FőképPrológus

Vakszerencse és gyors észjárás

A vakszerencse először az Európai Járványvédelmi Központ (CDD) nyilvános megszégyenülésének formájában jelentkezett. Július 23-án algíri iskolások jelentették be, hogy a Földközi-tenger térségében egy légzőszervi fertőzéseket okozó járvány terjed. Állításukat az algíri és nápolyi tömegközlekedési hálózatból származó antitestadatok ügyes elemzésére alapozták.
A CDD nem kommentálta azonnal az információt, ám alig három órán belül a hobbi-közegészségfigyelők is hasonló eredményekről számoltak be más városokból, fertőzési térképekkel kiegészítve. A járvány legalább egy hete tartott, és feltehetőleg Közép-Afrikából eredt, ami kívül esett a hobbi-megfigyelők hatáskörén.
Mire a CDD összehangolta a sajtónyilatkozatait, a járványt már Indiában és Észak-Amerikában is kimutatták. És ami még rosszabb, egy seattle-i újságíró izolálta és azonosította a fertőző anyagot: kiderült, hogy a kórokozó egy vírus, amely a Pseudomimi törzsből származik. Ennél kínosabb fordulatot a sajtófelelősök el sem tudtak volna képzelni: a tízes évek végén a CDD éppen azzal alapozta meg hatalmas költségvetését, hogy briliáns védelmet dolgozott ki az Új Napkelte szekta ellen. A Napkelte-pestis az évtized második legszörnyűbb Euro-terrortámadása volt. Csak a CDD vezetésén múlott, hogy a katasztrófa nem öltött globális méreteket.
A Napkelte-pestis alapja egy Pseudomimi vírus volt.
A CDD-nél még mindig kiváló emberek dolgoztak, köztük ugyanazok a specialisták, akik 2017-ben megmentették a világot. Gyorsan megoldották a július 23-i problémát. A sajtóosztály így már össze tudott rakni egy, a valóságnak többé-kevésbé megfelelő nyilatkozatot: igen, a Pseudomimi elkerülte a szokásos bejelentési szabványokat. A gondot egy egyszerű szoftverhiba okozta a Központ „legfrissebb hírek” weboldalán. És igen, lehetséges, hogy ez a Pseudomimi a Napkelte-pestis egyik leszármazottja. Az eredeti, halálosnak szánt vírus denaturált törzsei továbbterjedtek a világban, örökre hozzáadódva az élővilág háttérzajához. Abban az évben már hármat is észleltek, az egyiket éppen öt nappal azelőtt, július 18-án. Ráadásul (és itt a sajtófelelősök már visszanyerték szokásos elánjukat) ezek közül egyetlen eset sem volt orvosilag kimutatható, mivel nem jártak észlelhető tünetekkel. A Pseudomimi vírusnak óriási volt a génkészlete (nos, egy vírushoz képest óriási – minden máshoz képest minimális), és az Új Napkelte szekta ezt a génkészletet a halál svájci bicskájává alakította át, amelynek szinte minden védekezés ellen megvolt a megfelelő fegyvere. Ám e javítás nélkül a Pseudomimi vírusok csak DNS-hulladékkal teli, püffedt kis zacskók voltak.
– Így tehát a CDD munkatársai nevében elnézést kérünk, amiért elmulasztottuk jelezni ezt a teljesen szokványos eseményt.
Eltelt egy hét. Kettő. Sehol nem gyűjtöttek be újabb mintát az organizmusból. Az antitest-vizsgálatok kimutatták, hogy a járvány nem terjedt tovább a földközi-tengeri térség pereménél. A CDD állításai a fertőzésről teljesen megalapozottnak bizonyultak. Ez az „orvosilag nem kimutatható légzőszervi járvány” szinte magában hordozta az ellentmondást, hiszen ha ezer fertőzöttből egyetlenegyre sem tör rá a szipogás, egy vírus szinte csak a jóindulatra hagyatkozva járhatja be a világot.
Mindenki elfogadta a CDD magyarázatát, hogy a hobbi-közegészségfigyelők egy hétköznapi jelenség alapján keltettek pánikot.
Ami azt illeti, a CDD történetét csak egy ponton ferdítették el, ám ez szerencsésen elkerülte a nyilvánosság figyelmét. A vírust valójában nem a weboldal üzemzavara miatt nem jelezték időben. A hiba a Központ frissen felülvizsgált belső riasztórendszerében jelentkezett. Tehát a felelős szakemberek éppúgy nem tudtak az eseményről, mint a közvélemény. Őket is a hobbimegfigyelők figyelmeztették.
Az EU hírszerzésének belső köreiben akadtak olyan emberek, akik nem nézték el az efféle mulasztásokat. Ők voltak azok, akik naponta szálltak szembe a terrorral. Ők voltak, akiknek a legnagyobb sikereiről soha nem hallott senki – ha azonban kudarcot vallanak, az a Napkelte-pestisnél is súlyosabb katasztrófába torkollhatott volna.
