FőképA brit Kerrang! magazin ismét megszavaztatta olvasóit (hallgatóit és nézőit, mivel ez a média több rétegű). A közvélemény-kutatás célja ezúttal az volt, hogy kiderüljön, melyik a 21. század legjobb 50 albuma.
 
A szavazás a következő eredményt hozta:
1. American Idiot/Green Day
2. Absolution/Muse
3. Iowa/Slipknot
4. A Beautiful Lie/30 Seconds To Mars
5. Three Cheers for Sweet Revenge/MCR
6. Toxicity/SOAD
7. Take Off Your Pants and Jacket/Blink 182
8. The Blackening/Machine Head
9. From Under The Cork Tree/Fall Out Boy
10. Leviathon/Mastodon
11. Songs For The Deaf/Queens of the Stone Age
12. The Black Parade/MCR
13. Origin of Symmetry/Muse
14. Hybrid Theory/Linkin Park
15. White Pony/Deftones
16. All Hope Is Gone/Slipknot
17. 21st Century Breakdown/Green Day
18. The Poison/Bullet For My Valentine
19. Start Something/Lostprophets
20. Lateralus/Tool
21. The End of Heartache/Killswitch Engage
22. Ascendancy/Trivium
23. With Teeth/Nine Inch Nails
24. Death Magnetic/Metallica
25. Puzzle/Biffy Clyro
26. Casually Dressed & Deep in Conversation/Funeral For A Friend
27. City of Evil/Avenged Sevenfold
28. Mutter/Rammstein
29. Black HOles and Revelations/Muse
30. Chocolate Starfish and the Hotdog Flavoured Water/Limp Bizkit
31. Vol 3: (The Subliminal Verses)/Slipknot
32. II: A Bustle In Your Hedgerow/Down
33. A Fever You Can`t Sewat Out/P!ATD
34. Riot!/Paramore
35. Ire Works/The Dillinger Escape Plan
36. Bleed American/Jimmy Eat World
37. Jane Doe/Converge
38. Love Metal/HIM
39. Ghost Reveries/Opeth
40. Worship and Tribute/Glassjaw
41. Take to the Skies/Enter Shikari
42. From Here To Infirmary/Alkaline Trio
43. Holy Wood/Marilyn Manson
44. Orchestra of Wolves/Gallows
45. Volcano/Satyricon
46. The Green Album/Weezer
47. Relationship of Command/At The Drive-In
48. Blessed Black Wings/High on Fire
49. Permission to land/The Darkness
50. Crisis/Alexisonfire
 
Ha most az lenne a célom, hogy bizonyos csapatok rajongói mindörökre, ismeretlenül is meggyűlöljenek, simán nekiállnék szétszedni a listát, és pontról-pontra leírnám, hogy melyik zenekar került fel joggal, és melyik… mondjuk úgy: nem igazán jogosan erre a listára. Tekintve jelenlegi hangulatomat, ez igazán hálás feladat lenne, de inkább nem vállalom.
 
Az ízlések, mint tudjuk, különbözőek. Minden emberi testnek más a rezgése (lásd: asztrológia), és minden rezgés más és más társ- vagy ellenrezgésre reagál.
Elképzelhető például, hogy a Danzig – amely nem került fel a listára – bizonyos emberekből hányingert vált ki, másokat viszont éppen ez indít be. Vannak, akiket a jazz lelassít, merengővé, elgondolkodóvá tesz, másokat viszont éppen ez a műfaj pörget fel.
 
Ha elfogadjuk, hogy a zene az egyetlen legális „drog” (ezt most úgy értem, hogy „hangulatjavító”, „hangulatfokozó”), ha tudjuk, hogy bizonyos valódi gyógyszerek egyes embereknél nem kívánt mellékhatásokat idéznek elő, akkor könnyű összerakni a képet: vannak olyan zenék, amiknek hallgatása egyesekre károsan, másokra viszont éppen ellenkezőleg, pozitívan hatnak.
 
Tehát hagyjuk, hogy személy szerint mely zenekarok listára való kerülését tartom jogosnak.
 
