FőképNem voltam tisztában vele, hogy a könyv, melyet kezembe vettem egy trilógia – sőt, azóta tetralógia, mi több, a sorozat feltehetően folytatódik – része, és a címszereplőnek egyre növekvő rajongótábora van a gyermekolvasók körében.
Csak azzal menthetem ki magam, hogy én már magam mögött hagytam, gyermekem pedig még nem érte el a tizenévesek világát.
 
Persze, akkoriban nálam is többféle mintás könyvtől roskadozott a polc. Pöttyösök és csíkosak sorakoztak egymás mellett, a bennük rejlő történetek pedig ártatlanok és olvasmányosak voltak, amellett nagyon élet közelinek tűntek – társaságukban repült az idő.
Az ember kicsit nevetett, kicsit szomorkodott, kicsit izgult, vagy meghatódott, de nem kellett bottal ütni a fejét, hogy leüljön olvasni.
 
Kicsit talán mindig is lenézett volt az effajta ifjúsági irodalom, de az olvasóvá válás útján kihagyhatatlan és emlékezetes lépcsőfoknak bizonyult.
Ezért lett úrrá rajtam a nosztalgia, és mi tagadás, nagyon kíváncsivá tett, milyen egy békebeli pöttyös könyv 2009-ben, így fejest ugrottam az olvasásba.
 
Hogy nem vagyok már tizenéves, azt kábé a könyv közepétől kezdtem nagyon érezni, egyre jobban viszketett a kezem, hogy jó nagyokat lapozva megtudjam végre, mi lett az események végkifejlete, és ne kelljen tovább szaladgálnom, tipródnom, agyalnom az ifjú szereplőkkel együtt.
 
Egy-két elejtett utalásból következtettem ki, hogy a könyv nem előzmény nélküli, de a sztori így is tökéletesen követhető és élvezhető volt.
Nagyjából Harry Potter óta úgy tűnik, nem létezhet ifjúsági könyv természetfeletti, vagy annak hitt szereplők nélkül, de a boszorkányság, bár tartottam a dologtól, a címmel ellentétben épp csak annyira hangsúlyos, amennyire minden házsártos öreg néniről ilyesmit gondoltunk gyerekkorunkban.
 
A Lufi könyvek sokkal inkább barátságról, bimbózó szerelemről, családról és suliról szólnak, szóval csupa olyasmiről, ami ebben a korban a legfontosabb.
 
A főszereplő szűkebb és tágabb környezetére vonatkozó leírásokat, és a Kispesten minden szülői felügyelet nélkül szaladgáló, idegen telkekre bemászkáló tízévesek kalandjait olvasva a békebeli hangulat csak erősödött, magamtól a ’60-as, ’70-es, esetleg ’80-as évekre datáltam volna a történet jelen idejét.
 
Csak egy mobiltelefon és Pink slágerének szórványos felbukkanása erősítette a 21. századi hangulatot. Illetve az, amikor a könyv vége felé a közel 100 darab meghívót kézzel lekörmölő lányoknak megemlítik, hogy mindezt számítógépen is ki lehet ám nyomtatni. Ja, tényleg.
 
Mindezt azonban pozitívumként éltem meg. Az írónak sikerült megragadni a kamaszlét időtlenségét, és feltehetően nem volt célja, hogy tükröt tartson a kütyük, plázák és ruhák bűvöletében élő mai ifjúságnak.
 
Lufi akár az én, vagy anyukám gyerekkorában is élhetett volna, persze ilyen bátor, cserfes, minden lében kanál Harisnyás Pippik úgyis csak könyvben léteznek.
A maga szuperellenszenves Pál Laurája bezzeg biztos mindenkinek megvolt teljes életnagyságban. DALMÉZSUTA HANTAZSIMEMŐ is akadt, csak nem pont így hívták, és sokkal hamarabb feloszlott.
 
Ha tizenéves lennék, biztosan rohannék a könyvtárba, és elolvasnám Lufi előző kalandjait, aztán várnám a következőt, hogy kiderüljön, összejön-e végül Szamócával. De ezt inkább meghagyom a lányomnak, majd ő elmeséli.