Érthető, hogy ezek az emberek egyszerre voltak paranoiásak és megszállottak. Az EU Hírszerzési Bizottsága (EUIB) kinevezte egyik legkiválóbb ügynökét, egy Günberk Braun nevű német fiatalembert, hogy felügyelje a CDD feltűnésmentes átszervezését. A hírszerzésnek azokban a köreiben, ahol ismerték, Braun meglehetősen híres volt – arról, hogy ő a legmegszállottabb a megszállottak közül. Mindenesetre csapataival gyorsan kipofozta a CDD belső jelentési struktúráját, majd belekezdett egy, az egész Központra kiterjedő ellenőrzésbe, ami a tervek szerint hat hónapon át zajlott volna, véletlenszerű „tűzriadókkal”, amelyekkel Braun bizarrabb veszélyeket és feltevéseket tesztelt, mint amit a járványügyi szakértők valaha is el tudtak képzelni.
A CDD-nél ez a hat hónap kínszenvedésnek ígérkezett az alkalmatlanok, és megdicsőülésnek a briliáns elmék számára. Braun „tűzriadórezsimje” azonban két hónapig sem tartott: egy focimeccsen leadott reklám vetett véget neki. A Görög-Pakisztáni Futballtorna első találkozóját szeptember 20-án rendezték, Lahorban. A tornának volt némi hagyományos színezete (vagy talán csak a szurkolók voltak régimódiak). Mindenesetre a hirdetéseket nagyrészt ügyefogyott, huszadik századi módszerekkel oldották meg. Minden néző láthatta a reklámblokk valamennyi reklámját. A szervezők a stadion belső palánkjain található kijelző felületeket is eladták, de a hirdetők még ezekkel sem az egyes nézőket célozták meg.
A meccsen figyelemre méltó dolog történt (pontosabban kettő, ha ideszámítjuk a görög csapat győzelmét). A félidei szünetben levetítettek egy harminc másodperces reklámot, amely egy mézes nugátot népszerűsített. Egy órán belül számos szabadúszó piacelemző jelezte, hogy alig három perccel a reklám után ugrásszerűen nőni kezdtek a nugát eladási adatai. Ez az egy hirdetés százszorosan hozta vissza az árát. Ez maga volt az álom – legalábbis azok számára, akiket egészségtelen vonzalom fűzött a marketing művészetéhez. A délután folyamán milliók vitatták meg a rendkívüli eseményt. A hirdetés minden részletét alaposan megvizsgálták, és arra jutottak, hogy teljesen érdektelen anyag: remekül passzol a harmadrangú céghez, amely megalkotta. Ami lényeges: a reklám nem tartalmazott semmilyen tudatalatti maszatolást (bár az érdeklődők főként ilyesmit szerettek volna találni). A késleltetett, robbanásszerű vásárlási roham meglehetősen eltért a hirdetésekre adott normális reakcióktól. Végül, néhány óra után valamennyi józanul gondolkodó résztvevő megegyezett, hogy a Mézes Nugát Csodája az a fajta káprázat volt, amilyeneket a modern adatszórási kapacitás hoz létre: ha az ember sok trillió dolgot lát, gyakran fordulnak elő „egy a millióból” típusú egybeesések. A nap végére az esemény teljesen kioltotta magát. Nem maradt belőle más, csak egy újabb apró hullámfodor a közösségi élet számtalan eszmecseréjének tengerén. Egyes megfigyelők azonban nem veszítették el az érdeklődésüket. Günberk Braun, akárcsak a legtöbb vezető az EUIB belső köreiben, óriási tisztelettel (és legyünk őszinték: nyugtalansággal) viszonyult a nyílt hírszerzési elemzéshez. Braun egyik csapata felfigyelt a Mézes Nugát Csodájára. Tanulmányozták az eseményhez kapcsolódó vitákat. Egyetértettek a következtetéssel, hogy az eset szinte biztosan a véletlen műve volt. Mégis maradtak további kérdések, amelyeket fel lehetett tenni: némelyik olyan volt, mint amilyeneket a kormányok különleges fortéllyal szoktak mmegválaszolni.
És itt érkezünk el a vakszerencse második felbukkanásához. Braun hirtelen ötlettől vezérelve tűzriadót rendelt el, és a CDD elemzőkapacitását a Mézes Nugát Csodájának közegészségügyi jelentőségére irányította. A rejtély gyakorlati tartalma nem érdekelte, csak lehetőséget látott benne, hogy a Központ lebonyolíthasson egy titkos, valós idejű és gyorsított vizsgálatot. Az elképzelés amúgy sem volt sokkal eszementebb, mint Braun eddigi tűzriadói. Mostanra a CDD élesebb eszű szakértői már kezdtek belelendülni az ilyen játékokba. Gyorsan előálltak vagy ezer feltevéssel és félmillió teszttel. Ezek lettek volna a magvak, amelyekből a vizsgálatok keresőfái kinőnek.
