Főkép

Annak, hogy ez az írás „kissé” megkésve készült el, nagyon egyszerű oka van: a koncert szervezője lehetővé tette számomra (köszönet érte!), hogy eljussak Tom Jones budapesti koncertjére, ám erre végül mégsem került sor – legalábbis csak félig-meddig.
 
Mint „kiküldött tudósítónak” azon az estén kutya kötelességem lett volna, hogy ott legyek a Sportarénában, de igazság szerint nem jutottam be a kapukon.
A magyarázat? Nagyon egyszerű. Egy bizonyos, hozzám nagyon közel álló hölgy közölte, hogy csinálok, amit akarok, annyit rockozok meg metálozok, amennyi belefér, de erre a koncertre most ő fog elmenni, és kész.
 
Az illető hölgy meglátta a jegyet (amiért ismételten köszönet a szervezőknek!), és nemes egyszerűséggel kimondta a Pál utcai fiúkból ismert szót: „Einstand!” És ő ment el, aztán közösen próbáltuk összehozni ezt az írást.
 
Erre persze rá lehet mondani: magánügy, kit érdekel? Ez igaz, de ez az apró részlet is nagyon jól jellemzi a Tom Jones-jelenséget, amely már több évtizede tart – a mai 40-esek, 50-esek, sőt, 60-asok és 70-esek se nagyon tudnak visszaemlékezni a 20. és a 21. század olyan periódusára, amikor Tom Jones neve nem volt benne a köztudatban.
 
A ’60-as évek eleje óta újra és újra felbukkan, újra és újra előáll valamivel, amivel megdobogtatja a hölgyek szívét, sőt, esetleg az urakét is (itt most például az Art of Noise-zal felvett „Kiss”-re, vagy a Rick Rubin közreműködésével elkészített anyagokra, vagy a „Sexbomb”-ra gondolok).
 
Tom Jones amellett, hogy mindig képes volt a megújulásra és a visszatérésre, időnként kilépett a megszokott szerepköréből, és lemezt készített például Jools Holland jazz-zongoristával is. (Személy szerint ezt a bluesos, jazzes albumát kedvelem a legjobban.)
 
De bármit is tett az évtizedek során, valahogy mindig sikerült megőriznie a „nők bálványa” címet. Pályafutása során többször is előfordult, hogy a nézőtérről csak úgy röpködtek a színpadra a melltartók és a bugyik, esetleg a hotelszobák kulcsai…
 
(Az egyik újságíró ismerőse fintorogva feltette Tomnak a kérdést: „Nem undorodsz ettől a sok rongytól? Láttam, hogy egy feldobott bugyival törölted meg az arcodat… Komolyan mondom, nem értem, hogy voltál rá képes!” Tom mosolyogva válaszolt: „Azért töröltem meg az arcomat, mert izzadtam, és nem, nem undorodom, mert… Nézd csak! Ezeket a bugyikat meg melltartókat nem ott helyben rángatták le magukról a hölgyek… Ezeket külön hozták, mindegyik vadonatúj! Új és tiszta.”)
 
Nos, a budapesti koncerten nem került sor bugyidobálásra, de a hangulat – a hozzám igencsak közel álló hölgy beszámolója szerint – e nélkül is fantasztikus volt.
Az előzenekar szerepét egy kellemes zenét játszó, csinos hölgy töltötte be. A nézőtéren helyet foglalók többségének valószínűleg tetszett volna ez a smooth, slágeres zene, de az emberek kissé türelmetlenek voltak: „Mikor jön már Tom Jones?”
 
A nézők… Nos, ami a korukat illeti: 2 és 99 év közöttiek voltak. Persze, ez erős túlzás, de tényleg jelen volt néhány ölben ülő kisgyerek, és néhány, botra támaszkodó, idős hölgy is. Az átlagéletkor valahol 40-50 között lehetett. A hölgyek természetesen többen voltak, de azt azért nem lehet kijelenteni, hogy ez kifejezetten egy csajbuli volt.
 
