FőképFigyelem! Jelen szöveg Szergej Lukjanyenkónak, az Őrségek világa szerzőjének tudtával és hozzájárulásával született és jelent meg.

A Setét nem tartja helyénvalónak jelen szöveg kommentálását.
Nappali Őrség

A Fény nem tartja helyénvalónak jelen szöveg kommentálását.
Éjszakai Őrség

Az Inkvizíció, mint mindig, hallgat.
Aláírás nélkül

Prológus
Kora reggeltől kezdve lármáztak megint az ablaka alatt, nem hagyták aludni. Arik sokáig járt félúton álom és ébrenlét között; hol elszenderedett, tudata elmerült az ismeretlen végtelen álomvilágában, hol újra felriasztotta a reggelhez nem illő élénk kiáltozás. Egyórányi nyűglődés után inkább feladta a küzdelmet. Félretolta a takarót, amely alatt a lárma elől próbált elrejtőzni, felkelt, és valahogy odavánszorgott az ablakhoz, ám ebből a szögből nem látszott, mi történik a ház előtt. Ekkor összeszedte az erejét, elindult a szomszéd szobába, ami a lakás méreteit tekintve gyakorlatilag hőstettnek volt minősíthető. Odaérve kiment az erkélyre.
A Gogol utcában már megint filmet forgattak.
Odesszában állandóan filmet forgatnak. Ráadásul valamiért mindig a Gogol utcán. Ariknak eszébe jutott, hogy tizenöt évvel korábban ugyanilyen lustán figyelte az erkélyről Jiři Stuhrt a filmbeli „örmények” társaságában, amint elhalad a szemközti ház sarkánál álló szobor mellett – Arik mellesleg valaha ott élt. A szemközti házban.
Akkor Machulski forgatta ott a Déja vu-t. Hogy most éppen mit forgatnak, fölösleges lett volna találgatni, de Arik sehol sem látta Jiři Stuhrt.
Álldogált egy darabig, hunyorogva a tengerre pillantott, felsóhajtott, majd elindult a fürdőszoba felé.
Az utca annyira csábította, hogy miután megmosakodott, felébredt és megreggelizett, úgy döntött, sétára indul.
Egy óra múlva Arik kilépett a boltív alól, enyhe undorral az értelmetlenül sürgő-forgó filmesekre pislantott, megkerülte a felvétel csíkos szalaggal elkerített területét, és a Tyesin híd felé indult. A kávézónál elidőzött, vett egy üveg sört, és ott helyben, az egyik kis asztalnál sietség nélkül el is fogyasztotta. A nyár és a napfény tette a dolgát, még a melankolikus és szemlélődő természetű Arik hangulata is folyamatosan javult.
A hídon szándékosan lassan ballagott át, elégedetten hunyorgott és oldalvást lefelé pislogott. Odesszában, mint mindig, nyüzsögtek a turisták, Ariknak így kétszer nyomtak a markába fényképezőgépet azt kérve, fényképezze le őket. A háttér előtt. Arik ellenvetés nélkül megtette nekik, miért sajnálta volna?
Már messziről észrevette, hogy kedvenc helye a Voroncov-kastély oszlopcsarnokának lépcsőjén foglalt. Ez először elkeserítette Arikot, ám minél közelebb ért, annál kevesebb maradt kezdeti elkeseredéséből.
