Főkép1. fejezet

Jodie. Ez volt az első szavam. A legtöbb gyerek mamával, papával, macival vagy hamival indít. Lehet, hogy mindenki a legfontosabbat nevezi meg először, vagy akit a legjobban szeret. Én azt mondtam, hogy Jodie. A nővérem. Oké, valójában azt mondtam, hogy Dodi, mert csak így tudtam kiejteni, de a szándék a lényeg.
Minden reggel ez volt az első szavam.
– Jodie? Jodie! Ébredj fel! Kérlek, kérlek, ébredj már fel!
Reménytelen eset volt, ami a reggeli felkelést illeti. Mindig korán ébredtem, hatkor, vagy még előbb. Amikor kicsi voltam, feltúrtam az ágyamat, előbányásztam mindhárom alvómacimat, és egy kis reggeli kirándulásra vittem őket a paplanon. Felhúztam a térdem, ők felmásztak a hegyre, és lecsúsztak a túloldalon. Aztán visszavonultak az alaptáborba, és nekiláttak a képzeletbeli zabkásareggelinek.
Ilyen korán nem ehettem semmit. Sőt, nem is volt szabad felkelnem. Amikor már tudtam olvasni, nem is volt semmi gond. Néha egy egész könyvet kiolvastam, de a vekker még mindig nem szólalt meg. A mennyezetet bámulva hevertem, és történeteket találtam ki. Kitartottam, ameddig csak bírtam, aztán átmásztam Jodie ágyába, a nevét suttogtam, finoman megráztam, és belekezdtem az új történetbe. Mindegyik két nővérről szólt. Egy öreg ruhásszekrényen keresztül Csodaországba jutottak, vagy színiiskolába jártak, és híres színésznő lett belőlük, esetleg üvegtopánkában táncoltak a bálon gyönyörű, hosszú ruhájukban.
Nem volt könnyű felébreszteni. Mintha mély, sötét alagútba zuhant volna éjjel, rettenetesen sokáig tartott, mire sikerült a felszínre evickélnie. De végül, fél szemét kinyitotta, és első önkéntelen mozdulatával átkarolt. Hozzábújtam, és tovább meséltem. Néha oldalba kellett böknöm, és megkérdezni. – Jodie? Ugye még ébren vagy?
– Teljesen – motyogta, de továbbra is bökdösnöm kellett, biztos, ami biztos.
Ha tényleg felébredt, akkor néha átvette tőlem a mesélést. Elmondta, hogyan uralkodott a két nővér ikerkirálynőként Csodaországban. Hogy saját sorozatuk lett a tévében, és hogy egész este egymással táncoltak a bálon, még jóval azután is, hogy az óra elütötte az éjfélt.
Jodie meséi sokkal jobbak voltak, mint az enyémek. Könyörögtem, hogy írja le őket, de ez nem izgatta.
– Majd te leírod helyettem – válaszolta. – Te akarsz író lenni.
Igen, le akartam írni a meséimet, sőt az illusztrációkat is én akartam megrajzolni.
– Majd én segítek, ötleteket adok – mondta Jodie. – És rajzolhatsz is, én majd színezek.
– Ha rendesen csinálod, rendes színekkel – kötöttem ki, mert a nővérem szinte mindig kiment a vonalból, és előfordult, hogy az arcot zöldre, a hajat meg kékre festette, csak mert szerinte az vicces.
– Igenis, Kekec kisasszony – szólt Jodie –, segítek majd neked, de nem ez lesz az igazi munkám. Igaziból színésznő leszek, komolyan azt szeretném. Csak képzeld el: ott állsz a ragyogó fényben, és csakis rád figyelnek, lesik minden szavadat!
– És ha az egyik mesémet eladnám egy színháznak? Akkor te lehetnél a főszereplő.
– És váratlanul hatalmas siker lesz, milliókat ajánlanak majd a filmjogokért, mi meg veszünk egy hatalmas, gyönyörű kastélyt, és ott fogunk élni.
– Hogy néz ki egy kastély? – érdeklődtem. – Lehetnek tornyai? És a mi szobánk? Lehet a toronyban?
