lemezei is). Clink remekül összerántotta, motiválta a csapatot, és kiváló ötletei segítségével gördülékenyen, teljes józanságban tudott elkészülni a mestermű.
 
A dalok szövegének zöme politikával, háborúval foglalkozik, amelyekben Mustaine az interkontinentális ballisztikus rakéták problematikáját éppúgy górcső alá vette, akárcsak Írország egyesülését vagy a hadifogságba esettek sorsát (Take No Prisoners), míg a „Dawn Patrol” című dalban az üvegházhatás kellemetlenségeit taglalja.
Félelmetesen gyors és vad gitártémák mennyországa ez a lemez, amely a mai napig örök etalonja a metálgitárosoknak, hiszen a dalok riffgazdagsága egy olyan tananyag, amit egy húrnyűvőnek lehetetlen megkerülnie.
 
A dalokban hallható ritmusgitárokat mind Dave követte el, mert Marty késői csatlakozása már nem tette lehetővé, hogy a dalokat ízig-vérig megtanulja.
Több gitárszólót Mustaine mester játszott fel a lemezre, de nem lehet elmenni Marty frenetikus, brilliáns témái mellett sem, amelyek a mai napig megállják a helyüket, nem járt el felettük az idő, mint sok más power metal gitáros tételei felett.

Különleges, egyedi ízzel volt képes megfűszerezni a számokat olyan technikákat alkalmazva, amelyek mindegyike külön tanulmány. Állítása szerint voltak olyan szólói is, amelyek nagy része improvizáció volt, de Clink annyira elégedett volt velük, hogy nem hagyta őket kidolgoztatni, mivel elveszett volna a felbecsülhetetlen értékű spontaneitás.
 
Az egyik legelborultabb, legbrilliánsabb szólókkal felvértezett darab a „Hangar 18” név alatt futó szerzemény, amely szövegét Nick Menza ufómániája ihlette, és arról a bizonyos amerikai hangárról szól, ahol sokak szerint tudósok titkos kísérleteket folytatnak a földre zuhant idegenekkel.
(1947-ben állítólag az amerikai Roswell mellett lezuhant egy UFO, amely után bizarr felvételek jelentek meg arról, ahogy az egyik ufonautát felboncolták, de utólag tagadták a képek és filmfelvételek hitelességét).

Ebben a dalban mind Marty, mind Dave orkánerejű gitárszólókat játszott fel szinte egymással versenyezve, hogy megalkossák az egyik legfontosabb thrash himnuszt. Amikor Marty az első verziót rögzítette Mike Clink segédletével, a producer rászólt, hogy keressen még olyan hangokat, amik földönkívüli hatást eredményeznek, hiszen mégiscsak idegenekről szól a szerzemény. A végeredmény önmagáért beszél.

A 2001-es The World Needs a Hero című Megadeth lemezre Dave felvette a dal második részét (Return to hangar), amely hasonló koncepiójú, mint az eredeti szerzemény, de annak monumentalitását semmilyen tekintetben nem tudta megközelíteni.
 
A Megadeth nótáiban az az egyik legbecsülendőbb, hogy a gitárszólók alatti riffek nem egyszerű akkordokra épülnek, hanem önálló egyéniséggel bírnak, és ezekből a témákból dalok tömkelegét lehetne megírni.
Dave erre mindig kényesen ügyelt, illetve arra is, hogy kevés utánzója lehessen ritmusgitározás terén, hiszen az általa írt dalok verzéi, refrénjei alatt fellelhető riffek sem az egyszerűségükről híresek.

Legjobb példa erre a kezdő dal, a „Holy Wars”, amelyben olyan gitározás hallható, hogy szinte lehetetlenségnek tűnik a mellette való éneklés, de kivételes függetlenítő képességének hála, Mustaine úrnál ez is működik.
Persze Dave sosem volt egy hatalmas torok, sőt, ő a leghíresebb, összezárt fogsorral daloló metálénekes, gonosz hangja mégis tökéletesen passzol a ’deth dalokhoz.
 
A lemez 2004-ben néhány bónusz felvétellel megspékelve, újrakevert verzióban került a boltok polcaira. Az újrakeverés alkalmával Dave döbbenten állapította meg, hogy néhány éneksáv eltűnt a nyersanyagról, ezért némelyik dalt újra kellett énekelnie. Ezzel némileg eltűnt az eredeti, nyers hangulat, de a lemez értékeiből semmit sem vett el.
 
20 éve szinte minden Megadeth koncert setlistjének kötelező eleme a „Holy Wars” és a „Hangar 18”, így nyugodt szívvel látogathat el az is a PeCsába, akit az újkeletű szerzemények annyira nem hatottak meg, és inkább a nosztalgia viszi el a koncertre.
Én személy szerint reménykedem benne, hogy a jubiluem kapcsán több „rozsdás” nóta is terítékre kerül majd nálunk is, de száz százalékig biztos, hogy speed és thrash témákkal megtelt fejjel fogunk kiballagni aznap a Városligetből.
 
Az együttes tagjai:
Dave Mustaine – ének, gitár
Marty Friedman – gitár
Dave Ellefson – basszusgitár, háttérvokál
Nick Menza – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Holy Wars... The Punishment Due
2. Hangar 18
3. Take No Prisoners
4. Five Magics
5. Poison Was the Cure
6. Lucretia
7. Tornado of Souls
8. Dawn Patrol
9. Rust in Peace... Polaris
 
Diszkográfia:
Killing Is My Business... and Business Is Good! (1985)
Peace Sells... but Who`s Buying? (1986)
So Far, So Good... So What! (1988)
Rust in Peace (1990)
Rusted Pieces (1991) - video
Countdown to Extinction (1992)
Exposure of a Dream (1992) - video
Youthanasia (1994)
Evolver: The Making of Youthanasia (1994) - video
Hidden Treasures (1995)
Cryptic Writings (1997)
Cryptic Sounds: No Voices in Your Head (1998) - instrumentális változatok
Risk (1999)
Capitol Punishment: The Megadeth Years (2000) - válogatás
The World Needs a Hero (2001)
Rude Awakening (2002) - koncert DVD
Still Alive... and Well? (2002) - koncert
The System Has Failed (2004)
Greatest Hits: Back to the Start (2005) - válogatás
Video Hits (2005) - DVD
Arsenal of Megadeth (2006) - válogatás DVD
United Abominations (2007)
That One Night: Live in Buenos Aires (2007) - koncert DVD
Anthology: Set The World Afire (2008) – válogatás
Endgame (2009)
Blood in the Water: Live in San Diego (2010) koncert