Főkép Ha azt mondjuk: világzene, az emberek többségének valamilyen elektronikus alapokra helyezett, innen-onnan összeszedett, és valóban autentikus hangszilánkokkal illetve foszlányokkal feljavított, érdekessé változtatott, általában lounge vagy smooth zene jut eszébe.
 
Valami olyasmi, amiben időnként meg-megszólal egy-egy digeridoo, vagy néhány tibetiül kántáló szerzetes, esetleg magyar vagy cigány énekes; valami olyasmi, ami Európa nyugati részén és Észak-Amerikában mindenképpen egzotikusnak tűnik.
 
Nem vitatom, hogy ezeknek az érdekes hangmontázsoknak is megvan a maguk helye, valóban jók arra, hogy háttérzeneként szolgáljanak éttermekben, üzletekben, vagy akár otthon is – de nagyjából ennyi. Vagyis körülbelül arra jók, amire a smooth jazz számok.
 
A valódi világzene azonban valami más. Esetleg olyasmi, amit Boban Markovic szokott produkálni, vagy még inkább olyasmi, ami a Genghis Blues című filmhez készült, filmzeneként.
Ott egy vak afro-amerikai bluesgitáros (Paul Pena), és egy mongol énekes (Kongar-ol Ondar) dolgozik együtt; egészen érdekes, ahogy a torokéneklést bemutató mongol szöveg összeolvad a Mississippi deltavidékéről származó, autentikus amerikai blues-zal.
 
A valódi világzenének, véleményem szerint nagyon sok köze van ahhoz a kétlemeznyi szerzeményhez, amelyen Jan Garbarek (szaxofon) és L. Shankar (elektromos hegedű) működik közre (Vision, 1983; Song for Everyone, 1984)
Persze, ezt a két albumot általában már a jazzhez szokták sorolni – csakúgy, mint mondjuk Zakir Hussain ’86-os Making Music, és ’94-es Music of Deserts című lemezét.
 
Sőt, akkor is a „jazz” szó ugrik be, amikor Béla Fleck nevét halljuk, a tájékozottabbak pedig tisztában vannak azzal, hogy Edgar Meyer neve általában jazzes, vagy komolyzenei alkotásokhoz köthető.
 
De mi van akkor, ha a félig-meddig jazzes, de a new age zenék és a világzenék területén is jelentős dolgokat alkotó Zakir Hussain összeáll a jazzes/bluegrassos Béla Fleckkel és Edgar Meyerrel?
Amikor a nyilvánvalóan távol-keleti eredetű tabla a tipikusan amerikai bendzsóval és a nagybőgővel együtt szólal meg, az vajon milyen zene? Egyáltalán, be lehet sorolni bármiféle kategóriába?
 
Ha a közreműködők előéletét nézzük: nem. Ha a hangszereket tekintjük: akkor sem. Mi ez? Valódi világzene? Talán jazz? Esetleg valami más? Talán klasszikus zene? Ezt is rá lehetne fogni, mivel az anyag elkészítése során a detroiti szimfonikusok is jelentős szerepet vállaltak.
 
De tulajdonképpen számít az, hogy ezt a zenét képtelenek vagyunk felcímkézni? A valódi alkotások (lásd például az Oscar Wilde féle prózai költeményeket) egyik jellemzője éppen az, hogy egyetlen kategóriába sem sorolhatók be egyértelműen, hanem inkább saját stílust teremtenek. Itt, ennél az albumnál egyértelműen ez történt.
 
Általában a mesterien kezelt bendzsó örökké vidám hangjához a hol pengetett, hol vonóval megszólaltatott nagybőgő, és a tabla táncra ösztönző, mesevilágokat idéző puffanásai szolgáltatják a ritmust.
Ám ahogy a jó jazz esetében lenni szokott, a zenészek itt is hagyják kibontakozni a társaikat. Előfordul, hogy a bendzsó vonul hátra a ritmusszekcióba, és megengedi, hogy a tabla, vagy éppen a bőgő álljon ki előre, „kunsztolni” vagy szólózni.
 
Az időnként megszólaló szimfonikusok amolyan hangulatfokozó elemként, díszletként vannak jelen.
A nagyzenekarhoz tartozó instrumentumok hangja gyönyörű színeket fest arra a háttérre, ami előtt a három szólóhangszer a stafétát egymásnak adogatva hol saját származási helyét (Amerikát, Indiát) idéző dallamokat szólaltat meg, hol pedig egészen távoli vidékekre kalandozik.
 
Egy-egy pillanatban, amikor a bendzsónak köszönhetően úgy érezzük, valahol Amerikában rúgjuk a port, a zenekar vonósai halkan, szolidan felidézik a Közel-Keletet, azután bekapcsolódik a tabla, és hirtelen máris India közepén találjuk magunkat, ahonnan a nagybőgő hangja repít át minket egy tolkieni világ kellős közepére…
 
Hihetetlen, szédítő utazás; a lemez anyaga olyan, akár egy csodálatos filmhez készített zene – de ezt a filmet mindenkinek magának kell elképzelnie.
 
Egyszer, valahol felmerült a kérdés, mi a különbség a keleti és a nyugati kultúrák között. Arra a következtetésre jutottunk, hogy amíg a nyugati kultúrák alapját a kívülről érkező információk feldolgozása, addig a keletieket a belülről érkező hangokra való összpontosítás jellemzi.
 
Erre a legtriviálisabb példa: nyugaton az emberek imádják a filmeket, a könyveket, keleten azonban ezekhez képest még ma is előnyben részesítik a meditációt.
 
A filmek és a könyvek információi kívülről érkeznek, és elsodornak minket; a meditációk során a belülről, bensőnkből előbuggyanó információkat/érzéseket felhasználva jutunk el valahova, ami különbözik az itt és mosttól.
 
Ha ebből a szempontból tekintjük, egyértelmű, hogy ez a lemez, a Fleck/Hussain/Meyer trió alkotása egyszerre tekinthető a keleti és a nyugati kultúra képviselőjének/produktumának. Hangzás-, dallam- és ritmusvilága lehetőséget biztosít a zene hallgatója számára ahhoz, hogy figyeljen a belülről érkező hangokra, ugyanakkor (főként a szimfonikusoknak köszönhetően) éppen elég fogódzót kínál ahhoz, hogy az ember ne feledkezzen bele teljes mértékben a saját képzelete világába. Az egész olyan, akár egy gondosan, értő módon, óvatosan és sosem erőszakosan irányított meditáció.
 
Aki ismeri és szereti a három szólista munkáit, vagy mondjuk a John McLaughlin által létrehozott, hajdanvolt Shakti nevű formáció zenéjét, vagy az elektromos hangszerektől mentes muzsikát, vagy szereti a műfajok, a kultúrák kereszteződéséből kialakuló hang-alkotásokat, a valódi világzenét, annak minden bizonnyal élményt nyújt ez az album.
 
Az együttes tagjai:
Bela Fleck – bendzsó
Edgar Meyer – bőgő
Zakir Hussain – tabla
 
Közreműködők:
Detroiti szimfonikusok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Babar
2. Out of the Blue
3. Bubbles
4-6. The Melody of Rhythm 1,2,3
7. Cadence
8. In Conclusion
9. Then Again
 
Diszkográfia:
The Melody of Rhythm (2009)