– Mindegyik szoba a mi szobánk lesz, de lesz egy külön, közös szobánk is a toronyban, csak nem fogom megengedni neked, hogy tovább növeszd a hajad. – Megrángatta az egyik copfomat. – Nem akarom, hogy kilógasd az ablakon, hogy aztán mindenféle gonosz boszorkány fölmászhasson rajta. – Jodie oldalba bökött. Ekkoriban már egyre többet veszekedett anyával, gyakran emlegette boszorkányként, sőt mondott ennél cifrábbakat is, de csak a bajsza alatt.
– Nyugi, a hajamat majd jól felkötöm. A gonosz boszorkáknak esélyük sem lesz bejutni – kuncogtam, de azért egy kicsit rosszul is éreztem magam anya miatt.
– És mi lesz a jóképű hercegekkel?
– Szó sem lehet róla! – jelentettem ki. – Csak mi ketten, te meg én! Ott lakunk majd a tornyos kastélyban, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Ilyenek voltak a szokásos, reggeli ökörködéseink, bár én komolyabban vettem az egészet, mint Jodie. Lerajzoltam a kastélyunkat, félbevágva, mint egy babaházat, hogy látni lehessen minden szobát. Megszavaztam magunknak egy hatalmas, fekete bársonykanapét, két végénél egy-egy fekete játék puma hevert. Két igazi, fekete macska lefetyelt kis tálkájából a konyhában, ők gondoskodtak a jó szerencsénkről. Két ikerpudli hevert összegömbölyödve a kutyakosárban, és két fekete ikerpóni legelészett a kifutóban, a rózsakert mellett. Minden egyes rózsát külön kiszíneztem. Gondosan sötétvörösre, sárgára, halvány és erős rózsa-, lazac-, sárga- vagy őszibarack színűre festettem őket. Még annak is nekifutottam, hogy egyenként megrajzolom a fűszálakat, de félóra pepecselés után fel kellett adnom, mert megfájdult a kezem.
Vörös bársonyfüggönyös, baldachinos ágyunk volt, és rubinvörös csillárunk. Az egyik falat teljesen beterítette egy hatalmas tévé. Az alagsorban, a türkizkék uszodában két ikerdelfin lakott, a tetőteraszon, a tornyok között, pacsirták és barázdabillegetők tanyáztak a virágzó gyümölcsfákon.
Egyenként rákörmöltem icipici, nyomtatott betűkkel a címet a könyvtárszoba összes könyvére, és belerajzoltam a konyhába minden ennivalót. Lett játszószobánk is, trambulinnal, trapézzal és zenegéppel, és egy olyan géppel, amilyeneket a tengerparton látni, amivel az ember egy darut irányítva próbálhat meg kiemelni egy plüssmacit. Az apró macik a szivárvány minden színében pompáztak, és a hálószobánkban is volt egy egész polc a nagyobb plüssállatoknak, és egy másik polc is, ahol igazi, régimódi babák üldögéltek, valódi hajból készült a frizurájuk, szemüket üvegből csiszolták. A hintaló sem maradhatott el, csodás, hatalmas darab volt, ketten is elfértünk volna rajta.
Úgy meséltem erről a házról Jodie-nak, mintha tényleg odaköltözhetnénk egyszer. Néha olyan élénken megjelent előttem, hogy valóságos helynek tűnt. Mintha csak arra kellene rájönnöm, merre induljunk a városból, és akkor egyszer csak befordulnánk egy sarkon, és már látnánk is a tornyokat. Villámsebesen odafutnék, át a cirádás, kovácsoltvas kapun, fel a bejárathoz, az oroszlánfejkopogtatóhoz. Tudnám, hogy nyomjam meg az oroszlán orrát, mire az ajtó kitárulna, én belépnék, és Jodie ott várna rám.
Nem hibbantam meg, tudtam jól, hogy csak képzelem, nem igazi, de akkor is úgy éreztem, hogy már majdnem olyan.
Aztán egyik nap, reggeli közben minden megváltozott. Az asztalnál ültem, mézes kenyeret majszoltam. Úgy szerettem enni, hogy kinyitottam a szendvicset, és belenyaltam a mézbe, hagytam, hogy elolvadjon a nyelvemen, de persze mindezt gyorsan és lopva, amikor anya nem figyelt. Mániája volt a helyes viselkedés az asztalnál. Jodie-t örökké nyaggatta, hogy üljön egyenes háttal, és hangtalanul kanalazza a kukoricapelyhet, úgy, hogy közben nem ér hozzá a tányérhoz. Erre Jodie kérdőjellé görbült, és úgy csörömpölt a kanállal, hogy majdnem összetörte az edényt. Anya megragadta a vállánál és alaposan megrázta.
– Ne húzzál fel, te szófogadatlan kis izé! – mondta, és közben csak rázta és rázta.
Jodie feje előre-hátra bicsaklott merev vállán.
– Hé, ez fáj neki! – kiáltott apa láthatóan aggodalmasan, és leeresztette a Daily Expresst.
– Nem fáj – zihálta Jodie, előre-hátra rángatva a fejét, és a Queen Bohemian Rhapsodyját dúdolta, amelyikben mindenki furán rázza a fejét a zene ütemére.
– Hagyd abba az ökörködést! – szólt rá anya. – Állati viccesnek hiszed magad, mi?
De apa nevetett, és ő is a fejét rázta. – Téged is ki kéne találni, ha nem lennél, te lány!
– Persze, csak bátorítsd még te is, Joe! – korholta anya. – Miért muszáj neked mindig az ő pártját fogni?
– Mert én apuci kislánykája vagyok – rebegtette a szempilláit apa felé Jodie.
Az volt bizony. Mostanában folyton volt valami a rovásán, lógott az iskolából, vagy túl későn ért haza. Anya rázhatta, ameddig csak akarta, le is rázhatta a fejét a nyakáról, akkor sem bírt vele. Apának viszont néha még az is összejött, hogy Jodie elgondolkozzon, és elsírja magát, mert azt valóban a szívére vette, amit apa mondott.
Aki amúgy sose szólt róla egy rossz szót sem.
– Nem az ő hibája. Rendben, kicsit önfejű, de azért jó gyerek. Rossz társaságba keveredett, ennyi az egész. Nem rosszabb, mint a többiek az osztályában… – védte apa.
– Na ja – ismerte el anya. – A Moorcroft egy lepratelep. A gyerekek nem tanulnak semmit, teljesen elvadultak. Jó felének már akadt dolga a rendőrséggel. Életem legnagyobb baklövése, hogy Jodie-t elengedtem oda. Nem lesz ennek jó vége. Nézz csak rá, hogy néz ki!
Szerintem Jodie istenien nézett ki. Régen seszínű, jókislányos haja volt, amit ráadásul befonva hordott, de most már narancsos vörösre festette, és arany csíkokat is húzott bele. Menő lófarka lett, és frufruja, amit saját maga vágott. Apa szerint úgy néz ki, mint egy üveg lekvár, és vigyázzon, mert ha nem figyel, még rákeni a pirítósra. Anya szerint Jodie tönkretette a haját, durván és közönségesen fest. Jodie el volt ragadtatva. Épp durvának és közönségesnek akart látszani.
És a fülei. Folyton rimánkodott anyának, hogy hadd lyukassza ki a füleit, de anya sosem engedte meg, úgyhogy tavaly Jodie lelépett, és megcsináltatta maga. Vissza is járt, úgyhogy már öt icipici karika sorakozott az egyik fülében.
– Több rajtad a lyuk, mint egy tésztaszűrőn – jegyezte meg apa.
Anya kiakadt minden újabb fülbevalón.
– Ugyan már, ezek csak helyes kis karikák – nyugtatta apa –, sokkal jobb, mintha az orrát fúratná ki, vagy tetoválást csináltatna.
– Bingó! – súgta oda Jodie.
