FőképA második nap sem maradtunk eső és nagyon jó koncertek nélkül. Persze megint azzal indult a napom, hogy a cuccomról pucoltam le a sarat. Simán „dagonyafesztiválnak” keresztelhetnénk az eseményt, olyan mennyiségű víz jött le az égből és a belőle keletkezett „mocsár” szinte járhatatlanná tette a Hammerworld Stage előtti területeket.

Persze nem így indult a nap. Ragyogó napsütésben indultam Csillebérc felé, azt remélve, hogy végre nem fogok az este megfagyni és nem ázom el. Mindez szép és jó volt egészen a Normafáig, onnan ugyanis már csúf feketeséget lehetett látni a város felett.
Persze a busz, ami a bejáratig vitt volna, már dugig volt, így maradt megint a gyaloglás. Kicsit kapkodni is kezdtem a csülkeim mondván, a fene tudja mikor szakad le az ég.

Sikerült megúsznom a dolgot és örömmel láttam, hogy a tegnapi sártenger eltűnt és normális körülmények között jutok el a Dalriada koncertjére. Ők epikus folk metalban utaznak alapvetően, ezeket egészítik ki különféle középkori zenei elemekkel.

A sátorban lévő tömeget elnézve biztos voltam benne, hogy a mai nap sokkalta keményebb lesz testmozgásilag, mint a tegnapi. Szinte az első pillanattól kezdve együtt mozdult, énekelt, élt a közönség a zenekarral.
Természetesen felcsendült az Arany János költeményének feldolgozásából íródott „Walesi bárdok” is.

Azért tartom kiemelkedő a teljesítménynek a Dalriada munkáját, mert évek óta ők a legsikeresebb magyar banda, akik a magyar népzenei hagyományokat örökítik át zenéjükbe. És ez meg is látszott a közönség hozzáállásán is.

A következő zenekar a német Brainstorm volt, akik power metal zenéjükkel próbálták fokozni a jelenlévők hangulatát.
Ez sikerült is nekik, noha leginkább középtempójú számokat játszottak, ami a Dalriada után egy kicsit furcsán hatott: túl lassúnak tűntek, és néhol már-már erőtlenséget is felfedeztem bennük. De valószínű, ezt csak én vizionálhattam, mert a közönséget egy cseppet sem zavarta meg az éles ritmusváltás.

Az igazán csak a Brainstorm koncertjén tudatosult bennem, hogy minden nagyon jól szól hátul is, sokkal jobban, mint tegnap. Ráadásul kezdtünk egyre többen és többen lenni: részint egyre-másra érkezetek kifelé a még nálam is későbben kelők, másrészt elérte Csillebércet az esőfelhő.

A németek után a holland Legion of The Damned thrash/death formáció következett volna, de leszakadt az ég. Majdnem szó szerint. Az egyik villám a közvetlen közelünkben csattant, így a rendezők azonnali kikapcsolást rendeltek el a sátorban. És közben ömlött az eső…

Annyira ömlött, hogy a koncerthelyszín melletti teniszpálya tíz perc alatt víz alá került, valamint a sátorról lezúduló víz kezdett befolyni hozzánk, felvillantva előttünk egy kisebb árvíz rémképét.
A közönség egy népesebb – legkevésbé sem szomjas – csoportja a Kossuth-nótával és a „Süss fel nappal” próbálta feldobni a zuhanó morált. Volt, aki elérkezettnek látta az időt egy égi zuhanyra, mások fittyet hányva az esőre, megcsappan sörkészleteiket pótolták, zuhannyal egybekötve.

A vihar elvonulta után aztán végre beindulhatott a Legion of The Damned irgalmat nem ismerő agyzúzó gépezete.
A srácok nem vicceltek, az első pillanattól kezdve kőkeményen törekedtek arra, hogy zeneileg megsemmisítő csapást mérjenek a közönségre. Ez szerintem többé-kevésbé sikerült is nekik, a koncert végén csak elismerően tudtunk egymásra nézni az időközben felbukkant ismerőseimmel és mindössze az ominózus kötőszót tudtuk ismételgetni.

Az tény, hogy nagyon profin és nagyon keményen szólt a banda, viszont afelett nem tudtunk szó nélkül elmenni, hogy egy-két nóta nagyon is hasonlít a műfaj szülőatyjának tartott Slayer dalaira. Igaz, viszonylag fiatal csapatról van szó – 2004-ben alakultak – reméljük hamar kinövik ezt a „gyermekbetegségüket”.

Finntroll. Hogy őszinte legyek, őket az eredeti énekes kilépése után már temettem. Ám az idén napvilágot látott Nifelvind album megcsillantotta a reményt, hogy mégis képes lesz ez a csapat visszatalálni arra az vonalra, amely a leginkább fekszik nekik és amellyel legnagyobb sikereiket alkották.
Ez a koncertjükön is meglátszott, hiszen több számot is játszottak az új korongról, illetve visszanyúltak a régi slágerekhez, így természetesen felcsendültek például a „Trollhammaren” vagy a „Jaktens Tid” taktusai is.

A közönségnek egyébként nem nagyon kellett bíztatás: bár a Legion of The Damned nem kegyelmezett, úgy tűnik simán vették az akadályt és rátettek még egy lapáttal az első sorokban.

A Finntroll után kimenőt adtam magamnak, és így már csak a HammerFall maradt hátra, mint tervezett program. Hogy őszinte legyek, nagyjából azt kaptam, amit vártam: egy igazi, hamisítatlan és feledhetetlen koncertet.
Azt már a Szigeten tapasztaltam pár éve, hogy hangosítás ügyében a HammerFall nem igazán ismeri a tréfát, így itt is kitelt az a fél órás lyuk, amit az átszerelésre és beállásra szántak.

Az eredmény meg is látszott: az összes hangszer a lehetőségekhez képest szépen és tisztán hallatszott, és még Joacim Cans éneke is kivehető volt a keverő mellett.
Mindezek mellett a gitárosok koreográfiai tevékenysége a színpadon már csak hab volt a tortán. Nem tudom hogy mennyit gyakorolták az együtt fejrázást, de mindegy hol voltak éppen a deszkákon, takkra ugyanakkor álltak neki mindhárman.

A Finntroll-hoz hasonlóan a svédek is egy „best of” jellegű műsort hoztak nekünk, így az újabb szerzemények mellett felcsendültek a régi klasszikusok is (a teljesség igénye nélkül: „Crimson Thunder”, „Hearts on Fire”, „Let the Hammer Fall”), amik során természetesen szépen meg is lettünk énekeltetve, így egy zeneileg igazán eredményes nap után, boldog mosollyal az arcunkon térhettünk nyugovóra.