FőképElég tágas helyiség volt, a padlót foszlott szőnyeg fedte, a mennyezeten három félkör alakú, ernyős lámpa, amelyek közül csak az egyik világított. Középen kerek asztal állt, körülötte karosszékek. A falakon furcsa, bekeretezett fényképek, festmények függtek, a bársonyborítás maradványai cafatokban lógtak. A sarokban nagy rádiókészülék recsegett-ropogott. Guy még sosem látott ilyet.
– Ez valami társalgóféle lehetett – magyarázta Makszim. – Járj körbe, nézelődj, van mit látni!
– És a személyzet?
– Nincs senki. Sem élő, sem halott. Az alsó helyiségeket elöntötte a víz. Szerintem mind ott vannak…
Guy csodálkozva nézett rá. Makszim elfordult, arca gondterhelt volt.
– Meg kell mondanom – szólalt meg –, azt hiszem, jó, hogy nem jutottunk el a Birodalomig. Nézz csak körül, nézelődj!
Leült a rádiókészülékhez, a finombeállítót kezdte csavargatni, Guy pedig körülnézett. Nem tudta, hol kezdje, azután odament a falhoz, és a fényképeket kezdte szemlélni. Egy darabig sehogyan sem értette, miféle felvételek ezek. Azután kitalálta: röntgenfelvételek. Elmosódott, egytől egyig vicsorgó koponyák néztek rá. Mindegyik képen volt egy kibetűzhetetlen felirat, mintha autogramok lettek volna. A legénység tagjai? Valamiféle hírességek? Guy vállat vont. Kaan bácsi biztosan kibogarászna ebből valamit, de mi egyszerű emberek vagyunk…
A távolabbi sarokban nagy, díszes, szép, háromszínű plakátot pillantott meg… igaz, a penész már kikezdte… A plakát a kék tengert ábrázolta. A tengerből a fekete partra lépett egy ismeretlen egyenruhát viselő, narancsszínű dalia, nagyon izmos volt, a feje aránytalanul kicsi, annak is a felét vaskos nyaka tette ki. A dalia egyik kezében papírtekercset szorongatott, rajta érthetetlen felirat, a másikkal égő fáklyát döfött a talajba. A fáklya lángjától tűzbe borult egy város; a tűzben undorító külsejű korcsok vonaglottak, vagy tucatnyi másik korcs pedig menekült mindenfelé. A plakát felső részén volt valami felirat nagy, narancssárga betűkkel. A betűk ismerősek voltak, de a belőlük összeálló szavakat kimondani sem lehetett.
Minél tovább nézte a plakátot, annál kevésbé tetszett neki. Valami miatt egy, még a kaszárnyában látott plakát jutott az eszébe, amely büszke sast, egy fekete gárdistát ábrázolt (szintén nagyon kicsi volt a feje és dagadoztak az izmai), amint egy hatalmas ollóval merészen levágja egy undorító, a tengerből előkúszó narancssárga kígyó fejét. Emlékszik rá, az olló szárain felirat volt: az egyiken „Harci Gárda”, a másikon pedig „A mi dicső Hadseregünk”. „Aha – mondta magában Guy, még egy utolsó pillantást vetve a plakátra –, majd meglátjuk… Meglátjuk, ki kit gyújt fel, masszaraks!” Elfordult a plakáttól, és megdermedt.
Egy elegáns, lakkozott polcról ismerős, szögletes arc nézett rá üveges szemmel. Szemöldöke fölött vöröses tincs, jobb arcán jellegzetes sebhely… Puduras kapitány, a nemzeti hős, a „Holtak, de Feledhetetlenek” nevű dandár századparancsnoka, tizenegy fehér tengeralattjáró elsüllyesztője, aki egyenlőtlen küzdelemben esett el. Virággal koszorúzott portréja ott függött minden kaszárnyában, mellszobra ott állt minden gyakorlótéren… Összeaszott, halottsárga bőrrel borított feje valami miatt mégis itt volt. Guy visszahőkölt. Igen, ez valódi fej volt. És ott egy másik – ismeretlen, éles vonású arc… És még egy… és még egy…
– Mak! – kiáltott fel Guy. – Láttad?
– Igen.
– Ezek a fejek – nyögte Guy. – Igazi fejek…
– Nézd meg az albumokat az asztalon – mondta Makszim.