Teltház. A színpadi kép nagyon szép volt. Valamikor fél tíz körül a reflektorok elkezdték pásztázni a nézőteret, a színpad egy része árnyékba borult – ebből az árnyékból lépett elő Tom Jones.
Természetesen óriási ováció fogadta. Bőrnadrág, bőrzakó, ősz haj és szakáll… Vannak olyan szerencsés férfiak, akik még így, 70 közelében is képesek megmaradni macsónak.
 
A koncert anyagának első egyharmadát a 24 Hours című album dalai alkották. A nézőtéren itt-ott hallani lehetett az izgatott, mosolygós kérdéseket: „Jaj, vajon elénekli a …-t?”; „És a …-t?” Mindenki a gyermekkorában/fiatalkorában megismert és megszeretett Tom Jones számokat várta.
 
Nos, Tom Jones az új dalok után természetesen elővette a régieket is. A „Delilah”-nál beindult a közönség, aztán amikor felcsendültek a „She’s a Lady” nyitó akkordjai, a jelenlévő hölgyek úgy nyomultak a színpad felé, ahogy mondjuk a Metallica közönsége szokott az „Enter the Sandman”-nél, vagy a Rammstein közönsége mondjuk az „Ich Will”-nél. (Ezeket jövőre, 2010-ben akár élőben is megtapasztalhatjuk…)
 
Hiába, na, a zene, a valóban minőségi zene mindig beindítja az embereket, valahogy levarázsolja a kort, az éveket a testekről, az arcokról, a lelkekről.
 
A „She’s a Lady” után már a lépcsőfordulókban, a székek közötti kis folyosókon is mindenki táncolt, és valószínűleg nem maradt ülve senki. Ének, taps, tánc, mosolygás – Tom Jonesnak ezúttal is sikerült elérnie, hogy az emberek jól érezzék magukat a jelenlétében.
 
Látszott rajta, hogy ő is nagyon élvezi a helyzetet, a koncertet. Nagyon odatette magát, izzadt, mint a versenyló – ennek a hölgyek kifejezetten örültek, mert egyre kevesebb ruha maradt rajta.
Tom Jones azt is bebizonyította, hogy tisztában van a korával, nem próbál tininek mutatkozni, és hajlamos az öniróniára: nevetve mutogatta a hasát (ami állítólag nem olyan, mint az átlag 70-eseké). A végén, hogy fokozza a közvetlenséget, már csak egy sima pólóban volt.
 
Ezúttal nem volt olyan látványos szünet, mint például a bécsi koncertjén; amikor kivonult átöltözni, a zenekar a színpadon maradt, és valami instrumentális dologgal szórakoztatta a közönséget.
(A végén, már kifelé jövet többen megjegyezték, hogy ez sokkal jobb hangulatú koncert volt, mint a bécsi; itt tényleg látszott Tom Joneson, hogy élvezi a dolgot – hiába, na, a lelkes magyar közönséget majdnem minden előadó kedveli. Persze, ki ne szeretné a vastapsot?)
 
Egy ráadásdal, a zenekar bemutatása, aztán kb. 11-kor vége…
 
A koncertet nem csak a nagyon profi látvány, világítás és hangosítás tette igazán élvezetessé, hanem például az is, hogy Tom Jones tökéletes kondícióban volt: elénekelt egy-egy hatalmas, az énekestől nagy erőfeszítést igénylő dalt, aztán lazán és mosolyogva kommunikált a közönséggel – és közben nem lihegett, nem kapkodta a levegőt. Hihetetlen ember!
 
Bizonyos daloknál, amikor igazán kieresztette hangját… Nos, akkor ez a hang úgy járta át az embereket, mint mondjuk egy rockkoncerten a basszusgitár hangja. Fantasztikus teljesítményt nyújtott; élőben – ha lehet – még jobban szólt az egész, mint CD-ről.
 
Ahogy a végén, a kijáratnál belenéztem a hozzám közel álló hölgy, meg az összes többi, kifelé igyekvő ember csillogó szemébe, meg kellett állapítanom: nagyon jó koncert volt.