Főkép
Előbb éreztem a rettegését, mintsem hogy meghallottam volna a sikoltozását.
A rémálma lüktetve árasztott el, felrázva saját álmomból, amely mintha egy strandon játszódott volna, ahol éppen valami dögös pasi kent be napolajjal. Mindenféle képek bukfenceztek át az agyamon: tűz és vér, egy autó megrongálódott fémborítása, még füst szagát is érezni véltem. A látványok körém fonódtak, fojtogatni kezdtek, de az agyam racionálisabb része még időben figyelmeztetett, hogy ez az ő álma, nem az enyém.
Felébredtem. Hosszú, sötét hajam tincsekben tapadt a homlokomra.
Lissa sikoltozva dobálta magát az ágyában. Kiugrottam a sajátomból, és sietve megtettem azt a pár lépésnyi távolságot, ami elválasztott minket.
– Liss – ráztam meg. – Liss, ébredj fel!
A sikoltozás abbamaradt, csendes nyöszörgés váltotta fel.
– Andrej – hüppögte Liss. – Ó, istenem!
Segítettem neki felülni.
– Liss, már nem vagy ott. Ébredj fel!
Csak pár másodpercbe telt, hogy kinyissa a szemét, és a félhomályban láttam, ahogy a tudatosság kezdi átvenni az uralmat. Zihálása csillapodott, és Liss nekem dőlt, a fejét a vállamra hajtva. Átkaroltam, és megsimogattam a haját.
– Semmi baj – nyugtatgattam gyengéden. – Minden rendben.
– Megint azt álmodtam.
– Igen. Tudom.
Pár percig csak üldögéltünk, anélkül, hogy megszólaltunk volna. Amikor úgy éreztem, hogy eléggé lecsillapodott, odahajoltam a két ágy között álló éjjeliszekrényhez, és felkapcsoltam a lámpát. Halvány volt a fénye, de igazából egyikünknek sem volt szüksége erősebbre. A fény odacsalta a lakótársunk macskáját, Oscart, aki felugrott a nyitott ablak párkányára.
Engem nagy ívben kikerült – valami oknál fogva az állatok nem kedvelik a dampyrokat –, majd felugrott az ágyra, és halkan dorombolva Lissához törleszkedett. A morákkal semmi bajuk a négylábúaknak, és Lissát különösen kedvelik. Mosolyogva megvakargatta a macska állát, és éreztem, ahogy a feszültsége tovább csökken.
– Mikor voltál utoljára megetetve? – kérdeztem az arcát tanulmányozva. Fehér bőre még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. Sötét karikák voltak a szeme alatt, és összességében elég törékeny benyomást keltett. Az iskola nagyon lefoglalt a héten, és nem emlékeztem, mikor adtam neki utoljára vért. – Körülbelül… több mint két napja lehetett, nem? Három? Miért nem szóltál?
Lissa a tekintetemet kerülve vállat vont.
– Sok dolgod volt. Nem akartam…
– A fenébe! – helyezkedtem el kényelmesebben. Nem csoda, hogy olyan gyengének tűnt. Oscar, aki nem szerette volna, ha közelebb kerülök hozzá, leugrott, és visszatért az ablakpárkányra, ahonnan biztos távolból figyelhetett minket. – Akkor hajrá! Essünk túl rajta!
– Rose…
– Csináld már! Jobban fogod érezni magad utána.
Oldalra hajtottam a fejem, és hátratoltam a hajam, hogy a nyakam szabadon maradjon. Lissa habozott, de a nyakam és az általa kínált lehetőségek csábítása erősebbnek bizonyult. A kiéhezettség kifejezése suhant át az arcán, és szétnyíló ajkai mögül előtűntek a szemfogai, amiket általában elrejtett az emberek elől. Azok a hegyes agyarak furcsa kontrasztot képeztek a megjelenésével. A csinos kis arcával és a szőke hajával általában sokkal inkább hasonlít angyalra, mint vámpírra.
Ahogy a fogai közeledtek a fedetlen bőrömhöz, éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem a félelem és az izgatott várakozás keverékétől. Az utóbbiért mindig is utáltam magam, de nem tudtam megakadályozni, képtelen voltam úrrá lenni ezen a gyengeségemen.
