FőképAmerikában is vannak olyan körzetek, amelyeket semmiképpen sem a metal fellegvárának könyvel el az ember.
Ilyen például Las Vegas, ami sokkal ismertebb kaszinóiról, az itt ténykedő CSI alkalmazottakról, s nem utolsó sorban a városról elkeresztelt sorozatról, amelyben a Montecito Casino és Hotel hétköznapjain szórakozhat és izgulhat az arra kíváncsi sorozatfüggő.
 
Fémes zene innen? Ugyan már – ez csak valami rossz vicc lehet. Csak az igazán elszánt, komoly lexikális tudással rendelkezők, no meg a rajongók emlékezhetnek a Slaughter nevű csapatra, amely a nyolcvanas évek végén a félkarú rablók árnyékából célozta meg a világhírt, s bár a mai napig léteznek, a siker az utóbbi években messze elkerülte őket.
 
Ezért aztán metal szempontból mondhatni majdnem szűz területről érkezett a Taking Dawn, s azt kell mondjam, hamuban sült pogácsa helyett jóféle glam muzsikát hoztak magukkal. De tőlem akár bulimetalnak is nevezhetjük, vagy olyan keverék zenének, ami a nyolcvanas évek legjobb elemeit használja fel.
 
A lényeg, hogy a stúdióban sikerült meglépniük azt, ami csak nagyon kevés lemezen csíphető el – ebben a zenében ott a „dög”, olyan húzása van, mint mondjuk a Dr. Feelgood című korszakos Mötley Crüe albumnak.
 
Persze a glam sosem a bánkódásról szólt, elvégre aki megnézett pár Guns N’ Roses vagy Mötley Crüe videót (esetleg koncert DVD-t), az tudja, milyen elvetemült bulizásra, vagy egyszerűen tartós vidámságra késztet ez a zene.
Ráadásul a Taking Dawn legénysége mindehhez hozzácsomagolt egy kis Skid Row / Bon Jovi spontaneitást a korai évekből, s így jókora adag hard rock került a metal mellé.
 
Igyekeztek mindenhonnan a legjobbat átmenteni saját zenéjükbe, így megmaradtak a csordavokálok (amelyek kiemelik az énekes Chris Babbitt képességeit), a gitárszólók és a kellemes riffelés. Száműzték a tupírozott frizurákat és a ma már nevetséges ruházatot – s szerencsére a balladákat sem erőltetik (persze van, de az sem olyan).
 
A két véglet (ballada és elvetemült rock and roll) között jópár nóta van, amelyek nagyon emlékeztetnek a nyolcvanas évek slágereire (például a „Fight ‘Em With Your Rock” annyira hajaz a „Kickstart My Heart” című Crüe nótára, amennyire csak plágium nélkül lehetséges).
 
De mindezt megbocsátom nekik, mert a Time to Burn valóban fantasztikusan dögös lemez, ami összhatásában a Shinedown The Sound of Madness zseniális korongjával vetekszik. A lendület az elejétől a végéig megmarad, miközben nem csupán arányos, telt hangzást élvezhetünk, hanem a retró mellé modernséget is kapunk.
 
Remélem a jövőben továbbmennek ezen az úton, és a nyolcvanas évek öröksége mellé fokozatosan beépítik saját stílusukat, egyéniségüket. Ha ez sikerül, akár még a következő évek nagy durranása is lehet belőlük.
 
Az együttes tagjai:
Chris Babbitt – ének, gitár
Mikey Cross – gitár
Andrew Cushing – basszusgitár
Alan Doucette – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Time To Burn
2. Like A Revolution
3. Take Me Away
4. So Loud
5. Save Me
6. Close Your Eyes
7. Godless
8. Fight ‘Em With Your Rock
9. Never Enough
10. Endlessly
11. The Chain
 
Diszkográfia:
Taking Dawn (2009) EP
Time To Burn (2010)