Először is, a helyét egy lány foglalta el. Másodszor, a lány magányos volt. Legalábbis nem látta a kísérőjét. Csinos volt, hosszú hajú és bánatos. Láthatóan nem helybéli, ezt már abból is könnyen ki lehetett találni, hogy a bőrét még nem fogta meg a napsütés.
És Másféle volt. De regisztrálatlan.
Ahogy Arik alaposabban szemügyre vette, rájött, miért hiányzik a regisztrációs pecsét: a lány vad Másféle. A jelek szerint maga jött rá, hogyan merülhet le a Homályba, auráját még alig-alig kezdte átszínezni a Setét. Hozzáértő hasonítás után nem maradt volna benne ennyi semleges árnyalat.
„Nocsak, nocsak – gondolta Arik önkéntelenül fellelkesülve. – Tehát egy vadóc. Jól néz ki… Épp az izlésem szerint való…”
Nem szeretett rejtőzködni és bujkálni. Kevéssel a lépcső előtt belépett a Homályba, közelebb ment, és leült a lány mellé.
– Szervusz!
A lány meglepetten nézett rá. Talán ritkán találkozott Másfélékkel. Már ha találkozott velük egyáltalán.
Bár természetesen találkoznia kellett. Különben hogyan tette volna meg az első lépéseket a Setét felé? A magányos, vad Másfélék szinte mindig semlegesek maradnak, mivel semmit nem tudnak a Másfélék csoportjainak örök szembenállásáról…
– Szervusz…
A lány önkéntelenül odébb húzódott, figyelmesen nézte Arikot.
– Ugye nem helybeli vagy?
– Nem… Oroszországból jöttem.
Arik megértően bólintott.
Egyre nagyobb lett a hőség, a nyár teljes erőből tombolt.
– És hogy tetszik Odessza?
Arik könnyedén kitárulkozott, felmutatva teljesen békés szándékait, és demonstrálva jó hangulatát. Néhány másodperc múlva – most először – a lány arca is megenyhült egy halvány mosollyal.
– Tetszik! Igaz, az emberek itt valahogy… másmilyenek.
– Hát igen – sóhajtott fel Arik. – Némelyek másmilyenek, némelyek meg olyanok, mint… szóval Másfélék…
A lány nem értette meg. Egyszerűen csak mosolygott. Most már biztos, hogy vad Másféle. Furcsa, hogy a srácok nem szúrták ki… Persze lehet, hogy csak nemrég érkezett. A srácok meg a tegnapi buli után nyilván a strandon vedelik a sört. Vajon ki hasonított téged, kislány? És miért titokban?
– Bocsáss meg, biztosan elfoglaltam a helyed. Rendszerint itt ülsz, igaz?
Arik arra gondolt, hogy legutóbb három hete ült az oszlopcsarnok lépcsőjén, amikor megmutatta az új pisztolyát Svédnek. De erről hangosan beszélni természetesen nem volt érdemes.
– Néha elüldögélek itt. Nézem a tengert… meg mindent. Ariknak hívnak. Ott lakom, a hídon túl, mindjárt balra.
– Ez remek. Én Tamara vagyok.
– Akarod, hogy megmutassam neked Odesszát?
– Persze, akarom.
A lány óvatosságából semmi nem maradt, bár Arik semmilyen különösebb erőfeszítést nem tett ennek érdekében. Tamara mint Másféle körülbelül a harmadik szintig juthatott, ezért Arik azt tehetett volna vele, amit csak akar. De nem akart a mágikus eszköztárhoz nyúlni, igaz, nem is volt rá szükség.
Arik felállt, lesegítette Tamarát a lépcsőn, és elvezette a bulvárra.
Hová is vihette volna?