Liss fogai belém mélyedtek, keményen, én pedig felsikoltottam a röviden felvillanó fájdalomtól. De a sajgás pillanatok alatt elmúlt, és csodálatos, aranyszínű gyönyör vette át a helyét, és árasztotta el a testemet. Jobb volt, mint az ivás vagy a kábítószer. Még a szexnél is jobb, legalábbis úgy képzelem, mert azt még soha nem csináltam. Olyan, mintha a vegytiszta boldogság puha takarója ölelne körül és azt sugallná, hogy minden rendben lesz a világgal. Végeláthatatlan volt. A Lissa nyálában megtalálható vegyi anyagok endorfinrohamot váltottak ki bennem, én pedig megfeledkeztem minden másról, még arról is, hogy ki vagyok.
De sajnos egyszer csak véget ért. Alig egy percig tartott.
Lissa felemelkedett, és fürkésző pillantást vetett rám, miközben megtörölte a kezével a száját.
– Jól vagy?
– Hát… aha. – A vérveszteségtől szédelegve az ágyra hanyatlottam. – Csak ki kell aludnom magam. Jól vagyok.
Lissa aggódva figyelt világos, jádezöld pillantásával. Majd felállt.
– Szerzek neked valamit enni.
Ajkamat suta tiltakozás hagyta el, de Lissa eltűnt, mielőtt végig tudtam volna mondani a mondatot. A harapása okozta bizsergés rögtön alábbhagyott, amikor a barátnőm megszakította a kapcsolatot, de egy része még ott cirkulált az ereimben, és éreztem, hogy fülig szalad a szám. Oldalra fordítottam a fejem, és felpillantottam az ablakpárkányon kuporgó Oscarra.
– Nem tudod, mit veszítesz – közöltem vele.
De a macska valami másra figyelt odakint. Felpúposította a hátát, és koromfekete szőrének minden szála az égnek állt. A farka izgatottan verdesni kezdett.
Eltűnt az arcomról a mosoly, és kényszerítettem magam, hogy felüljek. Megfordult körülöttem a világ, de kivártam, hogy visszakerüljön a helyére, és a felállással is megpróbálkoztam. Amikor sikerült, újból rámtört a szédület, és ezúttal nem is akart abbamaradni. Ezzel együtt elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy odabotorkáljak az ablakhoz, és Oscarral együtt kikukucskáljak rajta. A macska bizalmatlanul végigmért, egy kicsit odébb helyezkedett, majd figyelmét ismét arra a valamire fordította odakint.
Meleg szellő – a portlandi őszhöz képest szokatlanul meleg – fújt játékosan a hajamba, amikor kihajoltam. Az utca sötét volt, és csendes. Hajnali három volt, az egyetlen időpont, amikor az egyetem környéke elcsitul, legalábbis nagyjából. A ház, aminek az elmúlt nyolc hónapban béreltük az egyik szobáját, egy öreg, különféle épületekből álló lakóövezeti utcában állt. Az út túloldalán egy már majdnem kiégett utcai lámpa pislákolt. A fénye elég volt ahhoz, hogy ki tudjam venni a házakat és az autókat. A saját kertünkben is láttam a bokrok és fák körvonalait.
És a férfit, aki engem figyelt.
Meglepetésemben hátrahőköltem. Az alak a kert egyik fája mellett ácsorgott, körülbelül tíz méterre tőlem, ott, ahonnan könnyedén belátott az ablakon. Olyan közel volt, hogy valószínűleg eltaláltam volna, ha megdobom valamivel. Ahhoz mindenképpen elég közel, hogy pontosan lássa, mit csináltunk Lissával az imént.
Az árnyékok olyan jól eltakarták, hogy még az én hiperérzékeny látásommal sem tudtam kivenni az arcvonásaiból semmit, a magasságáról nem is beszélve. De magas volt. Nagyon magas. Még egy pillanatig ott maradt, majd hátralépett, és eltűnt a kert túlsó végében álló fák árnyékai között. Szinte biztos voltam benne, hogy valaki odalépett és csatlakozott hozzá, mielőtt mindkettőjüket elnyelte volna a sötétség.
Bárkik is voltak ezek az alakok, Oscar tetszését határozottan nem nyerték el. Ha engem nem számítunk, általában jól kijött az emberekkel, és csak akkor lett morcos, ha valaki agresszívan viselkedett vele. Az a fickó odakint egyáltalán nem jelentett fenyegetést Oscarra, de a macska megérzett valamit, valami olyat, amitől ideges lett.
