Főkép

Nem is tudom mikor volt a kezemben utoljára ikerkiadvány, vagy másként fogalmazva eleje-hátulja könyv. Valamelyik Möbius SF volt, ha jól emlékszem A pilóta / Halálsziget páros. Pedig egy időben ez divat volt, így lehetett az egyébként soványka terjedelmű kisregényeket könyv méretben és áron közreadni. Az eljárás ellen semmi kifogásom, főként, hogy a mostani kiadvány borítói (értelemszerűen kettő van belőlük) méltók az Agave Könyveknél megszokott magas színvonalhoz. Tetszik. Akárcsak a főhős, aki ellen ugyan a tudatalattim határozottan tiltakozik, mivel már megint(!) törvénykerülő rosszfiú terpeszkedik a főszereplő székében, de mivel az emberiség egy része már-már mániákusan vonzódik a lét árnyékos oldalához, ez a tendencia még jó darabig velünk marad. Csak reménykedhetünk, hogy az olvasók képesek különbséget tenni helyes és helytelen között.
 
A világ törvénykerülő részében ezúttal Parker lesz az idegenvezetőnk (feltéve, ha a kiadó a sorozat többi kötetét is kiadja), aki kimondottan zavarba ejtő figura, és aki egyetlen szóval is jellemezhető: profi. Jobban mondva PROFI. Aki alapban tolvaj, ráadásul nem rest bármiféle akció előtt az eszét is használni, így törvénysértései számára minimális kockázattal járnak. Ellenben ha menet közben bármi probléma merül fel, akkor Parker gyorsan és határozottan cselekszik. Ha kell, gyilkol, ha kell, rábeszéli a vétlen civileket a helyes magatartásra. Ám mindez még kevés a boldoguláshoz, így terveit többnyire magához mérhető profikkal hajtja végre, akik nem csupán kellő tapasztalattal rendelkeznek, hanem azzal a szükséges plusszal is, ami nélkülözhetetlen a lebukásmentes élethez.
 
Sorozatról van szó, de a most olvasott két kisregény alapján minden rész önmagában is élvezhető lesz. A másodikban csupán két bekezdésnyi visszautalás szerepel, szóval nincs jelentőségük, pusztán jelzik, Parkernek bizony van előélete is.
 
Donald Edwin Westlake ezekben azálnéven írt könyveiben főként a cselekményre koncentrál, ezért senki ne keressen hosszú leírásokat, vagy belső vívódásokat, jellemfejlődést. Mire mi találkozunk a szereplőkkel, azok már érett férfiakként (ebben a két történetben nők legfeljebb mellékszereplők mellékszereplőiként bukkannak fel) ismertek az alvilágban. Ellentétben a Dortmunder sorozattal, itt nincsenek humoros részletek, úgymond hideg fejjel elkövetett sorozattal lesz dolgunk, amin egyszerre érződik a hatvanas évek hangulata, és valami megfoghatatlan időtlenség is, de erről majd pár kötettel később.
 
Ennek a minden felesleges cifraságtól mentes történetvezetésnek hála végig pergő cselekmény élvezhetünk, amelyben van izgalom, csűr-csavar és minden más egyéb, ami nélkülözhetetlen egy jó bűnregényhez. Csak így tovább.