FőképBármilyen furcsa, volt idő, amikor a rock (metal) zenén belül még nem létezett az a kategória, amit ma – amikor már a nu-metal, a death metal, a doom metal, a stoner rock és a többi al-al-alműfaj is „réginek” számít – hajlamosak vagyunk őskövületnek tekinteni.
 
Valamikor a ’80-as évek elején, a NWOBHM (a brit heavy metal új hulláma) zenekarainak (Judas Priest, Iron Maiden, Saxon stb.) térhódítását követően néhány tinédzser kölyök Amerikában úgy gondolta, hogy oké, jó ez a zene, meg kemény is, de nem egészen felel meg az ő vérmérsékletüknek, a dalok szövegei pedig nem egészen azokat a témákat érintik, amikkel ők esténként, TANULÁS UTÁN, a szabadidejükben foglalkoznak.
 
Az addig rendben van, hogy pld. a Maiden is énekel zombikról, meg halálról, de… De ennél valami több kell!
 
A fogyasztói társadalom pedig olyan szervezet, amiben az igény feltámadása esetén máris megszületik a termék. Színre lépett néhány zenekar (pld: Venom), amely tulajdonképpen csak abban különbözött a nagy(obb) elődöktől, hogy direktebb módon foglalkozott túlvilági és horrorisztikus témákkal.
 
Ám azoknak a bizonyos tiniknek még ez sem volt elég. Akadtak köztük olyanok, akik úgy gondolták, hogy oké, akkor majd mi megcsináljuk a saját zenénket. Munkához is láttak, és próbálkozásaikat követően, kisebb-nagyobb átalakulások után olyan zenekarok születtek meg, mint mondjuk a Slayer, a Metallica, a Megadeth, az Anthrax…
 
Akkoriban ezt a négy csapatot nevezték a Nagy Négyesnek. Gondot csak az jelentett, hogy a zene, amit pld. ezek a csapatok játszottak, valahogy eltért minden mástól.
Gyorsabb, brutálisabb volt, a szövegek kegyetlen témákat érintettek (gondoljuk csak a Slayer „Angel Of Death” című számára, amelyben rövid történeti bevezető után az énekes címszavakban a közönségre üvölti azokat a borzalmakat, amiket Mengele annak idején végrehajtott a koncentrációs táborokban), időnként pedig átcsúsztak a sátánizmus területére.
 
Az ilyen zenét természetesen nem lehetett abba a kategóriába sorolni, mint mondjuk a Priest vagy a Maiden muzsikáját, ezért gyorsan kreáltak egy új műfajt – nagyjából így született meg a thrash.
 
Az azóta elmúlt évtizedek során a thrash-ből is új, vagy újnak tűnő stílus-ágacskák hajtottak ki. A Nagy Négyes egy ideig háttérbe szorult, majd ismét előlépett, de akkor már ők is mások voltak, mint korábban.
 
A Slayer még keményebbre és speedebbre vette a figurát, a Metallica konformizálódott, a Megadeth próbált alkalmazkodni az aktuális trendekhez, és ezért némileg hitelét vesztette, az Anthrax pedig egyre többet kacérkodott a nu-metal bizonyos elemeivel, vagyis elszakadt a saját gyökereitől.
Igazság szerint már egyik régi banda sem azt a thrash-t játssza, amit annak idején.
 
De semmi baj! A világnak nem kell megijednie, mert egy percig sem marad thrash nélkül! A zenei műfajok mindig kitermelik az új generációkat, amelyek éppen azt, és csakis azt a stílust szeretik, művelik, amely a címkéjükre rákerült.
Ilyen pld a görög srácokból álló Suicidal Angels is, amely már jóval az ezredforduló után alakult – vagyis a tagjai nagyjából egyidősek lehetnek a thrash műfajával.
 
A Suicidal Angels előző lemeze egyértelműen elárulta, hogy a fiúk európaiak: pontosan azt a vonalat rajzolták, gondolták tovább, amit az euro-thrash legendák (Destruction, Kreator, Sodom) annak idején felvázoltak.
Ez a mostani (2009-es) anyag sem sokban tér el a ma már normálnak tekinthető, kicsit death-be hajló thrash metaltól: nyers és lendületes, időnként elképesztően gyors. A zenészek megmutatják, hogy nagyon értenek a hangszerük megszólaltatásához, és azt is, hogy vannak eredeti ötleteik.
 
Gondot maximum az jelenthet, hogy a Suicidal Angels tagjai időnként úgy gondolják, a hangszeres tudás azonos a sebességgel – valahogy úgy vannak vele, mint időnként, elszállt pillanataiban Buckethead, aki gyakran azt gondolja, aki gyorsan játszik, az jól is játszik.
 
Szerencsére a Suicidal Angels anyagán nagyon nehéz észrevenni a sebességből adódó hibákat, de ettől még tény marad, hogy léteznek, jelen vannak. Az már sokkal nagyobb gondot jelent, hogy a SA házi szerzői úgy használták a saját ötleteiket, mint gyomorbeteg szakács a borsot: csak módjával, csak éppen hogy, csak egy kicsit, hogy meg ne ártson.
 
Hosszasan lehetne sorolni, hogy hol, kinél, milyen lemezen, milyen dalban hallottam már ezeket, de legalábbis ezekhez kísértetiesen hasonló megoldásokat és trükköket – tudnám sorolni, de minek? 
 
Azt is hosszasan tudnám elemezni, hogy hol, kinél fordultak már elő hasonló dalszövegek – de ezt is minek?
A metal műfaja szigorú keretek közé szorítja a témaválasztást (legalábbis sokan azt hiszik – ellenpéldaként lásd: System of a Down, esetleg Hungarica): halál, valláskritika, meg persze az, hogy mennyire utálatos az a szemét fogyasztói társadalom, és hogy jaj, annyira, de annyira gyűlöljük az embereket…
 
A Suicidal Angels -nek, és a hozzá hasonló zenekaroknak talán fel kellene ismerniük, hogy pontosan a sablontémák miatt maradnak mindig is a meg-nem-értett, pihés állú kamaszok kedvencei. Amíg nem lépnek egy akkorát, mint pld. a nagy előd, a Slayer, addig sosem tudnak kitörni ebből a kasztniból.
 
De nem számít, az anyag így is lendületes. Aki szereti a fagylaltot, az időnként csokoládét nyal, időnként vaníliát vagy epret – valójában mindegyik hideg. Aki szereti az ilyen típusú, mondjuk úgy: post-thrash thrash-t, megkapja a maga újszerű „hidegség-élményét” – aki meg nem szereti, az meg úgyse bírja hallgatni olyan hosszú ideig a Suicidal Angels -t, hogy megunja.
 
Az együttes tagjai:
Nick Melissourgos – gitár, ének
Panos Spanos – gitár
Angelos Kritsotakis – basszusgitár
Orpheas Tzortzopoulos – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Bloodthirsty
2. The Pestilence of Saints
3. Inquisition
4. Apokathilosis
5. ...Lies
6. No More Than Illusion
7. Atheist
8. Beyond the Laws of Church
9. Mourning of the Cursed
10. Dark Abyss (Your Fate Is Colored Black)
11. Child Molester
 
Diszkográfia:
Eternal Domination (2007)
Sanctify The Darkness (2009)