FőképSokan írták anno, hogy a Pearl Jam előző, cím nélküli albuma visszatekintés volt a korai időszakra. Ezzel valamelyest egyet is értek, bár azt le kell szögeznem, hogy a grunge-hoz azért nem tudott elérni.
Mondják, az az éra halott, legalábbis vége, esetleg egyes elemeit lehet felfedezni az újabb bandák zenéjében.
 
Az új album az előző elgondolását viszi tovább, és bár sokat nem tesz hozzá, van rajta egy-két jól sikerült dal is.
 
Ütős kis dal például a „Got Some”, feszített tempójú, Eddie hozza az elvártat, szaladgál fel és le a hangok között. A gitár itt valahogy elveszik, a dob és az ének dominál. Ennek ellenére gyanítom, hogy tökös kis koncertdal lett belőle.
 
Az első kislemez dal a „The Fixer”. Na, itt már megvan a gitár, a szöveg egyszerű, de ötletes, bár nem értem, mit is akartak tulajdonképpen azzal a távol-keleti hangzással a szám közepén.
Ott egy olyan váltás, mit ne mondjak, törés áll be, amiről aztán később vissza is váltanak; talán érezték, hogy nem így kellene lennie. Ezt megcáfolni látszik a tény, hogy mégis így került rá az albumra.
 
A „Just Breathe” eleje teljes egészében Eddie Vedder az Into the Wild című filmhez írott betétdal-albumát idézi. Nem igazán vacakoltak azzal, hogy megváltoztassák akár csak a hangszert is, olyan, mintha a dallamsort visszafelé játszanák le.
 
A szöveg, természetesen, már nem ugyanaz, és Eddie produkál pár érdekes csúsztatást, de én azt mondanám, hogy ennek a dalnak a szólóalbumra kellett volna rákerülnie, innen valahogy kilóg. Mégis, felüdülés az előző dalok egyhangúsága után.
 
Egyhangúság alatt nem feltétlenül értem azt, hogy rosszak is a dalok, de tény, hogy nem sokban különböznek egymástól, még sokadik hallgatásra sem.
Amikor először végighallgattam az albumot, szinte csak úgy átfolyt rajtam, nem kaptam fel a fejem, legfeljebb kétszer-háromszor. Olyan, mintha előre ismernénk az egészet.
 
Ha ezzel az volt a céljuk, hogy a múltba való visszanyúlást tökéletesítsék, akkor ügyesek voltak, mert rendesen visszaköszön a Yield és a No Code.
 
Van az albumon két melankolikus dal: a „Speed of Sound” és a „The End”. Az előbbi kimondottan idegesített, alig vártam, hogy véget érjen, a másiknak adtam még pár esélyt, és a megfelelő hangulatomban még tetszett is, de nem mindig tenném fel, ha épp rosszabb kedvemben vagyok.
 
Az utolsó dal az „Unthought Known”. Érzek rajta egy kis kortárs vonulatot, de konkrét csapatot nem akarok megnevezni, mert ahhoz nem értek. A gitár itt egészen korrekt, noha én záródalnak inkább a „The End”-et raktam volna, ez is megfelel.
 
A legnagyobb zenei magazinok és internetes oldalak általában négyest, négy csillagot, vagy B-t adtak az albumra. És igazuk van. Nem rossz, de nem is kiemelkedő. Körülbelül öt évet kellett várni rá, és ennyi idő után többet várna a rajongó.
Határozottan nem lesz a kedvenc albumom, bár még mindig jobb, mint a Binaural, de szerintem az előző korong minőségét nem éri el.
 
Az együttes tagjai:
Mike McCready – gitár
Stone Gossard – gitár
Eddie Vedder – ének, gitár
Jeff Ament – basszgitár
Matt Cameron – dob
 
Az lemezen elhangzó számok listája:
1. Amongst the Waves
2. Force of Nature
3. Gonna See My Friend
4. Got Some
5. Johnny Guitar
6. Just Breathe
7. Speed of Sound
8. Supersonic
9. The End
10. The Fixer
11. Unthought Known
 
Diszkográfia:
Ten (1991)
Vs. (1993)
Vitalogy (1994)
No Code (1996)
Yield (1998)
Binaural (2000)
Riot Act (2002)
Pearl Jam (2006)
Immagine in cornice (2007) DVD
Backspacer (2009)

Kapcsolódó írás:
Martin Clarke: Pearl Jam