Az elkövetkező két napban a CDD elemzői végighaladtak a fák mentén, nyesegetve a terebélyesedő ágakat, és mindvégig statisztikai visszafogottságot tanúsítva: ez a fajta munka több délibábot produkált, mint amiről a hobbimarketingesek valaha is álmodni mertek. Csak a témák listájával meg lehetett volna tölteni egy régimódi telefonkönyvet. Íme, az izgalmasabb részek, dramatikusan elrendezve: Az elemzők nem találtak kapcsolatot a vásárlási láz és a mézesnugát-hirdetés között. Ezt a következtetést nem elméleti elemzésekre alapozták: a CDD levetítette a szpotot kisebb vizsgálati csoportoknak. Hasonló módon tesztelték a teljes félidei reklámblokkot. Kiderült, hogy a nugát iránti hirtelen vágyat valójában a stadion egyik kijelzője okozta: egy társkereső szolgálat hirdetése, amely csak rövid ideig volt látható.
(A hirdetés kissé túlzásba esett a művészeti tervezés terén: a háttérben az egymást keresztező vonalak kifejezetten zavaró moaré mintázatot alkottak.) Továbbhaladva a tesztfán, az elemzők levetítették a társkereső-hirdetést néhány specializált csoportnak is. Kiderült például, hogy a reklám nem gyakorol nagyobb hatást olyan személyekre, akik rendelkeznek a július 23-i Pseudomimi vírus elleni antitestekkel. A társkereső-hirdetés viszont nugát iránti vágyat váltott ki azoknál, akik előzőleg a korábbi, július 18-i Pseudomimivel fertőződtek meg, vagyis azzal, amelyet a CDD megfelelően bejelentett.
Gyerekként Günberk Braun gyakran ábrándozott arról, hogy miként mentette volna meg Drezdát a gyújtóbombázástól, állította volna meg a nácikat, vagy akadályozta volna meg, hogy Sztálin kiéheztesse Ukrajnát. A szabadnapokon, amikor nem tudott egész népeket megmozgatni, a kis Günberk azon morfondírozott, hogy mi mindent tehetett volna 1941. december 7-én, egy hawaii radarállomáson, vagy amerikai FBI-ügynökként 2001-ben. Talán minden kisfiú átesik ezen a korszakon: ilyenkor nagyrészt fogalmuk sincs a történelmi háttérről, egyszerűen csak hős megmentők szeretnének lenni.
Ám amikor Braun megvizsgálta a legújabb jelentést, tudta, hogy valami olyasmibe csöppent, ami legalább olyan nagyszabású, mint a gyerekkori ábrándjai. A július 18-i Pseudomimi és a hirdetés a focimeccsen – ezek együtt egy új fegyvertípus rendkívül jól álcázott tesztjére utaltak. Kidolgozott formájában egy ilyen fegyver mellett a Napkelte-pestis csak rosszindulatú játékszernek tűnt volna. A biológia hadviselés ezzel a módszerrel a legjobb esetben is olyan precíz és meglepetésszerű lehetett, mint egy lövedék vagy egy bomba: fertőzz meg titokban egy népességet valamilyen lassan és véletlenszerűen terjedő járvánnyal – a lényeg, hogy észrevétlenül csináld –, aztán bumm, vakíts, csonkíts vagy gyilkolj… egyetlen embert egy e-maillel vagy milliárdokat egy tévéadással, de mindenképp túl gyorsan ahhoz, hogy lehetőség nyíljon bármiféle „járványvédelemre”.
Ha Braun a CDD embere lett volna, egy ilyen felfedezés után azonnal riadóztatta volna az Indoeurópai Szövetség valamennyi járványvédelmi szervezetét, akárcsak az amerikai CDC-t és a kínai CDCP-t. Günberk Braun azonban nem járványkutató volt, hanem különc – és még annak is paranoiás. A tűzriadók a személyes irányítása alatt álltak, így innen nem okozott gondot neki visszatartani a híreket. Ugyanakkor felhasználta a forrásait az EUIB és az Indoeurópai Szövetség köreiben. Néhány óra alatt számos feladatot kellett elvégeznie.
Először is felkereste az indoeurópai hírszerzési közösség legjobb szektaszakértőjét, és rászabadította a bizonyítékokra. Aztán kapcsolatba lépett a Szövetség katonai bázisaival Közép-Afrikában és a modern világ peremére szorult, bukott államokban. Megbízható nyomokat talált, amelyek a július 18-i Pseudomimi eredetére utaltak. Bár ez nem biológiai jellegű kutatás volt, Braun elemzői nagyon hasonlóan dolgoztak, mint a CDD legjobb emberei – csak éppen okosabbak voltak, több volt belőlük, és jóval kiterjedtebb forrásokkal rendelkeztek. És még így is a szerencse játszott a kezükre: az elkövetkező három napban sikerült kiszámolniuk, mennyi kettő meg kettő (meg kettő meg kettő meg kettő…). A végére Braunnak már volt egy határozott elképzelése, hogy ki állhat a fegyverkísérlet mögött.
És életében először igazán megrémült.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.