Főkép Furcsa dolog a hazai rockélet. Az ember – a Hammer / Edge Records dicséretes projektjének köszönhetően – belebotlik egy-egy CD-be, rátalál egy-egy új névre, aztán tessék, kiderül, hogy a banda, amiről azt hinnénk, hogy vadonatúj, vagy maximum egy-két-három éve létezik, valójában már tíz-tizenöt, vagy (ahogy a Baby Bone) már TIZENHÉT éve létezik!
 
Hol voltak ezek az emberek? Eddig miért nem kaptak nagyobb nyilvánosságot? Miért nem ismertük meg őket hamarabb? Miért csak a negyedik-ötödik anyaguk jut el valamilyen szinten a boltokba, a közönség szélesebb rétegeihez?
 
A magyarázat bonyolultnak tűnik, pedig valójában egyszerű. Ebben a kis országban rengeteg tehetséges ember terem. Születik. Teremtődik. Fejlődik ki.
Ennyi jó, elszánt, önfeláldozó, álmait valóra váltani akaró zenésszel akár Amerikát is el lehetne látni, de ezeknek a srácoknak (és lányoknak!) ezen a viszonylag kis területen, ezek között az egyre hiénásabb körülmények között kell elérniük a céljaikat.
 
Magyarországon nem elég, ha valaki jól játszik valamilyen hangszeren, egyedi, érdekes ötletei vannak, esetleg jó szövegeket ír.
Magyarországon a zenészek idejének nagy részét az a szélmalomharc rabolja el, amit a fellépési lehetőségekért, a stúdiózás feltételeinek megteremtéséért, vagy éppen a vállalkozó kedvű kiadók felkutatásáért kell megvívniuk.
 
A magyar rockzenekarok 70-80%-a olyan mennyiségű tehetséggel (tényleg: mi a tehetség mértékegysége?) rendelkezik, amennyivel nyugatabbra, egy nagyobb piacon simán, egy-két év alatt komoly eredményeket lehet elérni, itt viszont, az adott körülmények között a bandák többségének be kell érnie azzal, hogy „helyi hősökké” válnak – azzal, hogy legalább a szűkebb hazájukban, a megyéjükben, városukban ismerik őket.
 
A Baby Bone ’92-ben alakult, azóta többször átalakult. Turnézott a Nyerssel, részt vett tehetségkutatókon; turnézott a ma már egyre legendásabbá váló, pillanatnyilag félig-meddig tetszhalott Black-Outtal, megjelentetett pár kazettát, demófelvételt, készített egy klipet, párszor játszott Budapesten, többször fellépett az ország „vidék”-nek nevezett részein, és… Nagyjából ennyi.
Pedig az a csapat, ami olyan anyagot képes összehozni, mint a nemrég megjelent Supernova, ennél jóval többet érdemelne.
 
Kezdjük a lemezborítóval/grafikával. A kedvenc témámat, az eredetileg Radics Bélától származó pengék-halak elméletet idézi (röviden: vannak penge-emberek, és vannak hal-emberek; a pengék hasítanak, a halak meg csak tátognak).
 
A félig felnyitott szardíniásdobozban zsilettpengék… pontosabban: régi, csehszlovák gyártmányú Supernova márkájú borotvapengék hasalnak.
A kép telitalálat; el lehet töprengeni azon, hogy vajon halnak álcázott pengékről, halszerepbe kényszerített pengékről, vagy magukat pengének képzelő halakról van szó… Lényegében mindegy: a kettősség, az ellentétpár a lényeg.
 
Az a kettősség, amely valahogy végig jelen van a Supernová-n. Érdekes, a hard rock és a modern metal elemeit ötvöző, némi bluesos ízzel érdekesebbé tett dalok kerültek fel a korongra. Az első dal, az „Y.Z.L.K.” bevezető riffje szimpla, de nagyon jó motoros rockot ígér, aztán bekapcsolódik az énekhang, amitől valahogy Cultos (vagy, hogy határainkon belül maradjunk: Mátyás Attillás {m.a.b.}) lesz az egész.
 
A refrénnél már enyhe grunge-os hatás érzékelhető (egy kicsit olyan az egész, mint a régi, nagyon régi Black-Out), de aztán jön az érdekes gitárszóló, ami alatt megint a kezdő motoros rock riff dübörög – ettől meg valahogy olyanná válik, mint a THC (Texas Hippie Coalition) nevet viselő, színtiszta texasi hard rockot (vagy soft metalt) játszó banda zenéje.
 
A „Szivárvány holló” ott folytatódik, ahol az előző szám abbamaradt – mintha ugyanazon hosszabb kompozíció két részletét hallanánk.
 