Egyszer megpróbálta. Elment a tetoválószalonba, de azt mondták, még túl fiatal hozzá. Az én alkoholos filctollaimmal rajzolt magára lepkéket, madarakat, margarétaláncot a csuklójától a válláig és végig a lábán. Hihetetlenül festett, ha le volt vetkőzve: narancsos aranyhaj, fülbevalók, hamis tetkó. De a ruhái majdnem ugyanolyan bénák és gyerekesek voltak, mint az enyémek. Nem volt annyi pénze, hogy túl sok cuccot vegyen magának. Anya volt a főnök, ha ruhát vettünk. Apa már nem mert neki zsebpénzt csúsztatni. A nővérem egyszer beadta neki, hogy a rettenetes iskolai cipője nyomja a lábát, és kapott is tőle negyven fontot, hogy vegyen magának új cipőt. Jodie meg is vette élete első igazi magas sarkúját, egy rikítóan, szikrázóan vörös csodát, boldogan tipegett benne fel-alá a házban, anya tombolására rá se hederítve. Megengedte, hogy felpróbáljam. Annyira magas volt a sarka, hogy azonnal el is taknyoltam, kificamítottam a bokámat, de nem bírt érdekelni. Úgy éreztem magam, mint Dorothy az Ózban, amikor felvette a piros cipellőjét.
Jodie-n ezen a reggelen a rettenetes iskolai cipője volt, és a szürke moorcroftos egyenruha. Mindent bevetett, hogy egyedivé varázsolja: felhúzta a szoknyát amennyire csak bírta, vicces kitűzőket szúrt a blézerre, rajzfilmfigurákkal festette tele a nyakkendőt. Anya már épp belekezdett volna a szentbeszédbe a nyakkendőről, amikor megzördült a postaláda.
– Posta, Pearl. Menj, kicsim, hozd be! – szakította félbe saját magát anya.
Én vagyok Pearl, a nevem gyöngyöt jelent. Amikor megszülettem, anya édes kicsi gyöngyöcskémnek hívott, és ez rajtam ragadt. Koraszülött voltam, több mint egy hónapot töltöttem az inkubátorban. Épphogy megvoltam egy kiló, még amikor hazaengedtek, akkor is olyan nagyon pici voltam, hogy elfértem apa kitárt tenyerében. Nagyon izgultak, mit fog szólni hozzám Jodie. Vadóc kislány volt, folyton lefejezte a babáit és rugdosta a maciját. De velem hihetetlenül óvatosan bánt. Gyengéden fogott meg, finoman megpuszilta az összeráncolt homlokom, végigsimította pihés fejemet, és közölte, hogy én vagyok a világ legjobb kistesója.
Kimentem a postáért. Jött egy katalógus anyának. (Mindegyiket megrendelte: bútor, ruha, dísztányérok, porcelánbabák – minden, ami anyám szerint egy „úri” stílusú házhoz kellhet.) Egy Mr. és Mrs. Wellsnek, azaz apának és anyának címzett levél is volt a postaládában. Igazi levél, nagy alakú, fehér borítékban, nem számla.
Eltűnődtem, ugyan ki írhatott nekik. Reméltem, hogy nem a Moorcroftból jött panasz Jodie-ra. Tudtam, hogy a barátnőivel egyszer-kétszer cigizésen kapták, és néha kilógtak a suliból ebédidőben sült krumplizni, és elfelejtettek visszamenni. Jodie-nak nem jött be a cigizés, nekem bevallotta, hányingere lett tőle, és el is szédült. Sőt azt is mondta, hogy a suliban sokkal jobb a sült krumpli, mint a kinti büfében, ahol mindig sápadt és zsíros. De muszáj volt mennie, mert Marie, Siobhan és Shanice is ment. Ezek hárman voltak a menő csajok Jodie osztályában. Ha a haverjuk voltál, nem kellett fájjon a fejed.
– Pearl? – kiáltott ki nekem anya.
A levelet tapogattam, azon tűnődve, hogy ne dugjam-e el az iskolai pulcsim alá, hogy aztán gőz fölött felnyissuk, ha egyedül leszünk. De aztán anya kijött az előszobába, és észrevette a levelet, mielőtt eltüntethettem volna. Épp csak egy pillantást vetett a katalógusra, pedig az egyik kedvence volt, amiben a zománcos kis pirulatartókat kínálták. Megragadta a borítékot és feltépte.