Valami olyat, amit rajtam is érezni szokott.
Jeges félelem száguldott végig rajtam, ami szinte – de csak szinte – kitörölte belőlem Lissa harapásának édes emlékét. Hátrálni kezdtem az ablaktól, magamra rángattam egy a földön talált farmernadrágot, miközben majdnem átestem a saját lábamon. Amint sikerült felvenni, felmarkoltam Lissa kabátját az enyémmel és a tárcáinkkal együtt. Magamra kaptam az első cipőt, amit megláttam, és már az ajtónál is voltam.
Lissát a zsúfolt kis konyhában találtam meg odalent, amint a hűtőszekrényben kutakodott. Az egyik lakótársunk, Jeremy az asztalnál ült, és tenyerében a homlokával meredt búsan az analízistankönyvére. Lissa meglepődött, amikor meglátott.
– Nem lett volna szabad felkelned.
– Mennünk kell! Most!
Lissa szeme tágra nyílt, majd egy másodperc múlva leesett neki a tantusz.
– Biztos, hogy… tényleg? Biztos vagy benne?
Bólintottam. Nem tudtam volna elmagyarázni, miért vagyok olyan biztos a dolgomban. Egyszerűen csak tudtam.
Jeremy kíváncsian bámult minket.
– Mi a baj?
Támadt egy ötletem.
– Lissa, vedd el tőle a slusszkulcsát!
Jeremy egyikünkről a másikunkra pislogott.
– Mi a fenét…
Lissa habozás nélkül odalépett hozzá. A félelme a lelki kötelékünkön keresztül belém áradt, de valami más is: a rendíthetetlen bizonyossága, miszerint én majd gondoskodom arról, hogy mindketten biztonságba kerüljünk. Mint mindig, most is reméltem, hogy érdemesnek bizonyulok erre a nagymértékű bizalomra.
Lissa szélesen elmosolyodott, és mélyen Jeremy szemébe nézett. Jeremy egy pillanatig csak zavartan visszabámult rá, majd látszott, hogy legyőzi a bűvölet. A tekintete elhomályosult, és imádattal pillantott Lissára.
– Kölcsön fogjuk venni az autódat – közölte vele a barátnőm. – Hol a kulcsod?
Jeremy elmosolyodott, én pedig megborzongtam. Erősen immúnis vagyok a bűbájra, de a hatását akkor is érzem, ha mást céloznak meg vele. Egyrészt ez zavart, másrészt meg az, hogy világéletemben azt hallgattam, milyen bűnös dolog használni. Jeremy a zsebébe nyúlt, és átadott egy kulcscsomót, amit egy nagy, piros kulcskarika tartott össze.
– Köszönöm – mondta neki Lissa. – És hol áll?
– Az utca végén – válaszolta a fiú megigézve. – A sarkon. Brown mellett.
Vagyis négy saroknyira.
– Köszönöm – ismételte meg Lissa, és hátrálni kezdett. – Azt akarom, hogy amint elmentünk, folytasd a tanulást! És felejtsd el, hogy ma éjszaka láttál minket!
Jeremy engedelmesen bólintott. Az a benyomásom támadt, hogy akár egy szikláról is levetette volna magát, ha a barátnőm arra kéri. Minden ember esendő a bűbájjal szemben, de Jeremy még az átlagnál is gyengébbnek tűnt. Ez most nagyon jól jött.
– Gyerünk! – szóltam oda Lissának. – Mennünk kell!
Kimentünk a házból, és a Jeremy által említett sarok felé vettük az irányt. Még mindig szédelegtem a harapástól, és folyamatosan megbotlottam valamiben; egyszerűen képtelen voltam olyan gyorsan haladni, ahogy szerettem volna. Több ízben csak Lissa segítsége óvott meg az eleséstől. A rettegés szünet nélkül áramlott belém az elméjéből. Mindent megtettem, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni; elég volt nekem a saját félelmeimmel megbirkózni.
– Rose… mit csinálunk, ha elkapnak? – suttogta Lissa.
– Nem fognak – válaszoltam harciasan. – Nem hagyom.
