Főkép Röpke 11 év telt el az előző (sorrendben 18.) Kiss stúdiólemez megjelenése óta, s ennyi idő alatt a rajongókat leszámítva mindenki elfelejtette, milyen zenét is játszik a négyfős, számos tagcserét megért együttes.
A rajongók (Kiss army) viszont ennyi éven keresztül életben tartották az együttes legendáját, elmentek a koncertekre, megvettek minden piacra dobott relikviát – s nem utolsó sorban mindenkinek elmondták, mennyire fantasztikusan jó zenekar a Kiss.
 
A hozzám hasonlóan korosabb, nem rajongóként nyilvántartott zenehallgatók, mint a „rockdisco” irányzat megteremtőiként emlékeznek rájuk, köszönhetően az 1979-ben a slágerlistákra is felkerült „I Was Made for Lovin’ You” című számnak.
 
Az állóvizet felkavarták a kósza pletykák és az előzetes hírek az új lemezről. Kíváncsiságból megnéztem a David Letterman show-béli fellépésüket, és felemás érzésekkel vártam a lemezre.
A hangszerek megszólalása és a zene tetszett, de Paul Stanley éneke eléggé harmatos volt – hogy ez a hangosítás bűne, vagy az énekes torka kopott meg, nos ezt a tévé alapján nem tudtam megállapítani.
 
Ezt még az a vicces epizód sem feledtette, amikor Simmons legendásan hosszú nyelvével illette Lettermant, aki ezt követően nem győzött szárítkozni.
 
Aztán megjött a lemez, amit azonmód betettem a lejátszóba, elvégre nem mindennap találkozik az ember ilyen legendás bandával (amikor meg igen, az néha csalódás, mint például az utolsó AC/DC korong esetében).
 
Az első perc után megnyugodtam, mert a hangzás profi, az énekhang erőteljes (nem úgy, mint a tévében) a zene meg egyszerre modern és mégis hasonlít a régi Kissre.
Mondjuk az is igaz, hogy a Stanley-Simmons kettős zeneileg nem lépett tovább (tény, nem is akartak), szóval ez csak a soron következő Kiss album, viszont mint ilyen, igenis minőségi produktum, amin nincsenek üresjáratok, töltelék számok és más effélék.
 
Szokás szerint nem egy énekest hallunk, hanem mind a négy tag mikrofonhoz jut (a vokálozáson kívül). Mondjuk azon meglepődtem, mennyire jó hangja van az utolsóként csatlakozott gitárosnak (Tommy Thayer) és még Singer fakó képessége is elviselhető az alá rakott zenének köszönhetően.
 
Jut eszembe, sokan fanyalogtak, hogy Simmons új színpadi szereléséhez csak a korábbi korszakok elemeit használták fel, nincs benne semmi újdonság vagy koncepció, illetve milyen dolog, hogy a két új tag elődjeik arcfestését kapta meg, nem találtak ki számukra újat, valamint Thayer csak Ace Frehley gitárszólóit játszhatja.
 
Nos, mindez cseppet sem zavaró, hiszen jó eséllyel sosem fogom őket élőben látni, illetve a zene ez esetben fontosabb számomra, mint a látvány (Thayer esetét meg elfogadom, mint szükséges cserét a jó lemezért).
 
Szóval a zene. Egyáltalán nem érződik, hogy Stanley és Simmons a nyugdíjkorhatár küszöbén van, a lemezre felvett számok tele vannak energiával, és ez még a tipikus csajozós szövegeket is megszépíti.
A változatos albumon van pár kiemelkedő pillanat („Russian Roulette”, „Stand”, „Say Yeah”), összességében mégis kiegyensúlyozott az egész.
 
Ilyen laza előadásra tapasztalatom szerint többnyire amerikai együttesek képesek, és bár idén már hallottam effélét (Shinedown), nem hiszem, hogy a Kiss 2009-es korongjánál bárki jobbat csinálna ebben az évben.
 
Előadó:
Paul Stanley – ének, gitár
Gene Simmons – ének, basszusgitár
Eric Singer – ének, dob
Tommy Thayer – ének, gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Modern Day Delilah
2. Russian Roulette
3. Never Enough
4. Yes I Know (Nobody`s Perfect)
 5. Stand
6. Hot and Cold
7. All for the Glory
8. Danger Us
9. I`m an Animal
10. When Lightning Strikes
11. Say Yeah
  
Diszkográfia:
Kiss (1974)
Hotter Than Hell (1974)
Dressed to Kill (1975)
Destroyer (1976)
Rock and Roll Over (1976)
Love Gun (1977)
Dynasty (1979)
Unmasked (1980)
Music from „The Elder” (1981)
Creatures of the Night (1982)
Lick It Up (1983)
Animalize (1984)
Asylum (1985)
Crazy Nights (1987)
Hot in the Shade (1989)
Revenge (1992)
Carnival of Souls: The Final Sessions (1997)
Psycho Circus (1998)
Sonic Boom (2009)