– Apának is címezték – jegyeztem meg gyorsan. Ő elnézőbb lenne Jodie-val, mindig is az volt.
– Mr. és Mrs. – mutatott rá anya, és kinyitotta.
Egy levél és valami brosúra volt benne. Majd kiugrott a szemem, úgy lestem. Megláttam két szót: bentlakásos iskola. A szívem majd kiugrott. Bentlakásos iskola, bentlakásos iskola, bentlakásos iskola! Uramisten, ezek el akarják küldeni Jodie-t! És abba én belehalok.
– Ne, anya, ne! – nyüszítettem.
Anya feszült figyelemmel olvasta a levelet, közben a fejét jobbra-balra forgatta kicsit. – Mi ne? – vetette oda, de az olvasást nem hagyta abba.
– Ne küldjétek el Jodie-t! – könyörögtem.
Anya rám meredt. – Ne butáskodj – mondta, és visszament a nappaliba. Meglengette a levelet apa arca előtt.
– Nézd csak, Joe! – kiáltott fel. – Itt van, feketén-fehéren!
– Ó, hogy az a Magasságos…
– Én megmondtam! – kiáltott anya diadalmasan.
Jodie eltolta magától a tálkáját, és felkelt az asztaltól, tudomást sem véve az eseményekről.
– Ülj le, Jodie! – szólt rá anya.
– De akkor elkések a suliból – tiltakozott a nővérem.
– Most az egyszer nem számít – közölte anya –, ülj már le! Te is, Pearl. Apátok és én beszélni akarunk veletek.
– Mi van? – kérdezte Jodie, és leült a szék szélére. – El fogtok válni?
– Ne legyél nevetséges!
– Akkor terhes vagy?
– Hagyd abba, édes lányom! Próbálj meg két percre lakatot tenni a szádra!
Jodie eljátszotta, hogy lelakatolja a száját. Én meg utánoztam, úgy csináltam, mintha becipzároznám az enyémet.
Anya végigmért. – Te meg ne utánozd a nővéred, kisasszony! Szégyellheted magad, Jodie, milyen példát mutatsz a kisebbnek! Még épp jókor kerülsz el innen. Elképesztő, hogyan viselkedsz mostanában.
– Akkor tényleg bentlakásos iskolába külditek! – sírtam el magam.
– Milyen bentlakásos iskola? – kérdezte Jodie. Ijedtnek látszott. – Ezt úgy értsem, hogy meg akartok szabadulni tőlem?
– Ugyan, dehogy akarunk – szólt apa. – Mindannyian megyünk. Új állásom lett, illetve mindketten új munkát kaptunk, anyátok is és én is.
Rájuk meredtünk. Új állás? Egy iskolában? Apa asztalos volt egy kis építővállalatnál, anya meg Jenny teázójában, a városházával szemben pincérkedett.
– Tanítani fogtok? – kérdeztem kétkedve.
Apából kitört a nevetés. – Az lenne aztán a büntetés, ha én tanítanék meg valakit írni-olvasni! Nem, kiscicám, én leszek az iskolai gondnok, anyád meg a szakács. Láttunk egy hirdetést, házaspárt kerestek, úgy tűnt, megfelelhetünk…
– Itt az ideje, hogy továbblépjünk – vette át a szót anya. – Muszáj elvinnünk innen titeket, olyan környezetre van szükségetek, ahol úrilányt faragnak belőletek.
Jodie teljesen úrilányhoz méltatlan hangot adott ki magából. – Jó itt nekünk, nem, Pearl? Nem akarunk semmiféle sznobtartály iskolába menni.
Belelapoztam az iskola reklámfüzetébe. Megremegtem, amikor megláttam a hatalmas, szürke viktoriánus épület fényképét. Ujjaim végigfuttattam a bástyán és a tornyocskákon, a kastély ormán. Melchesternek hívták, és teljesen úgy nézett ki, mint álmaim kastélya.