– De ha megtalálnak…
– Volt már olyan, hogy megtaláltak. Akkor sem kaptak el. Egyszerűen csak odamegyünk a pályaudvarra, és felszállunk egy Los Angelesbe tartó vonatra. El fogják veszíteni a nyomunkat.
Úgy tettem, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Mindig úgy tettem, noha cseppet sem volt egyszerű folyamatos szökésben élni, a nyakunkban azokkal, akikkel együtt nőttünk fel. Már két éve ezt csináltuk, elrejtőztünk, ahol tudtunk, és próbáltuk befejezni a középiskolát. Most kezdődött az utolsó évünk, és az egyetem területe biztonságos lakóhelynek tűnt. Olyan közel jártunk a szabadsághoz.
Lissa nem mondott semmit, de ismét elárasztott a belém vetett bizalma. Mindig is így mentek a dolgok kettőnk között. Én vagyok az, aki a tettek mezejére lép, aki gondoskodik arról, hogy történjenek a dolgok – időnként akár nagy kockázatot is vállalva. Lissa elméletibb alkat, ő az, aki kigondolja a terveket, és gondosan körbejárja őket, mielőtt cselekedne. Mindkét megközelítésnek megvan a maga előnye, de pillanatnyilag némi kockázatvállalásra volt szükség. Nem volt időnk habozni.
Lissa és én az iskolai előkészítő óta a legjobb barátok voltunk, mióta csak a tanítónk párba állított minket olvasásórán. Ötéveseket arra kényszeríteni, hogy Vaszilisza Dragomir és Rosemarie Hathaway nevét kibetűzzék, az több mint kegyetlenség, és mi – pontosabban én – ennek megfelelően reagáltunk. Hozzávágtam a könyvet a tanítónkhoz, és fasiszta gazembernek neveztem. Fogalmam sem volt, mit jelentenek azok a szavak, de azt pontosan tudtam, hogyan kell egy mozgó célpontot eltalálni.
Lissa és én azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
– Hallottad? – kérdezte váratlanul.
Beletelt pár másodperbe, amíg én is elkaptam, amit az ő kifinomultabb érzékszervei már rég vettek. Sietős léptek zaja. Fintorogtam egyet. Még két saroknyi távolságot meg kellett tennünk.
– Futnunk kell! – kaptam el a karját.
– De te nem tudsz…
– Futás!
Az utolsó pár gramm akaraterőmre is szükségem volt ahhoz, hogy ne essek össze ott a járdán. A testem egyáltalán nem kívánta a tornát ekkora vérveszteség után, Lissa nyála utóhatásainak feldolgozása közben. De ráparancsoltam az izmaimra, hogy hagyják a primadonnáskodást, és a barátnőmbe kapaszkodtam, miközben a lábunk a betonon csattogott. Normál esetben különösebb erőfeszítés nélkül le tudtam volna hagyni – különösen, mivel ő mezítláb volt –, de ezen az éjjelen a segítsége nélkül nem bírtam volna állva maradni.
A nyomunkban egyre hangosabbá váltak a közeledő léptek. Fekete csillagok táncoltak a szemem előtt. Már ki tudtam venni Jeremy zöld Hondáját. Ó, istenem, ha sikerülne elérnünk…
Az autótól három méterre egy férfi lépett ki elénk. Hirtelen fékezve megálltunk, Lissát a karjánál fogva kellett visszarántanom. Ő volt az, a fickó, aki az utcáról figyelt engem. Idősebb volt nálunk, a húszas évei közepén járhatott, és jól saccoltam a magasságát, ami olyan két méter körüli lehetett. Más körülmények között – úgy értem, ha nem a kétségbeesett menekülésünk közben tartott volna fel minket – nagyon jóképűnek gondoltam volna. Vállig érő barna haj, rövid copfban hátrafogva. Sötétbarna szemek. Hosszú, barna kabát. Viharkabát – azt hiszem, így hívják.
De a jóképűsége pillanatnyilag huszadrangú volt. Csak az akadályt láttam benne, ami Lissa és én, illetve a szabadságot jelentő autó között áll. A léptek lelassultak mögöttünk, és tudtam, hogy az üldözőink utolértek minket. Oldalról további mozgolódást észleltem, még több embert, akik megkezdték a bekerítésünket. Istenem! Majdnem egy tucat őrzőt küldtek ránk, hogy elkapjanak minket. Nem tudtam elhinni. Még maga a királynő sem utazik ennyivel.
