Főkép Az ezredfordulóra az audiovizuális média és az internet elterjedése két súlyos tévhitet alakított ki a közemberben.

Az egyik, hogy szinte minden azonnal értelmezhető, ami pedig nem az, azzal valószínűleg nem is érdemes foglalkozni.
Ezzel párhuzamosan az angol nyelv világhódításának és az amerikai mozifilm- és televíziós ipar tömegtermékeinek köszönhetően sokan úgy gondolják, közös nyelvet beszélünk; a nyugati világban legalábbis létezik valamiféle kulturális közös nevező.
 
Ám elég megpróbálkozni mondjuk Shakespeare Rómeó és Júliájának értelmezésével, és rögtön kiderül, hogy egy valaha még közkeletű, fedett, de általánosan elterjedt kód, valamiféle virágnyelv ismerete nélkül hiányos vagy félrevezető következtetésekre jutunk.

Az adott kódot viszont éppen elterjedtsége okán nem tartották érdemesnek a rögzítésre, így elkerülhetetlenül elveszett, jó esetben másod- és harmadrangú műfaji alkotásokban őrződött meg torz vagy töredékes formában.
 
Ugyanilyen, sőt, voltaképp összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetbe kerültünk a középkori keresztény templomfreskók ábrázolásaival.

Ami egykor magától értődő képi információ volt, azt a reformáció a szó legszorosabb értelmében elfedte, láthatatlanná tette.
A freskókat átmeszelték, és lényegében hírük sem maradt a huszadik századig, amikor is a gondos restauráló munkának köszönhetően ismét szemünk elé tárták a mára jószerével megfejthetetlenné vált, jelképes tartalmú falfestményeket.
 
A világháborúkban megtépázott vidékekkel ellentétben Finnországban rendkívüli gazdagságában őrződött meg e képkincs, melyben három tradíció: a nyugati kereszténység, az asztrológia és kis mértékben a finnugor sámánizmus szimbólumrendszere keveredik.

Ennek visszafejtésével próbálkozott Pap Gábor, aki a helyszíneket végiglátogatva elemezte az egykor mindenki számára értelmezhető, képírásos üzeneteket, és jutott el valamiféle egységesnek ható, egzaktnak mondható egzegézisig.
 
Azt ugyan nem lehet cáfolhatatlan bizonyossággal kijelenteni, hogy az ősi (jel)képrendszerre időközben rárakódott „zaj”, az asztrológiai mondanivaló eltorzulása nem vezethet „félrefordításokhoz”, a kötet végére kirajzolódó eszmeiség, az egyetemes üdvtörténeti-csillagmítoszi értelmezhetőség feltételezése mindenképp meggyőző erejű.
 
A kötet egyetlen komoly hibája, hogy lévén, fekete alapra nyomták fehér betűkkel, kizárólag nappali, természetes fénynél olvasható anélkül, hogy a lapokról feltekintve ne táncoljanak még percekig a szemünk előtt a betűk.
Ám ha ezen túltesszük magunkat, a gyönyörű illusztrációk és a bőséges, izgalmas ismeretanyag kárpótol az esetleges átmeneti kellemetlenségekért.

A kötet itt is megvásárolható