– Nézd! – mutattam a képre. – Nézd csak meg, Jodie!
Odapillantott. Lebiggyesztette az ajkát, végigzongorázott a bal fülében sorakozó karikákon. – Itt laknánk? – kérdezte.
– Van gondnoklakás – válaszolta apa.
– Modernizált teljesen – magyarázta anya –, csak régimódinak tűnik.
– Ti már láttátok? De mikor? – akadt ki Jodie. – Miért nem mondtátok el nekünk? Szépen elrendeztétek a hátunk mögött?
– Hé, nyugi, semmi sincs elrendezve – csitította apa –, még mi sem láttuk. Felmentünk Londonba az interjúra, ti akkor iskolában voltatok. Azért nem szóltunk róla, mert nem akartunk hamis reményeket kelteni. Őszintén szólva, lányok, sosem hittem volna, hogy felvesznek. Rendben, egész jól bánok a fával, de vízvezeték-szerelőnek meg festőnek láma vagyok.
– Ugyan, Joe, ne csináld, képzett asztalos és megbízható ezermester vagy. Mi akarhatnának még?
– Nem, szerintem azért kaptuk meg ezt az állást, mert te olyan csodás szakács és olyan remek szervező vagy. – Apa előrehajolt, megveregette anya kezét. – Lenyűgöző voltál az interjún, Sharon! Amikor elővetted a listákat az összeválogatott menümintákkal, az fantasztikus volt.
– És hol van ez a Melchester? Miért nem járhatok a Moorcroftba? Nem baj, ha sokat kell buszoznom – szólt közbe Jodie.
– Rengeteget kéne buszoznod. Vagy százötven kilométer innen, jó messze van, vidéken – mondta anya. – Nem, hál’ istennek iskolát váltasz.
– Nem. – közölte Jodie. – Maradok a Moorcroftban a haverokkal.
– Utálom ezt a szót. Barátok! – javította ki anya. – Erről beszélek, pont ezért költözünk el innen. Belebetegszem, hogy ezekkel a semmirekellő alakokkal lógsz, és eltanulsz tőlük minden rosszat. Még épp jókor lépünk le, most kell elkezdened keményen készülni az érettségire, és Pearl is most kezdi a felsőt. Lányok, kezdenetek kell magatokkal valamit. És íme, itt ez a csodálatos lehetőség! – Anya végigsimított a katalógus fényes borítóján. – Melchester… – ejtette ki lassan, tiszteletteljesen, mintha varázsige lett volna, olyan, mint az abrakadabra.
– Melchester… – utánozta Jodie, és a katalógusra pillantott. – Rém puccosnak látszik. Azt írja, négytől tizenhárom éves korig. Ki az, aki bead egy négyévest bentlakásosba?
– Van rendes iskola is, nem lakik ott mindenki. Természetesen nagyos is elit hely. Büszkék a tanár-diák arányra és a kimagasló lelki-szellemi építkezésre – idézte.
– Az meg mit jelent? – érdeklődött Jodie.
– Hogy kiváló iskola – vágta rá anya. – Szép summa a tandíj amúgy. Csodálatos esély ez mindkettőtöknek.
– Úgy érted, hogy ott fogunk tanulni?
– Ez a lényeg! – kiáltotta anya. – Ebben az évben nem tanultál semmit a Moorcroftban. Megismétled a nyolcadikat, és rendesen megtanítják neked, amit kell.
– Nem ismétlek évet egy rakás puccos gyerekkel, akik egy évvel fiatalabbak nálam! – jelentette ki Jodie.
– De a megfelelő háttérrel letehetnéd a vizsgát, és bekerülhetnél valamelyik elitgimnáziumba ösztöndíjasként – magyarázta anya.
– Hogy micsoda? Anya, te megőrültél? Nem megyek. Ki van zárva. – Jodie már kiabált.
– Hé, figyelj ide egy kicsit – szólt közbe apa –, ott töltjük a nyarat, lesz időd megszokni. Biztos vagyok benne, hogy jól fogod érezni magad.
– Nem, utálni fogom az egészet. Nem megyek. Nem kényszeríthettek.