Páni félelemben, és magasabbrendű szellemi képességeim nem teljes birtokában ösztönösen cselekedtem. Lissához simultam, magam mögött tartva őt, minél távolabb a férfitól, aki a vezetőjüknek tűnt.
– Hagyjátok békén! – vicsorogtam. – Hozzá ne érjetek!
A pasas arcában nem lehetett olvasni, de kinyújtotta a kezét, amit alighanem valamiféle nyugtató gesztusnak szánt, mintha egy veszett állat lennék, akit el akar altatni.
– Nem akarom…
Tett egy lépést előre. Túl közel került.
Nekiestem, olyan agresszív stílusban reagálva, mint már két éve nem tettem, pontosan azóta, hogy megszöktünk Lissával. Ostoba mozdulat volt, ami az ösztöneimből és a félelmemből született. Egyben reménytelen. Ezúttal egy gyakorlott őrzővel álltam szemben, nem egy testőrtanonccal, aki még csak tanulja a szakmát. Ráadásul ő nem gyengélkedett, és nem állt az eszméletvesztés határán.
És tyű, milyen gyors volt! Már elfelejtettem, milyen sebesen támadnak az őrzők, hogy úgy mozognak és csapnak le, mint a kobra. Úgy védte ki a támadásomat, mintha csak egy legyet hessintene el, és a keze érintésétől hanyatt estem. Nem hinném, hogy ilyen erősen szándékozott volna megütni – valószínűleg csak távol akart tartani –, de a koordinációs képességem hiánya lehetetlenné tette, hogy reagáljak. Nem sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és kicsavarodott testtartásban, csípővel előre zuhanni kezdtem a beton felé. Előre éreztem, hogy fájni fog. Nagyon.
De nem fájt.
A pasas előrenyúlt, éppen olyan gyorsan, ahogy visszaverte a támadásomat, és a karomat elkapva megakadályozta, hogy elessek. Amikor sikerült újra kiegyenesednem, észrevettem, milyen intenzíven bámul engem – pontosabban a nyakamat. Még mindig kóválygott a fejem, úgyhogy nem esett le rögtön, miért. De azután a szabad kezemmel lassan felnyúltam, és megérintettem a bőröm ott, ahol korábban Lissa megharapott. Sötét, ragacsos vér tapadt az ujjaimhoz. Elszégyelltem magam, és megráztam a hajam, ami előrehullott, az arcom köré. Hosszú volt, sűrű, és teljesen eltakarta a nyakam. Pontosan ebből a célból növesztettem meg.
A pasas még egy pillanatig az immár nem látható harapásnyomon nyugtatta a tekintetét, majd a szemembe nézett. Dacosan viszonoztam a pillantását, és egy gyors mozdulattal kirántottam a karom a szorításából. Elengedett, noha – mint azzal tisztában voltam – akár egész éjszaka fogva tarthatott volna, ha úgy kívánja. Megpróbáltam legyőzni a hányingert, amit a szédülésem okozott, és ismét hátraléptem Lissa elé, erőt gyűjtve egy új támadáshoz. De egyszer csak megéreztem a kezét az enyémen.
– Rose – mondta halkan –, ne!
A szavai először semmilyen hatást nem gyakoroltak rám, de szép lassan csillapító gondolatok kezdték ellepni az elmém, amelyek a kötelékünkön keresztül szivárogtak át. Nem nevezném bűbájnak – azt nem fordítaná ellenem –, de éppen olyan hatásos volt, mint a tudat, hogy reménytelen túlerővel állunk szemben, úgy számbelileg, mint képzettség szempontjából. Még én is felfogtam, hogy hiábavaló lenne ellenállnunk. A testemből kiszállt a feszültség, és a vereség súlyától megrogyott a vállam.
Megérezve, hogy feladtam, a férfi előrelépett, és Lissa felé fordította a figyelmét. Az arckifejezése békés volt. Meghajolt a barátnőm előtt úgy, hogy sikerült közben megőriznie a kecsességét, ami a magasságát tekintve elég meglepő volt.
– Dmitrij Belikovnak hívnak – mutatkozott be alig érezhető orosz akcentussal. – Azért jöttem, hogy visszavigyem a Szent Vlagyimir Akadémiára, hercegnő.

A kiadó engedélyével.