(Azt azért nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg: a Tool a Lateralus-szal örökérvényű dolgot alkotott, ennek a lemeznek azon a polcon a helye, ahol az ELP Tarkus-ának, vagy a Kraftwerk Radioactivity-jének.
Nem bírom, ki hogy ne írjam le: a SOAD Toxicity-je egészen érdekes, zeneileg is újat hozott annak idején, bár én ezt az anyagot inkább a „politikailag legjelentősebb alkotások” kategóriába sorolnám.
 
Azzal is egyetértek, hogy felkerült a listára a Machine Head, a Mastodon és a QOTSA is, hiszen ők jó zenét csinálnak, csakúgy, mint mondjuk a Metallica és a NIN, bár e két utóbbinál a két listás lemez nem különösebben kiemelkedő - de mit csináljunk, nem vehetjük elő se a fekete albumot, se a NIN Downward Spiral-ját, mert hogy azok még a messzi 20. században készültek.
 
Ugyanez érvényes a Rammstein Mutter-jára. A Rammsteinnek egyébként, szerény véleményem szerint minden hasonló listán helyet kell biztosítani; ők tényleg eredetiek és hatásosak – ha mást nem is, azt mindenképpen sikerült elérniük, hogy rajongók tízezrei kezdjenek foglalkozni a német nyelvvel, kizárólag miattuk. És ez azért nem semmi.
 
A Downt szeretem, tényleg jók, de nekik még van bizonyítanivalójuk; Marilyn f’n’ Manson megkerülhetetlen.
Az Avenged Sevenfold esetében mondjuk azt, hogy a „feltörekvő ifjak” képviseltetik magukat, a Linkin Parknál fogadjuk el, hogy utólag kaptak valami elismerést azért, amit még a múlt században csináltak, a Limp Bizkit esetében érthető, hogy itt van: az énekes-filmszínész-tetováló művész-bizniszmen frontember akkor is beizmolta volna ide a bandát, ha senki sem szavaz rá. De ennyit erről.
 
Még egyszer: hagyjuk a személyes ízlésemet. Lépjünk túl azon is, hogy ez a lista vélhetőleg változni fog az idők folyamán.
Vajon hatvan-nyolcvan év múlva ki a fene fog emlékezni arra, hogy létezett egy olyan zenekar, hogy Green Day? Vagy: My Chemical Romance? Esetleg Slipknot? A válasz egyszerű. Nagyjából senki. 
 
Ki fogja szeretni ezeket a bandákat 20-30 év múlva? A válasz megint egyszerű: nagyjából senki. A mostani tinik – a listán szereplő bandák többségének rajongótábora – pár évtized múltán beleszürkülnek a felnőttkorba, a mindennapokba, és ha a marha nagy rohanásban egyáltalán jut idejük arra, hogy zenét hallgassanak, akkor már valami egészen mást fog betenni a… fene tudja, milyen lejátszók lesznek akkoriban.
 
A Green Day, a Muse, a My Chemical Romance, a Blink 182, a Fall Out Boy, a Lost Prophets, a Bullet For My Valentine, a Funeral for a Friend ráadásul olyan speciális életérzésekről énekelnek, olyan emóciókat táplálnak (vagy: fojtanak el) zenéjükkel, amelyek egy bizonyos korosztályra, nevezetesen a tinédzserekre és max. a fiatal felnőttekre jellemzőek. A pattanások elmúltával lanyhul az irántuk való lelkesedés.
 
Bevallom, a listán vannak olyan zenekarok is, amikről sosem hallottam. Biztos én vagyok a hibás, sajnálom, de nekem tényleg semmit sem mond a 30 Seconds to Mars, a Biffy Clyro, a P! ATD, a Converge név.
Őket most félreteszem; feltételezem róluk, hogy olyan lemezt készítettek, ami miatt joggal kerültek fel erre a listára.
 
Aztán van itt néhány olyan név is, amit ismerek, de bárcsak ne ismerném! Ilyen mondjuk a pszeudo-glamrockos, de leginkább önmaga és a stílus karikatúrájának beillő Darkness.
 