– Dehogynem. Azt csinálod, amit mondunk. A szüleid vagyunk.
– Ó, bárcsak ne lennétek! Lehet, hogy nem is vagyok a ti gyereketek. Talán csak örökbe fogadtatok, ezért vagyok olyan más, ezért érzem, hogy kilógok ebből a családból – ordította Jodie.
– Ne kezdd el, Jodie, teljesen elkeserítesz – kérte apa. – Ne rontsd el! Ahogy anyád is mondta, ez csodálatos lehetőség. Azt hittük, kiugrotok a bőrötökből örömötökben.
– Nos, nem ugrunk ki, ugye, Pearl? – fordult felém.
Gyámoltalanul néztem rá vissza.
– Te tényleg oda akarsz menni? – kérdezte Jodie döbbenten.
Kínlódtam. Szinte mindig, mindenben követtem Jodie-t, még akkor is, ha bajba kerültem miatta. Jó testvérek voltunk, de nem gondoltuk mindig mindenről ugyanazt. Eleinte Jodie utálta a Moorcroftot. Rettentően cikizték a gyerekes copfjai, a csinos egyenruhája és a jókislányos viselkedése miatt. Levágatta a haját, lecserélte a ruháit, megtanult közönségesen beszélni, és most már elfogadták, bekerült a bandába. Volt, aki félt tőle. Ha nem lett volna a nővérem, én is féltem volna.
Azzal viszont tisztában voltam, hogy én nem fogom kibírni a Moorcroftot. Szeptemberben kellett volna kezdenem, már előre rémálmaim voltak. Már most, negyedikben is borzasztóan csúfoltak. Alacsony voltam a koromhoz képest, és egyébként is úgy néztem ki, mint egy dedós. Keményen tanultam, én voltam az osztályelső, aki reménytelenül tehetségtelen a tornaórán, de örökké olvas. Ha egy tanár felszólított, elvörösödtem. Sosem tudtam, mit is mondjak a többieknek. Tényleg olyan volt, mintha egy nagy tábla lógna a nyakamban „cikizz!” felirattal.
A Melchester olyan iskolának tűnt, ahol mindenki rendes egyenruhát hord, keményen tanul, és jól akar teljesíteni. De még ha maga a suli rémes is lenne, akkor is valóra válhatna a mesés kastélybeli közös életünk Jodie-val. Talán kaphatnánk toronyszobát!
– Nem létezik, hogy menni akarsz, Pearl – mondta a nővérem.
– De, azt hiszem, akarok – motyogtam.
– Én meg nem és nem – jelentette ki. Összefonta a karjait. – Menj csak, Pearl! De engem nem visztek oda, az biztos.
– Nem mehetek nélküled! – sírtam el magam.
– Na tessék, megríkattad a húgodat, büszke lehetsz magadra – szólt rá anya. – Miért kell neked mindig, mindenki örömét elrontanod? Szegény kicsi Pearl. Kérj tőle bocsánatot, Jodie, kisírja a szemét szerencsétlen.
– Nektek kéne bocsánatot kérnetek tőlem, hogy el akartok hurcolni ebbe a sznobtartályba. Nem megyek. Nem gondolom meg magam, sem most, sem később – süvöltötte, és becsapta maga mögött az ajtót.
De este, amikor megint rákezdtem a sírásra az ágyban, Jodie felsóhajtott, és bebújt a paplanom alá.
– Hagyd abba a bőgést, te kis vakarcs. Egészen-egészen-egészen komolyan el akarsz költözni abba az iskolába, Pearl?
– Igen, de nélküled nem – hüppögtem.
– Egyszer majd a saját lábadra kell állnod – dünnyögte Jodie. – De rendben, veled megyek. Csak azért, hogy vigyázzak rád. Oké?
– Tényleg eljössz a Melchesterbe? – kérdeztem, és szorosan hozzábújva átöleltem a nyakát.
– Igen. Utálni fogom. De megyek, csakis miattad – válaszolta. – De most már ne fojtogass tovább, bújj ide, és aludjál.

A kiadó engedélyével.