FőképFurcsa, hogy az idő, az utólagos bölcsesség mennyire más színben tudja láttatni ugyanazt, amit annak idején jó esetben talán megsejtettünk, de teljes jelentőségében a legritkább esetben voltunk képes felfogni, értékelni.
Ugyan kétségtelenül már 1979-ben is azonnal kedvenceim között emlegettem a V’Moto-Rock második albumát, nem hiszem, hogy supergoupként kezeltem volna őket.
 
Mondom ezt annak ellenére, hogy Demjén Ferenc addigra a Bergendyben már-már bálvánnyá vált, Herpai Sándor és Lerch István a progresszív rock csapatként hírnevet szerzett V’73-ból igazoltak át, míg Menyhárt János a Korál egyik alapítója volt.

Azóta Demjén és Lerch komoly szólókarriert futott be, Herpai sok más projekt mellett a Barbaro alapjait rakta le, s csupán Menyhárt későbbi tevékenysége korlátozódott nagyrészt a háttérszereplőére.
 
És éreztük mi, érezni lehetett, hogy ez az a közmondásbeli pillanat, amikor olyasvalami születik, ami egyszeri és megismételhetetlen. Amikor a múlt és a jövő szálai olyan mintázatban fonódnak össze, amely már és még a tökéleteshez közelít.
A V’Moto-Rock tagjai esetében, úgy érzem, egyértelműen a II. nagylemez jelentette ezt a mérföldkövet.
 
A „Gépnek születtem” tulajdonképp hagyományos rock’n’roll, a nem indusztriálisan szigorú, inkább fantasztikumhoz illő szintetizátorok, az invenciózus dobszólam, a karcosan modern gitár hihetetlen hatásossággal egészítik ki a keményebb műfajokban szokatlan, telt és érzelemgazdag éneket.
 
Az „Állj el az útból”-lal pedig mintha a ténylegesen is supergroupként megalakult LGT nyomdokaiba akart volna lépni a V’Moto-Rock.
Az akkoriban nemzetközi mércével is egészen eredeti és magas színvonalú, rokon és kevésbé összeegyeztethető műfajokat vegyítő zenei felfogás aztán az olyan számokban szintén előtérbe kerül, mint a „Blues (Ne kövess)” vagy a funkos – vagyis ismételten a már említett LGT-re hajazó – „Nekem így jó”.
 
Az album legrockosabb (és szerintem legjobban sikerült) száma viszont kétségkívül a visszafogott tempója ellenére lehengerlő „El kell, hogy engedj”, a szabadságvágy mindenkori egyik legkönyörtelenebbül szókimondó, ugyanakkor a felszíni jelentésnél sokkalta többet sejtető kifejezése, amely a Deep Purple harmadik felállását idézőn ötvözi a klasszikus zenei elemeket a kemény rockzenével.
 
A szövegek ráadásul szinte minden szerzeményben a kétértelműséggel és a félig ki nem mondottsággal játszadoznak, és utólag akár forradalmian lázadónak is értelmezhetők, noha annak idején több okból sem gondolkoztunk el a szavak esetleges mögöttes értelmén, ami talán ott sem volt soha.
 
A „Nincs középút” és a szinte rock himnusszá vált „Várj, míg felkel majd a nap” azonban rácáfolni látszik erre, hiszen míg az előbbi radikális választási kényszer elé állít, az utóbbi rejtetten vagy nyíltan vallásos képeivel egyértelműen szembemegy a kor megszokott retorikájával, és egyfajta jobb jövőt ígér, ami mindenképp a jelen értékeit kérdőjelezi meg. Szeretni mégis inkább az azonnal megjegyezhető, gyönyörű melódia és Lerch István rendkívül eltalált hangszerelése miatt szeretjük.
 
Lehet, hogy csupán azok szemében korszakos a lemez, akik akkoriban, fiatalként találkoztak először a V’Moto-Rock muzsikájával, megismerni azonban azoknak is feltétlenül érdemes, akik kíváncsiak egy, a magyar rockzene egyik aranykorából származó albumra.
 
Az együttes tagjai:
Demjén Ferenc – basszusgitár, ének, vokál
Herpai Sándor – dob, ütőhangszerek
Lerch István – billentyűs hangszerek, ének, vokál
Menyhárt János – gitár, akusztikus gitár, vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Gépnek születtem
2. Állj el az útból
3. El kell, hogy engedj
4. Blues (Ne kövess)
5. Nincs középút
6. Soha nincs szerencsém
7. Nekem így jó
8. A sátán
9. Gyere és szeress
10. Várj, míg felkel majd a nap
 
Diszkográfia:
I. (1978)
II. (1979)
Gyertyák (1982)
Garázskijárat (1984)
V. (1986)
A fény felé (1987)