A „Farkas és ember” egy picit visszavesz a ritmusból, de a dal nem hajlik át downtempóba. Ez is érdekes szám, bár egy ilyen szimpla, „guruljunk, oszt majd lesz valahogy” motoros rock ötletből kicsit talán sok 5 perc és 43 másodperc – ebben az esetben igaz, hogy a kevesebb több lett volna.
 
De semmi gond, már másokkal is előfordult, hogy a szöveg végigmondása, a drámai hatás elérése érdekében kissé túl hosszúra sikeredetett valami – hogy mást ne mondjak, a Zep „Achilles’ Last Stand”-je is ilyen…
 
Ami ezután következik, az „Angyalszív” című dal, az nálam egyértelműen a „hal” felé billenti a penge-hal között billegő mérleg nyelvét.
Profin előadott dal, de a kóruson kívül nincs benne semmi olyasmi, amit már ne hallhattunk volna valahol. Mindegy, ilyen is kell minden zenekarnál. Azért, hogy jót is írjak róla: a rövidke gitárszóló tetszik, az énekes hangja időnként a fiatal Révész Sándort (Piramis) idézi.
 
Ezután jön a „Sohasem volt világ”, ami megpróbálja a „penge” felé billenteni a mérleg nyelvét – és sikerrel jár. A szöveg egyik részlete („…köpjük le a halál arcát…”) kifejezetten tetszik, kár, hogy megjelennek olyan triviális, ezerszer hallott szlogenek is, mint „…az óra körbejár…”.
 
Ebben a dalban nagyjából ugyanazok a hatások érezhetők, mint az elsőnél, de itt már nemcsak az énekes hangja, hanem bizonyos gitártémák/hangzások is a hajdanvolt Piramist idézik – de csak „idézik”, nem azonosak azokkal.
 
„Vésd kőbe”: erről megint egy „áramszünet” nevű zenekar jut eszembe, meg egy bizonyos dal, amiben valami spirál szerepel… Érdekes, de lapozzunk.
 
„A világ várhat” viszont (a maga kis akusztikus nyitórészével, és a szépen felépített szerkezetével, érdekes szövegével együtt) kifejezetten jól sikerült; éppen elég újszerűség mutatkozik meg benne ahhoz, hogy izgalmas legyen, legalábbis egy darabig; itt is csupán egyetlen gondom van: túl hosszú (6:58).
 
„A játék” – itt a poszt-grunge rock kissé átcsúszik glam rockba, de semmi gond, szerencsére még mindig bőven a Mötley Crüe szintje fölött marad.
 
A „Júdáspénz” című kompozíció szerkezet, ötletesség szempontjából is nagyon jó; itt a szöveggel, pontosabban a szöveg témájával van gondom: ehhez a zenéhez talán jobban illett volna egy olyan, szavakkal megteremtett képsorozat, ami a „Szivárvány holló”-ban jelent meg.
 
Az „Éhség karma” – véleményem szerint ez az album legjobb dala. Nem azért, mert akusztikus, és nem is azért, mert jó a szövege, sokkal inkább azért, mert valóban eredeti módon jelenik meg benne a hard rock keménysége, és a blues hajlításokkal kifejezett, vállrándító vagánysága.
 
Itt a Baby Bone valami olyasmit valósított meg, amihez hasonlót a Korn, az Alice In Chains, a Megadeth unplugged lemezein hallhatunk. Ebben a dalban benne van minden, ami a bendzsós Otis Taylor „Ten Million Slaves” című számát (a Közellenségek című film betétdalát) kiválóvá teszi.
 
Ráadásul itt nagyon jól megmutatkozik az énekes tényleg kiváló hangja – itt végre nem kényszerül rá, hogy túlüvöltse a „bedugott” hangszereket. Az album zúzósabb dalainál időnként kissé elhomályosul a tehetsége (ez sem gond, példa rá a Judas Priest), itt viszont tényleg tisztán hallani, hogy van a hangjában valami egyedi, fémes rezgés.
 
Aki bármelyiket is kedveli a fentiekben megemlített zenekarok közül, szeretni fogja ezt a lemezt.
 
Az együttes tagjai:
Ruck Róbert – dob
Zubán Zoltán – gitár
Medovarszki Tibor – basszusgitár
Rákóczi Antal – ének, percussion, akusztikus gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Y. Z. L. K.
2. Szivárvány holló
3. Farkas és ember
4. Angyalszív
5. Sohasem volt világ
6. Vésd a kőbe
7. A világ várhat
8. A játék
9. Júdáspénz
10. Éhség karma
 
Diszkográfia:
Ablak a semmibe (1995)
Úgyis kiderül (1997)
Global (1999)
Keserű likőr (2004)
Supernova (2009)