Főkép

A filozófus régi dilemmája: ha előbb kicseréljük a fejsze fejét, majd egy későbbi időpontban a nyelét is, mondhatjuk-e, hogy ugyanarról a fejszéről beszélünk?
Ugyanezzel a kérdéssel kell szembenéznünk többek között a legendás P. Box kapcsán is, hiszen Cserháti István és Bencsik Sándor egykori zenekara többé-kevésbé folyamatosan, úgymond jogfolytonosan működött, épp csak senki nem tagja már az eredeti felállásból.

No de ebből az elgondolásból kiindulva mondhatjuk-e, hogy például a Deep Purple koncertjein maga a Deep Purple lép fel?
(Igen, nem szabad elfeledni, hogy náluk Ian Paice a kezdetektől fogva máig ugyanúgy a banda ténylegesen szilárd alapokat biztosító oszlopa, ám ha egyszer úgy döntene, hogy ő is nyugdíjba vonul, vajon a csapat ezzel véglegesen megszűnne Deep Purple-nek lenni?)
 
Szerencsésnek mondatom magam, hiszen módomban áll összehasonlítani a P. Box egyik (hangsúlyozottan egyik!) klasszikus felállását a mostani formációval, és meg kell mondanom, nem sok különbséget lehet felfedezni a kettő között.
Bencsik Sándor játéka és egyénisége pótolhatatlan ugyan, ám Sándor József korrektül megszólaltat mindent, amit kell, Koroknai Árpád hangja pedig nemcsak felveszi a versenyt Vikidál Gyuláéval és Varga Miklóséval, de azt is megkockáztatnám, hogy e pillanatban messze lekörözi mindkettőjüket, még akkor is, ha orgánumában és frázisaiban egyértelműen Vikidált idézi.
 
És ki ne hallgatná meg ismét örömmel a régi nagy számokat, a „Soha nem elég”-et, az „Ómen”-t, a „Vágtass velem”-et, melyek most kivétel nélkül olyan tökéletesen szólaltak meg, mintha egy emlékzenekar adta volna őket elő, amit ezúttal egyértelmű dicséretnek szánok, hiszen a tribute együtteseknél nagyobb tisztelettel senki nem igyekszik a hűséges megformálásra.
Most mindössze annyi a különbség, hogy nem odaadó utánzókat, hanem magát a nevet joggal viselő csapatot hallhattunk és láthattunk a színpadon.
 
Közben megszólalt két fontosabb új szerzemény is a még Cserhátival közös újjáalakulás korszakából: a „Veled múljon el” és a magyarságtudatot hard rockba ültető „Ezer év”.
A „Zöld, a bíbor és a fekete” nélkül pedig nem múlhat el P. Box koncert, de valóban furcsának is tűnne, ha a magyar rocktörténet egyik legismertebb opusa és rock himnusza nem hangzana el e patinás nevet viselő banda saját tolmácsolásában, bármilyen felállásról legyen is szó.
 
Az Over the Rainbow ellenben egészen más eset. Itt fel sem merül a jogfolytonosság problematikája, hiszen még a név sem azonos, csupán utal a néhai, korszakos zenekarra. Ez nem a Rainbow, hiszen pontosan a zenekar szellemi atyja, a kreatív erő, vagyis Ritchie Blackmore hiányzik belőle, és nem is tisztelgő formáció; itt régi tagok álltak össze a leszármazottal, hogy újfent előadjanak régi dalokat.
 
Az első „komoly” kérdés az volt, vajon mivel kezdenek, így amikor felhangzottak a „Tarot Woman” billentyűs bevezetőjének összetéveszthetetlen hangjai, már csak az maradt tisztázatlan, hogy a Graham Bonnet-korszak dalaiból is hallunk-e majd.
Viszonylag hamar kiderült, hogy a válasz: igen. Elsőként az „All Night Long” csendült fel, nem sokkal később az „Eyes Of The Wold”-öt élvezhettük, majd a ráadásban az elmaradhatatlan „Since You’ve Been Gone”-t is eljátszották. Ezzel egy időben az is világossá vált, hogy Turner hangja meglehetősen megkopott, és Bonnet magasainak kiéneklésére esélye sincs.
 
Ahogy Dio is utánozhatatlan, és jóllehet a koncertet nyitó szám, és a rögtön erre következő „Kill The King” sodró lendülete magával ragadta az embert, Turner csak a kifejezetten éles váltásként ható „Street Of Dreams”-ben tudta igazán önmagát adni és a legtöbbet kihozni megmaradt hangjából.
Ugyanígy, ugyanezért jelentettek teljesebb élményt a Difficult To Cure, a Straight Between The Eyes és a Bent Out Of Shape nagy slágerei, például az „I Surrender”, vagy a szintén a ráadásra maradt „Can’t Happen Here” és a „Spotlight Kid”, valamint a „Death Alley Driver” és a túlzott romantikusságába ellenére is tagadhatatlanul kellemes „Can’t Let You Go”.
 
Szintén meglepőnek találtam, hogy az ifjabb Blackmore egy tipikusan metal-gitárnak számító Jacksonon igyekezte pótolni-megtestesíteni édesapját, vagyis az ő szellemét, és hiába sikerült kikevernie Fenderes hangzást, a gitárból hiányzott az él, a hol éneklő, hol rekedtesen kemény tónus.
Egyedül a „Stargazer”-ben került elő egy fehér Fender, és mintha egy csapásra egy egészen más zenei világba tévedtünk volna.
 
Hallhattunk még „Man On The Silver Mountain”-t az első albumról, de elmaradtak a „Catch The Rainbow”-hoz hasonló, meditatív darabok, amit a Dio-éra meghatározó számai közt tartottak számon, a kislemez B-oldalként és a Finyl Vinyl egyik dalaként ismert „Jealous Lover” ellenben nem maradhatott el.

Talán a legmeglepőbb, hogy még a Stranger In Us All-ról is bekerült a műsorba az „Ariel”, de ha már az egész pályát igyekezett átfogni a csapat, a billentyűs Paul Morris és a bőgős Greg Smith pedig egyedül ezen az albumon játszottak együtt Blackmore-ral, valóban különös lett volna, ha egyszerűen figyelmen kívül hagyják az utolsó stúdióalbumot.
 
Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani a koncertet, mint amikor 25-30 év után találkozunk ifjúkorunk nagy szerelmével.
Most már bármit lehet, nem félünk a csalódástól, nem fognak vissza minket gátlások, épp csak a bőr löttyedtebb, a pocakunk ereszkedett meg, az ő vonásai pedig már nem feszesek és ellenállhatatlanul kívánatosak, a vágy nem annyira heves és csillapíthatatlan.

Az érzés magva mégis ugyanaz maradt, csupán az eltékozolt alkalmat sajnáljuk, amiért persze ő a hibás. Ám a nosztalgia és a dédelgetve őrzött emlékek mégis mindent megszépítenek. És sok tekintetben bármily kiábrándító is ez, az egymásra találás örömétől megfosztani magunkat mégis ostoba döntés lett volna.