Guy nehezen szakította el tekintetét a rémisztő gyűjteménytől, megfordult, és bizonytalanul az asztalhoz ment. A rádió ismeretlen nyelven ordított valamit, zene harsant, fegyverek dörögtek, majd megint beszélt valaki, behízelgően, bársonyos, jelentőségteljes hangon…
Guy találomra felvette az egyik albumot, felnyitotta kemény, bőrborítású fedelét. Egy portré. Különös, hosszú arc, egészen a vállig lelógó, dús pofaszakáll, haja a homloka fölött leborotválva, horgas orr, szokatlan vágású szem. Kellemetlen arc, nem lehet elképzelni, hogy mosolyog. Ismeretlen egyenruha, rajta két sor jelvény vagy kitüntetés… Szép kis alak… Biztosan valami fejes… Guy lapozott egyet. Ugyanaz a figura több hasonló társaságában a fehér tengeralattjáró parancsnoki hídján, komor, bár a többiek vigyorognak. A háttérben elmosódottan rakpartféle, holmi ismeretlen építmények, talán pálmák, talán kaktuszok homályos körvonalai… Következő oldal. Guynak elakadt a lélegzete: egy félredőlt tornyú, égő „sárkány”, a nyitott tetőnyílásból kilóg egy tankista gárdista teste, oldalt még két test hever egymáson, fölöttük szétvetett lábbal ugyanaz a figura, lelógó kezében pisztoly, fején hegyes sisakra emlékeztető sapka. A „sárkány” füstje vaskos, fekete, de a hely ismerős – éppen ez a partszakasz, a homokos part, hátul a dűnék… Mielőtt megint lapozott volna, Guy egészen megfeszült, nem is ok nélkül. Mutánsok csoportja, vagy húsz ember, mind meztelen, egész tömeg korcs egyetlen kötéllel összefogva. Néhány ügybuzgó, sapkás kalóz füstölgő fáklyákkal, oldalt meg ismét csak az a figura, láthatóan éppen parancsot ad ki jobb kezét kinyújtva, bal keze fegyvere markolatán. Milyen szánalmasak ezek a korcsok, nézni is rettenetes… De a folytatás még rettenetesebb volt.
A mutánsoknak ugyanaz a csoportja, de már elégve. A figura kissé távolabb virágot szagolgat, s egy másik alakkal beszélget, a holttesteknek hátat fordítva…
Hatalmas fa az erdőben, teleaggatva testekkel. Némelyiket a kezénél, másokat a lábuknál fogva akasztották fel, ezek már nem korcsok – van, akin az átnevelendők kockás kezeslábasa van, másokon a gárdisták fekete zubbonya.
Égő utca, a kövezeten egy asszony fekszik a csecsemőjével…
Oszlophoz kötözött öregember. Arca eltorzult, szemét lehunyva ordít. A figura természetesen itt van – gondterhelt arccal vizsgálgat egy injekciós fecskendőt…
Azután megint akasztottak, lángolóak és már elégettek, mutánsok, átnevelendők, gárdisták, halászok, parasztok, férfiak, nők, öregek, gyerekek… az egész part tele gyerekekkel, a figura meg egy géppuska mögött guggol, mosolyog… panorámafelvétel: a part, a dűnéken négy tank, mind ég, az előtérben két kis fekete alak felemelt kézzel… Elég! Guy összecsapta és félrelökte az albumot, üldögélt néhány másodpercig, majd átkozódva a földre söpörte az összes albumot.
– Te ezekkel akarsz megállapodni? – ordította Makszim hátának. – El akarod hozni őket hozzánk?! Ezt a hóhért?! – Odaugrott az albumokhoz, s jókorát rúgott beléjük.
Makszim kikapcsolta a vevőkészüléket.
– Ne dühöngj! Már nem akarok semmit. És ne velem ordíts, ti vagytok a hibásak, addig aludtatok, míg tönkrement a világotok, masszaraks! Elpusztítottátok, kiraboltátok; elvadultatok, mint egy nekibőszült fenevad! Most mit csináljak veletek? – Hirtelen Guy előtt termett, megragadta a ruhát a mellén. – Most mit csináljak veletek? – ordította. – Mit? Mit? Nem tudod? Beszélj!
Guy szótlanul tekergette a nyakát, óvatosan eltolva Makszimot.
– Én tudom – folytatta Makszim komoran. – Nem lehet itt senkit felelősségre vonni. Ahová nézel, mindenütt vadállatok… – Felkapta a földről az egyik albumot, s vadul lapozgatni kezdte. – Micsoda világot barmoltatok össze?! Micsoda világot?!

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.