Főkép Folytatódik Clive Barker öt részesre tervezett (bár eredetiben is még csak a harmadik részre várakozó) sorozata Abarat különös, varázslatos világáról.
 
Az első rész is szédületes volt, de a folytatás még inkább az. Cuki, az Ideátról Abaratba került emberlányka tovább utazgat az Órák szigetei között Malingó nevű, fajtájára nézve ficak barátjával, bár a turistáskodást hamar fel kell adniuk, és újra kezdetét veszi az őrült hajsza.
 
Bár Cuki teljesen átlagos lánynak vallja magát, az már az első részben is kiderült, hogy sokkal több rejtezik benne, mint valaha is képzelte, és újabb kalandjaiban pláne próbára tétetik minden tudása és képessége.
Merthogy őt akarja elkapni Kremátor Kristóf és iszonytató nagyanyja, Mánia Mutter, akik évek hosszú sora óta készülnek arra, hogy átvegyék a hatalmat Abarat mind a huszonöt szigete fölött.
 
Arra, hogy miért is akarják ezek a csúf gonoszok mindenáron holtnak tudni Cukit, csak apránként derül fény (részint számukra is), de a végére érve azzal a tudattal csukhatjuk be a könyvet, hogy végre valami tényleg megoldódott.
Ugyanakkor meg még az első kötetben is van egy halom olyan szál, amihez szinte hozzá sem nyúl a folytatás, szóval nem vitás, hogy a további részekben is lesz mit mesélni.
 
Természetesen az önnön erejét egyre jobban felismerő Cuki nem egyedül száll szembe a rá és Abaratra törő gonosz lényekkel: már ismert, illetve újabb barátai sietnek segítségére, de minden fordulattal egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Cuki valóban központi fontosságú szereplő, akinek fel kell nőnie az irdatlan feladathoz.
 
Barker fantáziája csak úgy ontja magából a legkülönfélébb helyszíneket és lényeket. Már azt sem mondanám, hogy mítoszokból és mesékből merít mindehhez, mert tisztán érezhető a – néha kissé görcsös – törekvés, hogy valami újat, még nem voltat férceljen össze a sokszor látszólag egyáltalán össze nem illő darabokból.
 
Ezzel együtt egyre inkább előtör az a betegesség, ami Barker horror történeteit annyira egyénivé és sajátossá tette, de ennek köszönhetően ezt a könyvet semmiképp sem adnám 14-16 év alatti gyerek kezébe.
Ugyanakkor meg a bizarr, félelmetes és iszonytató lények eme burjánzása egy idő után túlzásba, s ezzel mintegy maga ellen fordul, és nem lehet már igazán komolyan venni. Lehet, hogy ez is a cél, nem tudom, én bármit kinézek Barkerből.
 
De a fő gond az, hogy ha különleges képzelettel bíró írónk megvadult istenhez hasonlatos teremtési orgiája mögé nézünk, akkor könnyen úgy láthatjuk, hogy az Abarat, mint sztori alapvetően fantasy klisékre épül.
A sok-sok menekülés, meg némi keresés, meg persze a jó és gonosz közötti harc… néha tényleg az volt az érzésem, hogy sok a hűhó, minimális eredménnyel.
 
Másfelől viszont tény, hogy a végére mesterien felpörgeti az eseményeket, és olyan zárást ad a könyvnek, hogy az olvasó a falat kaparja, hogy mikor jön már a folytatás.
 
De más pozitívumai is vannak azért a regénynek. Ha nem is olyan sűrűn, mint az általam leginkább kedvelt remekművében, a Korbács-ban, de azért előfordulnak líraibb, szépséges pillanatok, meg olyanok, amikben némi tartalom, üzenet, filozófia is rejlik.
Ilyenkor érződik, hogy nem pusztán egy túlpörgetett, ám belül üreges kalandfolyamról van itt szó.
 
Néhol a humor is megcsillan (már az első oldalon is, amikor két szörnyszülött Gazdálkodj gonoszan-t játszik – a picit még mindig hullámzó minőségű magyar fordítás és szerkesztés egyik legjobb pillanata!), és azért egyik-másik szereplőről is kiderül, hogy rétegzettebb, mintsem elsőre gondoltam.
 
Összességében továbbra is az a véleményem, hogy Barker egyszerűen túlontúl sokat akar fogni az Abarattal, s közben meg sem közelíti Ende, Bradbury, Beagle, vagy akár Gaiman mélységeit.
Ettől függetlenül szórakoztató és izgalmas olvasmány ez, és még mindig számíthatunk arra (mert ez az író sok meglepetéssel szolgált már korábban is), hogy a folytatásokban olyan húzást csinál majd, hogy a lélegzetünk is eláll tőle.
 
A kötet itt is megvásárolható