Szemünk fényei
Körülbelül az idő tájt, amikor Janet és én Trayne felé közeledtünk, Alan Hughes főhadnagy és Norris tűzoltóparancsnok egymás mellett álltak az oppley-i úton. Azt figyelték, hogy egy tűzoltó hogyan próbálja egy hosszú kampóval megragadni a földön heverő mentőst. Amikor a kampó végre beakadt, húzni kezdte vele a magatehetetlen embert. Mintegy másfél métert húzhatta az aszfalton, amikor az ember egyszer csak felült, és káromkodni kezdett.
Alannek úgy tetszett, hogy soha nem hallott ennél szebb beszédet. A kínzó nyugtalanság, amellyel a helyszínre érkezett, nyomban enyhülni kezdett, amikor felfedezte, hogy ennek a ki tudja minek az áldozatai, miközben itt fekszenek a földön, lassan bár, de mégiscsak lélegeznek. Most pedig bebizonyosodott, hogy legalább egyikük semmiféle látható károsodást nem szenvedett a kilencven perc alatt, amíg ennek a valaminek a hatása alatt állt.
– Jó – mondta. – Ha ő jól van, akkor a többiek is jól lehetnek… habár ettől még nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy tudjuk, mi ez.
Ezután a postást húzták ki a kampóval. Ő valamivel tovább feküdt ott, mint a mentős, ennek ellenére éppoly természetesen és megnyugtatóan tért magához.
– Élesnek tűnik a határvonal... és állandónak – jegyezte meg Alan. – Hallott már valaki még enyhén szeles időben is tökéletesen egy helyben maradó gázról? Ennek nincs értelme.
– A talajról párolgó cseppek sem lehetnek – vélte a tűzoltóparancsnok. – Mintha kalapáccsal ütötték volna le őket. Ilyen cseppekről én még nem hallottam, hát maga?
Alan megrázta a fejét.
– Egyébként is bármilyen illékony anyag mostanára már elpárolgott volna. Ráadásul tegnap éjjel nem párolgott itt semmi, ami elérte volna a buszt és a többit. A busznak tíz óra huszonötre kellett Midwichbe érnie; magam mindössze pár perccel korábban hajtottam át ezen az útszakaszon. Akkor még nem volt semmi baj. Ami azt illeti, épp ez lehetett az a busz, amellyel Oppleyba érve szembetalálkoztam.
– Vajon milyen messzire terjedhet? – töprengett a tűzoltóparancsnok. – Elég nagy távolságra, különben látnánk közeledő autókat.
És tovább bámészkodtak Midwich felé zavartan, tanácstalanul. A járműveken túl az út, mint ami semmiről sem tud, szabadon, enyhén fénylő burkolattal tartott a következő útkanyarulat felé. Mint minden közönséges, egy gyors zápor után már csaknem felszáradt út. Most, hogy a reggeli pára felszállt, a sövények fölött idelátszott a midwichi templom tornya. Ha az ember eltekintett attól, ami az orra előtt volt, a látvány mindenféle rejtély eleven cáfolatának tűnt.
A tűzoltók Alan embereinek segítségével folytatták a könnyen elérhető alakok kivonszolását. Az áldozatokra a jelek szerint nem volt hatással az, amit átéltek. Mihelyt magukhoz tértek, fürgén felültek, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy nincs szükségük a mentősök segítségére.
A következő feladat egy felborult traktor elvontatása volt, hogy a szabaddá vált úton elmehessen utasaival együtt a többi jármű.
Alan az irányítás műveletét ráhagyta az őrmesterére és a tűzoltóparancsnokra, s maga átmászott egy lépcsős kerítésáthágón. A mögötte lévő ösvény egy kis emelkedőre vezetett, ahonnan leláthatott Midwichre. Több háztetőt is látott, többek között a Kyle-kastélyét és az Udvarházét, valamint az apátság romjainak legtetejét, és két szürke füstkígyót. Békés látvány volt. De néhány méterrel arrébb olyan helyre érkezett, ahonnan négy, a mezőn mozdulatlanul fekvő birkára látott. A látvány nyugtalanságot keltett benne, nem azért, mintha még most is azt gondolta volna, hogy a birkáknak komoly bajuk eshetett, hanem mert ez arra utalt, hogy a határövezet távolabb húzódott, mint remélte. Elgondolkodva nézte az állatokat, s mögöttük a vidéket, és mellettük, valamivel távolabb, két tehénre lett figyelmes. Egy-két percig figyelte őket, hogy lássa, csakugyan mozdulatlanul fekszenek-e, majd megfordult, és töprengve elindult vissza az útra.
– Decker őrmester! – kiáltotta.
Az őrmester odasietett, és szalutált.
– Őrmester – szólt Alan –, szerezzen nekem egy kanárit… természetesen kalitkástól!
Az őrmester pislogott.
– Ööö... egy kanárit, uram? – kérdezte kínosan feszengve.
– Hát, gondolom, papagáj is megteszi. Biztosan akad egy Oppleyban. Menjen a dzsippel! Mondja meg a gazdájának, hogy kap kártérítést, ha kell!
– Én... khm...
– Induljon, őrmester, és amilyen gyorsan csak lehet, hozza ide azt a madarat!
– Értettem, uram. Ööö... egy kanárit – ismételte meg az őrmester a biztonság kedvéért.
– Igen – felelte Alan.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.