Főkép
Szinte bárki, aki zenei kontextusban hallja a Stabat Mater címet, először Pergolesi korszakos remekére asszociál, s valószínűleg nem elsősorban azért, mert Mozart Rekviemjéhez hasonlóan ez is a komponista idő előtti halálát megelőző hónapokban született, megrendelt egyházi mű, amely találgatásokra és legendák körészövésére adhat okot.
 
Pergolesi Stabat Materének különös értékét a barokk egyházzenei hagyományokkal való szakítás, az operából átvett drámai fogalmazás, az érzelmek, a személyes szenvedély előtérbe helyezése adja, amiért annak idején meglehetősen sok kritika érte a zeneszerzőt, az utókor ítélete azonban egyértelmű: a liturgiai szöveg e megzenésítése kiemelkedik mind korának művei, mind a hasonló jellegű darabok közül.
 
A nyitó duett súrlódó, fájdalmasan disszonáns szólamai, a „Quis est homo, qui non fleret” zaklatottsága mind-mind egy új idióma előretörését jelzik, ahol a zenekar sokkal inkább kísér, aláfest, hangulatot teremt az érett barokk korában tradicionálisnak tekinthető ellenpontozó építkezés helyett. Mindez sokkal inkább világivá, mintsem szekulárissá teszi a művet, és így talán a mai zenekedvelőnek is többet mond, jelent.
 
A Claudio Abbado vezette, fiatal Orchestra Mozart talán valamivel vastagabban, s mindenképp modernebbül szólaltatja meg a művet, mint a régi zenére specializálódott, az autentikusságot mindennél fontosabbnak tartó előadók. Ám hihetetlen ereje van az erőteljes operai hangtól rendkívüli mélységeket nyert interpretációnak is, amint azt a „Sancta mater, istud agas” szívbemarkoló duettje, és „Fac, ut portem Christi mortem” csodálatos altáriája bizonyítja.
 
A B-dúr hegedűverseny sok tekintetben már jobban beleillik a barokk paradigmába, különösen ha Vivaldi és Albinoni előremutató kísérleteivel vetjük össze, az azonban egyértelmű, hogy a virtuóz szólójáték mellett komoly, önállóbb szerep jut a zenekarnak is.
S noha az allegróban, majd a siciliana largo-tételben még a harmóniai találékonyság és a tiszta dallamosság dominál, a harmadik tétel pontozott ritmusai egyértelműen az invenció, az eredetiség és a meghökkentés felé billentik a mérleget.
 
A c-moll, szoprán szólóra komponált Salve Regina több vonásában is rokonságot mutat a Stabat Materrel, mindenekelőtt a „Salve Regina” tétel fájdalmas dallamában, ám a színházias-világias megközelítés, ha lehet, e művet még határozottabban jellemzi, mint Pergolesi magnum opusát.
 
Ugyan a Stabat Mater és a Salve Regina számos egészen kiváló interpretációját ismerem, Abbado felvétele kétségkívül bármelyikkel felveszi a versenyt (bár ezen a szinten összevetni talán már nem is érdemes), a hegedűverseny beválasztása miatt mindenképp egyedi értéket képvisel a lemez, ami a 2010-es Pergolesi emlékév méltó beharangozója lehet.
 
Előadók:
Rachel Harnisch – szoprán (Stabat Mater)
Sara Mingardo – alt (Stabat Mater)
Giuliano Carmingola – hegedű (hegedűverseny)
Julia Kleiter – szoprán (Salve Regina)
 
Orchestra Mozart
Claudio Abbado – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-12. Stabat Mater
13-15. Violin Concerto in B flat major
16-20. Salve Regina in C minor