Főkép Eva Kornazova: Dal
 
Sírva nevetek majd
és nevetve sírok –
álmomban is éber,
félelmemben bátor.
A hidegben melegem lesz,
forróságban akár a jég,
felhő leszek a napsütésben,
esőben kánikula.
Vihar leszek augusztusban,
májusban krizantém,
jéghegy leszek áprilisban…
dal leszek, végtelen!
 
(Fordítás: Molnár Eszter)
 
Az 1971-es születésű Georgi Kornazov Szófiában végezte zenei tanulmányait; pályafutása elején pedig a legnevesebb bolgár jazzmuzsikusokkal dolgozott együtt. Huszonnégy éves korában Párizsban folytatta tanulmányait.
’95 és ’98 között versenyeken és fesztiválokon tűnt fel, és a sikeres bemutatkozásokat követően különböző projektekben vett részt.
 
A Paris Jazz Big Band tagjaként is zenélt, majd Toots Thielemans, később pedig Phil Collins lemezeinek felvételénél működött közre.
2002 óta Henri Texier együttesében, a Strade Sextetben muzsikál, de emellett, ahogy az egy alkotni vágyó, nyughatatlan jazzmuzsikushoz illik, több más zenekarban is szerepel. 2006-ban például két új együttest is létrehozott: az egyik a Horizons kvintett, a másik pedig a Kornazov/Codija/Tamisier trió.
 
2008-as, Magyarországon a BMC-nél megjelent lemeze, amelyet a Horizons kvintettel készített, a Viara címet kapta. A bolgár szó jelentése: remény, hit, bizakodás.
Nagyon találó cím egy jazz anyag esetében, hiszen ez az a műfaj, amely – Frank Médionit idézve – „…felébreszt, felráz bennünket”, amely más, mint a gépiesített DJ-mixek embertelen, sterilnek szánt, de valójában csak sivár, minden élettől mentes világa.
 
A jazz az a műfaj, amely valóban az életről, az emberről, az érzésekről, az emóciók közvetítéséről szól; amelyhez előbb-utóbb minden olyan ember eltalál, akiből a hétköznapok nem koptatták ki az érzékenységet és az érdeklődést.
 
A Viara teljes egészében azt a reményt próbálja közvetíteni a zenehallgató felé, hogy igen, még mindig van remény, igen, hinni és bízni kell – ha másban nem, legalább abban, hogy a világunk korántsem olyan csírátlanított, hideg-rideg neon-beton hely, amilyennek az ’50-es és ’60-as évek sci-fi íróinak többsége elképzelte.
 
Mert itt igenis vannak még érző, lélegző, gondolkodó emberek, akik képesek arra, hogy kinyissák valamelyik érzékszervük csatornáját, és befogadjanak számukra új érzéseket, hangulatokat, beeresszék legintimebb szférájukba, a gondolataik közé azokat az elképzeléseket és ötleteket, amelyeket mások közölni akarnak velük és az egész világgal.
 
Mert sosem lehet jó vége annak, ha az ember rááll egy bizonyos gondolati sínre, és zakatolva, az akadályokat hóekeként maga előtt tolva, halmozva csörtet előre, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy az, és csakis az a jó, amit ő annak tart (csak a metal, csak a magyar zene, csak a soul, csak ez, csak az).
 
Sosem lehet jó vége annak, ha az ember az ostoba kultúrsznobság vagy a lélekvakító kultúrnacionalizmus miatt eleve elutasítja azt, ami a Balkánról érkezik…
Ez is: manapság a „balkáni” jelző – a szókincstelen médiának köszönhetően – degradáló jelzővé változott. Ha nap mint nap negatív kontextusban halljuk a szót, csoda-e, ha tudat alatt vagy fölött eleve elzárkózunk attól, ami valóban balkáni, de a szó abszolút pozitív értelmében.
 
Ma, amikor a bárgyú politikai nézetek miatt a „cigányos” jelző is felér egy sértéssel, valójában senki sem csodálkozhat azon, ha egy valóban „cigányos” és „balkáni” hangulatokkal és zenei megoldásokkal, hajlításokkal és dallamokkal átszőtt zenei anyag, egy tökéletes szerkezetű, az ember lelkének érzelmi, agyának tudati húrjait értő kézzel pengető kompozíció-sorozat nem kerül fel az őt megillető piedesztálra, nem kerül a megérdemelt figyelem középpontjába, sőt, talán még a reflektorfény szele sem csapja meg – legalábbis ebben az országban.
 
Kultúrsznobság rosszul értelmezett jelzők, tudati elzárkózás minden elől, ami valahogy más, ami valami „más” helyről (nem itthonról, nem a minden szegmensében agyonreklámozott angolszász világból) érkezik?
 
Erre csak egyet mondhatok: sokat veszít az, aki bezárkózik saját prekoncepciói csigaházának fülledt levegőjű látszatbiztonságába, és csak a médiák által is elegánsnak tartott, előre csomagolt félkész termékeket hajlandó elfogyasztani.
Sokat veszít az, aki még időnként sem vállalkozik arra, hogy letérjen az addig járt kulturális útról, és kipróbáljon, vagy legalább megkóstoljon valami mást.
 
Valami mást, ami mondjuk olyan, mint a Viara, ez a balkáni, itt-ott „macskajajosan” cigányos hangulatú, az első hangtól az utolsóig érzelmekkel és szeretettel átitatott jazz anyag, amelyet a Horizons fantasztikus muzsikusainak és annak a Georgi Kornazovnak köszönhetünk, aki előbb-utóbb fel fog jutni abba a magasságba, ahol jelen pillanatban mondjuk (a más hangszeren játszó) Wynton Marsalis, vagy a fiatalabbak közül esetleg Ravi Coltrane, netán a gitáros Pat Metheny mozog.
 
Az együttes tagjai:
Georgi Kornazov – harsona
Emile Parisien – szopránszaxofon
Manu Codija – gitár
Marc Buronfosse – bőgő
Karl Jannuske – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Veronique
2. Testament
3. Sianie
4. Oblatsi
5. Viara
6. Na mama
7. Lune
8. Souvenir des Balkans
9. Pessen
 
Diszkográfia:
Viara (2008)