Főkép Kanadaiak, eredetileg Pezz néven indultak, de erről mindenféle jogviták miatt le kellett mondaniuk – így lettek Billy Talent. Hazájukban nagyon sikeresek, az USA-t még nem igazán sikerült meghódítaniuk, de Európában egyre többen ismerik őket.
A tagok komoly zenei előképzettséggel rendelkeznek, ennek ellenére nem valami „agyas” zenét játszanak. Amit csinálnak, azt hivatalosan „post punk rock”-nak, vagy szimplán „punk rock”-nak szokás nevezni.
 
Személy szerint idétlennek tartom ezt a kifejezést; az ilyen zenéknek nagyjából semmi közük sincs ahhoz, ami a punk volt, rocknak se nagyon lehet nevezni.
Az ilyen előadók az egyik oldalon nagyon távol állnak a punkoktól, mondjuk a Sex Pistolstól, a PiL-től, de még az Exploitedtől vagy a U.K. Substól is, a másik oldalon pedig a rockerektől, például a Deep Purple-től, vagy a Zeptől, vagy a Gunstól, vagy… Lehetne sorolni.
 
Az, amit az ilyen zenekarok játszanak, mint a Billy Talent, szerény véleményem szerint punknak túlságosan jól nevelt, rocknak túlságosan harmatos – nevezzük el őket „középsulis rocknak” (high school rock), vagy „csili-vili punknak” (glam punk).
 
A felsorolt zenekarok mindegyikére áll az a megállapítás, hogy a zenéjük lendületes, fiatalos, friss, de időnként klisékből építkező, és jó párszor áthallásos, a szövegeikkel pedig egyértelműen a kis- és nagykamaszokat, valamint a felnőni soha nem tudó, magukat halálukig tininek képzelő felnőtteket szólítják meg.
 
A fiatal srácoknak/lányoknak manapság nincs igazán igényük mélyenszántó gondolatokra, ők egyszerűen csak jól akarják érezni magukat.
Aztán ott van a generációs szakadék is, meg a lázadás: ha a nagymuter annak idején Hendrixre lázadt, a fater meg Gunsra tombolt, és imádta Ozzyt, aki állítólag denevért rágcsált a színpadon…
Na jó, ha ők ezt csinálták, nehogy már mi is ezt tegyük! Megvan nekünk a saját zenénk!
 
Minden világos, minden érthető, és nincs is ebben semmi rossz. Ne piszkáljuk egymás ízlését; a régi, öreg rockerek hallgassák a kedvenceiket, a vénülő punkok álmodják vissza magukat a biztosítótűs korszakba, a mai tinik meg hallgassák a saját zenéjüket, a saját lemezeiket! Mondjuk a Billy Talent harmadik albumát.
 
A „Devil on My Shoulder” egy kicsit csilipaprikás ízű dal, de egészen jó, fogyasztható, olyan „induljon a banzáj” hangulatú számocska.
A „Rusted from the Rain” valamivel lassabb, olyan rock-anthem szerű valami, kis gitárszólóval, jó dallammal – simán veri a Green Day bármelyik számát.
 
A „Saint Veronica”-ban már trükköznek a fiúk: a kezdő, érdekes kis riff után jön egy olyan ritmus, amiről kapásból a Zep „Immigrant Song”-ja jutott eszembe; aztán bekapcsolódik az ének, és bebizonyosodik, hogy ez nem a Zep, és nem hard rock.
A dalban itt-ott azért még felsejlik párszor az „Immigrant Song”, valahogy úgy, mintha árnyék vetülne valamire.
 
A „Tears into Wine” amolyan kamaszos ballada, a hangulatát és a témáját tekintve is. Távol van attól, hogy downtempo legyen, de a mai tinédzserekre amúgy sem túlságosan jellemző a befelé fordulós szomorkodás, inkább az üvöltős, vállvonogatós tomboldával szokták megoldani azt, amit a mamájuk annak idején még könnyekkel.
 
A „White Sparrows”-nál nekem a RHCP ugrott be: az énekstílus és a dallam is hasonlít, de nem áthallásos a dolog. Meg aztán ez a dal kamaszos-fiatalos, míg a RHCP-ről ezt nem igazán lehet elmondani.
 
„Pocketful of Dreams” – ez érdekes és kissé punkos, pontosabban: glam punkos valami, hangulatában nagyon jól illik a „na-most-aztán-megmutatjuk-a-világnak” érettségizők bankettjére.
 
A „The Dead can’t Testify” már inkább hard rock, mint glam punk; ebből a dalból kitűnik, hogy a Billy Talent tagjai – ellentétben jó néhány pályatársukkal – tudnak zenélni. Ez különösen a basszusgitárosra igaz.
Érdekes, kissé szomorúbohócos hangulatú dal, pont annyi váltással és riffel, amennyi egy ilyen szerzeménybe kell.
 
A „Diamond on a Landmine” a kedvencem erről az albumról. Nem a zene, hanem a cím miatt: gyémánt a taposóaknán…
Hát persze, hogy egy csajról szól! Mi másról szólhatna? A kép mindenesetre érdekes és újszerű – a dalban is vannak friss megoldások, bár a ritmus a Police-t, a kórus pedig egy rég elfelejtett, new wave-es bandát, a Flock of Seagullst idézi.
Furcsa egyveleg: Police + Seagulls + glam punk + slágeres dallam. Tényleg jó.
 
A „Turn your Back” nem hoz semmi újat az előzőekhez képest, a „Sudden Movement” viszont egészen hard, és egészen dark lehetne, ha nem lenne ilyen kamaszos és tiszta és friss az énekes hangja. Azért így is jó.
 
A lemez záródala a „Definition of Destiny”. Itt a glam punkba egy csipetnyi musicalszerű bölcselkedés keveredik, és ettől az egész nagyon olyan, mintha egy Zöld Nap alatt írták volna, de a dallam itt is olyan, hogy nem könnyű elfelejteni. Egyszerű, de jó.
 
Mindent összevetve: lendületes, fiatalos, glam punkos hallgatnivaló, ami nem hagy különösebb nyomot az emberben, viszont legalább szórakoztató, és nem akar mindenáron népnevelni, érzelgősködni, vagy hosszú sztorikat mesélni, mint mostanában egyesek…
 
A Billy Talent tagjai tudják, mit csinálnak, tudják, hol a helyük, és nem is akarnak többnek látszani annál, amik. Friss és jó amit csináltak – a 12-21 közöttiek biztosan nagyon fogják szeretni.
 
Az együttes tagjai:
Ian D’Sa – gitár, ének
Jon Gallant – basszusgitár, vokál
Ben Kowalewicz – hang
Aaron Solowoniuk – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Devil on My Shoulder
2. Rusted from the Rain
3. Saint Veronica
4. Tears into Wine
5. White Sparrows
6. Pocketful of Dreams
7. The Dead can’t Testify
8. Diamond on a Landmine
9. Turn Your Back
10. Sudden Movements
11. Definition of Destiny
 
Diszkográfia:
Billy Talent (2003)
Billy Talent II (2006)
Billy Talent III (2009)