Főkép

I`m a black man, my skin is white and I like it, it`s my difference / I`m a white man, my blood is black, I love that, it`s the difference that`s pretty” – ímígyen kezdődik az album első száma, és ez nagyjából behatárolja Salif Keita zenei gyökereit és életének minden nehézségét.

A Mali birodalmat megalapító Sundiata Keita egyenesági leszármazottjaként nemesnek született, de egyúttal albínónak is. Afrikában ez nem számít előnynek, a mandinka kultúrában például ez a balszerencse jele. Bár nem volt könnyű, Keita évtizedek munkájával végül elismert énekeses és dalszerző lett, aki képes úgy megőrizni afrikai gyökereit, hogy nyit Európa és Amerika felé, s közben még egy csepp muszlim beütés is érződik a zenéjén.

 

Ezt már önmagában is értékelem, kivált, mióta Vietnámból kapott popzenét hallgattam, ami nagyjából annyira volt eredeti, mint egy gyorséttermi hamburger. Komolyan, annyira jellegtelen volt, hogy bármely európai slágerlista alján elfért volna. Szóval ehhez képest Keita maga a teremtő demiurgosz, a köztünk járó avatar – pedig csupán egy muzsikus, akinek élete a zene, s aki nem utolsó sorban tudja, mit és hogy akar.
 
Ha mindez nem lenne elég, zenéjében nem csupán Afrika számunkra fura dallamai és ritmusai vannak jelen, hanem Keita hangja is, ami egyszerre átlagos és jellegzetes. Nem emlékszem, mikor hallottam valakit ennyire lélektelin énekelni, miközben az egész mégis olyan megnyugtató hatású. Már-már hipnotikusan relaxál – ami persze félve írok le egy popzene kapcsán, de ennek ellenére igaz. A fenti kijelentésem ellenére ez a lemez kellőképpen változatos, hiszen például az „Ekolo D`Amour” kirobbanó életkedve azonnal magával ragadja a hallgatót, miközben még az előző szám (Folon) szomorkás hangulatát próbálja feldolgozni. De nem csupán Keita hangja érdemel említést, hanem a hangszerelés is. Hol elektronikus hangszerek, hol pedig hagyományos akusztikus zeneszerszámok tűnnek fel a szerzeményekben. Amikor szükséges, vokál támogatja az énekest – s mindez nem ötletszerű, hanem átgondolt komponálás eredménye.
 
A hangzás modern, minden arányosan és tisztán szól, brummog a basszusgitár, lüktetnek az ütőhangszerek, miközben az énekhang apró rezdülései is kellő hangsúlyt kapnak. A zenét hallgatva rendre Afrika jut az eszembe, a szelíden hullámzó dombok, a jellegzetes, vörös színű föld, a falvak, ahol a globalizáció minden erőlködése ellenére érződik valami időtlenség és persze a fekete emberek. Jó darabig filóztam azon, hogy ez most világzene vagy pop, aztán mégis ez utóbbi mellett döntöttem, mivel minden egzotikussága ellenére a La différence album inkább tekinthető szórakoztató produktumnak, mint egy hagyományápoló állásfoglalásnak.

Ugyan az utóbbi időben a világzene kategóriába előszeretettel tuszkolnak be minden, máshova nehezen elhelyezhető lemezt, Keita nyilvánvalóan közelebb áll a pophoz, mint a népzenéhez. De kategória ide vagy oda, a La différence kellemes hallgatnivaló.
 
Előadó:
Salif Keita – ének
 
Közreműködők:
Jannick Top – basszusgitár
and Guy N`Sangue – basszusgitár
Vincent Segal – cselló
Ibrahim Maalouf – trombita
Kante Manfila – gitár
Seb Martel – gitár
Bill Frisell – gitár
Ousmane Kouyate – gitár
Mamadou Kone – ütőshangszerek
Patrice Renson – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. La Différence
2. San Ka Na
3. Seydou
4. Gaffou
5. Folon
6. Ekolo D`Amour
7. Djélé
8. Samigna
9. Papa
 
Diszkográfia:
Soro (19879
Ko-Yan (1989)
Amen (1991)
Destiny of a Noble Outcast (1991)
69-80 (1994)
Folon (1995)
Rail Band (1996)
Seydou Bathili (1997)
Papa (1999)
Mama (2000)
Sosie (2001)
Moffou (2002)
Salif Keita The Best of the Early Years (2002)
Remixes from Moffou (2004)
M`Bemba (2005)
The Lost Album (2006)
La différence (2009)
Anthology (2011) válogatás