Főkép Immár a hatodik kötete jelent meg a Kázmér és Huba Gyűjteménynek, vagyis hatodszor kapunk 128 oldalnyit a kedvenc hősünkből, ami nem kevésbé örvendezteti meg a rajongókat, mint az előző gyűjtemények.
 
Főhősünk egy hatéves kisfiú, Kázmér és játéktigrise, aki Huba névre hallgat, és aki igenis élővé válik Kázmér fantáziájában.
Erről hallottam már olyan radikális értelmezést is, hogy Kázmér skizofrén... pfff. Nem, nem kell ezt komolyan venni, az egész Kázmér és Huba képregényben pont ez a legjobb – végre valami, amit nem kell komolyan venni.
Nincs szó skizofréniáról, csak egy élénk képzelőerővel megáldott kisfiúról, aki a zseniális Bill Watterson tollából-ceruzájából pattant ki.
 
Szóval adott egy magányos kisfiú, aki a fantázia világából kacsint ki a környezetére (család, iskola...), ami remek menedék, ok vagy ürügy is tud lenni.
De emlékezzünk csak vissza, hogy mi is beszélgettünk babáinkkal, játékállatainkkal, vagy a földön fekve, megpróbáltuk életnagyságúvá képzelni a kisautót, pusztán a perspektívaváltás erejével. Ugye, hogy ugye!
 
Ha kéznél van egy kisgyerek, és figyeljük, ahogy játszik (izgalmas, úgy lesni, ha nem tudja, hogy ott vagyunk, sokkal felszabadultabb), rögtön szembetűnik, hogy nem kell messzire menni egy kis Kázmérért. Aztán kinövi.
A felnőttek meg segítenek gyorsítani ezt a folyamatot : „Fúj, dobd el azt a botot!”… Milyen botot, az az előbb még fényes kard volt, vagy varázspálca.
 
Mondjuk játék sem sok van mostanában, ami építené a gyerek fantáziáját, minden készen van, nem kell rajta gondolkodni, ott van az ugató-pisilő-mászó játékkutya és barátai, ami persze mindenki meglepetésére két nap múlva a sarokban áll, mert sokkal izgalmasabb az a bot, amit kint talált a járda mellett.
 
Ez a helyzet Kázmérral is, aki modern gyerek, imádja a tévét, a csokis pelyhet, nem szeret a szüleivel kirándulni, a bébicsőszt és az anyukája főztjét meg kimondottan utálja. Ennek ellenére bölcs és filozofikus is, ahogy a hús-vér gyerekek. Na meg ott van a kedves humor is, ami talán pont azért kedves ennyire, mert ismerős valahonnan.
 
Szóval ott vannak a poénok, jönnek az emlékek, sorra találjuk a párhuzamokat a környezetünkben élő gyerekek, vagy magunk és Kázmér között. Ezekért szeretem a Kázmér és Hubát – jó egy kicsit komolytalannak lenni, de komolyan!

Kapcsolódó videónkon beszélgetés látható hat részben a sorozat fordítójával, Nikowitz Nórával: