Főkép

Mivel eleve hosszúnak ígérkezett (és hosszúra is sikeredett) az éjszaka, ezért nem rögtön a kezdésre érkeztem meg az összenyitott Kék és Vörös Yukba. Így érdemben elsőként csak a Velvet Sealről szólhatok.
 
E négytagú csapat kétségkívül a mai magyar metal-szcéna egyik legnagyobb ígérete. Mivel nem bonyolítják túl a dolgokat, csupán nyomják a brutálisabbnál brutálisabb alapokat, és az előre felvett szintiszólamok sem akarnak nagyzenekarokat helyettesíteni, még ebben az aprócska yukban is kellően tökéletesen meg tudtak szólalni.
 
A lehetőségeket pedig nem pusztán Fóti Gabriellának a műfajhoz hibátlanul passzoló, kivételesen tiszta és erőteljes hangja, valamint Rátz Csaba gitáros és Kalmár Dávid basszusgitáros mellébeszélés nélküli, súlyos és kemény játéka jelentik, hanem maga a tény, hogy az angolul – tehát egyértelműen nemzetközi babérokra törőn – nyomuló bandának van színpadi stílusa.

Öltözködésükről, s különösen frizuráikról és gesztusaikról azonnal lerí, hogy metalos fazonok, akiknek a zene lehet a mindene.
Jómagam nem csodálkoznék rajta, ha ez az elemeiben, főleg a keleties melódiákban némileg a Lacuna Coilt idéző, ugyanakkor maradéktalanul sajátos muzsika külföldön is komolyabb sikert aratna.
 
Talán furcsának tűnhet, de nekem az est egyik kakukktojásának az Alhana számított, mégpedig azért, mert a sok más mellett Edguy- és Nightwish-hatásokat mutató csapat zenéje áll legtávolabb a klasszikus female fronted metaltól, hiszen mind megszólalásban, mind témákban, mind a szólók jellegében inkább egyfajta tradicionálisabb hard rock vonalat képviselnek.
 
Paréj Zsuzsi nem mindennapi hangját ennek ellenére bármikor szívesen elhallgatom, és ezzel egyáltalán nem voltam egyedül.
Voltaképp az egész koncerten az Alhana dicsekedhetett a legtöbb rajongóval, aminek a viszonylag hosszú, rock-táborokkal színesített karrier mellett az is oka lehetett, hogy a csapat utoljára lépett fel közönség előtt.

Így a saját számok mellett eljátszottak számos, a pályafutásuk során fontosnak számító feldolgozást, a közönség pedig mindenre úgy reagált, ahogy az a megrögzött rajongóktól elvárható.
 
A buli igazi meglepetése viszont számomra egyértelműen az osztrák Serenity volt. A fiúk valóban erőteljes power metalja kissé a Sonata Arcticára hajaz, mindenekelőtt Georg Neuhauser döbbenetesen tiszta és „izmos” hangja miatt.

Ám annak ellenére, hogy teljesen kilógtak az este koncepciójából, hiszen a női vonalat csupán egyetlen vendéghegedűssel képviselték, attól tartok, összességében véve sikerült mindenki mást lejátszaniuk a színpadról.
 
Megszólalásuk abszolút kiegyensúlyozottnak hatott; minden pillanatban minden a helyére került. Játékukból nemcsak a hatalmas lendület volt kiérezhető, hanem az is, hogy imádják, amit csinálnak: a koncertezés és önmagában a zene is egyértelműen a lételemük.

Habár tavaly még csak a második, Fallen Sanctuary című albumukat jelentette meg a Napalm Records, mindenképp érdemes lesz jobban odafigyelni rájuk.
 
A Serenityvel többé-kevésbé párhuzamosan a komoly átalakuláson átesett Ideas játszott a Vörös Yuk kisebb koncertterében. Zelezi László kilépésével már csak egy gitáros maradt, Torma Mihály basszer helyét pedig Schlick Attila töltötte be, így hangzásra és felfogásban is változott némileg a zenekar.

Kun Anita ugyan betegen énekelte végig a bulit, hangján egyáltalán nem érződött, hogy bármi baja lenne, bár valamivel visszafogottabb hangerő mellett talán még jobban kijött volna a klasszikus képzettség.
 
A számok maguk mintha valamivel zúzósabban szólaltak volna meg, a dob sokkal jobban zakatolt, a gitár nyersebben szólt, valahogy az egész súlyosabbnak hatott, mint korábban. A legnagyobb élményt mégis az jelentette számomra, hogy élőben hallhattam a „Csendes eső” furcsán stílushagyó balladáját.
Sajnos a blokk végét már nem hallgathattam meg, hiszen a másik színpadon várt rám az este legnagyobb neve.
 
A kis helyek rákfenéje a túlhangosítás, és ebbe a hibába most beleesett az Edenbridge hangmérnöke is.
Noha a bombasztikus/szimfonikus metalt játszó osztrák csapat egyértelműen a kedvenceim közé tartozik, kifejezetten bonyolult, elbizonytalanító tonalitású számaik, furcsa dallamaik kétségtelenül akkor hatnak rendesen, ha átlátható a struktúrájuk, ez pedig szinte kizárólag a My Earth Dream album szikárabb, közérthetőbb számainál volt igaz, szemben, mondjuk, a minden tekintetben félelmetesen összetett „Arcana”-val.
 
Ennek ellenére bármit megadnék, hogy még egyszer hallhassam és látva élvezhessem Lanvall elképesztő gitárjátékát, mert hiszen az instrumentális részek azért többnyire nagyon a helyükön voltak, még akkor is, ha az élő billentyűket továbbra is hiányolom.
 
Mindent egybevetve nagyszerű este volt, s legfeljebb nagyobb és lelkesebb közönséget láttam volna szívesen ezen a – néhány hangosítási problémától eltekintve – felettébb sokat adó, több előadós koncerten.