Fogjuk fel úgy ezt a listát, mint egy geget, egy jó poént, amivel meg lehet tölteni bizonyos felületeket, amikről az enyémhez hasonló elemzéseket lehet írni, amire lehet hivatkozni.
Ez nem, és nem is lehet valódi értékítélet, mivel a szavazók többsége (csakúgy, mint a Kerrang! magazin célközönsége) tinédzserkorú, így természetes, hogy a lista ennek a korosztálynak a véleményét tükrözi.
 
Olyan ez, mint pld. a ’80-as években a KEK-en (Kertészeti Egyetem Klubja) lezajlott „Év legjobbjai” szavazások.
Hosszú, nagyon hosszú ideig Presser Gábor kapta a legjobb billentyűsnek járó díjat, a legjobb gitáros pedig nagyon hosszú ideig Tátrai Tibusz volt.
 
Aztán bekövetkezett a generációváltás, jöttek a szavazni akaró és vágyó tinik, Pici háttérbe szorult, a legjobb billentyűs Berkes Gábor lett, a legjobb gitáros pedig az akkor igencsak jól futó Első Emelet nevű zenekar gitárosa.
Nem vitatom, hogy Berkes és a gitáros srác tudott zenélni, de az is egyértelmű, hogy Pici és Tibusz messze-messze lekörözte őket. Vagyis a szavazás eredménye nem a valóságot, legfeljebb az aktuális pszeudo-valóságot tükrözte vissza.
 
Valamivel később aztán ismét bekövetkezett egy generációváltás, az Első Emelet zenészei éppúgy eltűntek a süllyesztőben, mint korábban Tibuszék. Nyert… azt hiszem, a Bonanza Banzai, vagy valami hasonló zenekar.
 
Azóta újabb nemzedékváltások következtek be, de már rég nincs díjkiosztó a KEK-en, nincsenek valódi listák – amik meg vannak, azok erősen manipuláltak: zenészektől tudom, a csatornák/rádiók sosem azt a klipet/zenét játsszák „erős rotációban”, amit a közönség szeret, hanem ami mögött megfelelő mértékű valós vagy kapcsolati tőke áll.
 
Ez van, ez jutott, ez a fogyasztói társadalom.
 
Összeesküvés-elmélet? Nem hiszem. Valóban ostobaság minden mögött valami „felsőbb hatalmat”, rejtélyes okot sejteni, de… De vannak dolgok, amelyeken érdemes elgondolkodni. A politikát ezúttal is hagyjuk, maradjunk a szigorúan vett „kultúránál”.
 
Sokan elcsodálkoznak például a Harry Potter könyvek/filmek sikerén. Azt, hogy a Potter termékek árucikkek, sokan belátják, ám sokan nem értik, hogy miért nem került sor hamarabb egy ilyen kulturális bummra; miért nem hamarabb próbálták „olvasásra ösztönözni az ifjúságot”. Potter, vagy valami hasonló hamarabb is megszülethetett volna, nem? De, igen.
 
Csakhogy ha megnézzük a brit és az amerikai születési statisztikákat, rájöhetünk, hogy a Thatcher-kormányt és az idősebb Bush adminisztrációját követő időszakokban jelentősen megnőtt Nagy-Britannia és az USA népszaporulata.
A gazdasági, társadalmi depressziót követően, a fellélegzés periódusában sok-sok gyerek született, és amikor ez a viszonylagosan nagy fogyasztói réteg kamaszkorba cseperedett, hopp!, hirtelen létrejött egy árucikk, amivel ki lehetett elégíteni az igényeiket, aminek előttük és utánuk nem lett volna ilyen sikere, mivel szám szerint kisebb volt a potenciális fogyasztóréteg.
 
Fogyasztói társadalom…
 
Egyszer, valahol már leírtam: az orwelli 1984-ben még csak az emberek gondolatait irányították, gondolatrendőrséggel. Ma, a 21. században már a vágyainkat is – listákkal.