FőképAz 1934-es születésű Leonard Norman Cohen zenész, dalszerző, költő, regényíró (akinek az esetében kifejezetten igaz a mondás: Az ember nem egység, hanem összetettség) hivatalosan 1956-ban, a Let Us Compare Mythologies (Hasonlítsuk össze a mitológiákat) című verseskötettel kezdte pályafutását, de szélesebb körben csak az 1961-es The Spice-Box of Earth (A Föld fűszeredoboza) című kötettel vált ismertté.
 
Ezt követte az 1963-as The Favourite Game (A kedvenc játék) címet viselő regény. 1964-ben ismét verseskötettel (Flowers for Hitler – Virágok Hitlernek), 1966-ban pedig megint egy regénnyel (Beautiful Losers – Gyönyörű vesztesek) jelentkezett.
 
A ’60-as évek elején-közepén az akkori fiatalok között egyre népszerűbbé vált a folk és a blues muzsika.
Gondoljunk például Janis Joplinra, aki a ’60-as évek elején az akkor mainstreamnek számító slágeres, kicsit jazzes (ma ezt az irányzatot akár smooth jazznek is nevezhetjük) mainstream zenéktől elszakadva megpróbált visszatérni a gyökerekhez, eleinte az amerikai folkhoz, majd a blueshoz, végül pedig az electric bluesnak ahhoz a válfajához, amire ma a „stoner blues” címkét ragasztanánk.
Leonard Cohent is elragadta a lendület, és ő is foglalkozni kezdett a zenével, a dalszerzéssel, és a kor szellemének megfelelően ő is a folk felé fordult.
 
Eleinte tradicionális folk dalokat adott elő, de később, amikor kapcsolatba került Andy Warhollal, a legendás Gyárral és Nicóval, saját szerzeményeit is bemutatta a közönségnek, sőt, mások számára is írni kezdett. (A „Suzanne” című dalát például Judy Collins vitte sikerre.)
 
Tehetségére természetesen felfigyeltek: 1967-ben a Columbiánál megjelent első önálló albuma, a Songs of Leonard Cohen.
Ez az anyag valahogy túl borongós volt az amerikai közönségnek, de Angliában óriási sikert aratott, így jöhetett a folytatás: a Songs from a Room, a Songs of Love and Hate, és a többi.
 
Amerikai, európai turnék, albumok követték egymást – Leonard Cohen határozottan menetelt előre, a világhír, az ismertség, és ami még fontosabb: az elismertség irányába.
Kezdeti, és viszonylagos amerikai sikertelenségét talán az eredményezte, hogy Cohen abban az időszakban jellemzően depresszív témákkal foglalkozott, amelyekhez időnként később is visszanyúlt.
 
Ilyen téma például az öngyilkosság: a Beatiful Losers című regény főhősének felesége eléggé véres módon vet véget életének; a „Seems so Long Ago, Nancy”, a „One of Us Cannot Be Wrong” és a „Dress Rehearsal Rag” központjában is ez áll.
 
Menet közben természetesen az ő muzsikájára is hatottak az adott periódusokban progresszívnek számító irányzatok és stílusok (az 1979-es Recent Songs című album határozottan jazz-rockos hangulatú; ezen a lemezen olyan közel-keleti hangszerek is megszólalnak, amelyek nélkül ma már elképzelhetetlenek lennének a world music produkciók; az 1986-os I’m Your Man-en viszont inkább a szintetizátoros hangzás dominált).
 
Ha így nézzük, Leonard Cohen az évek, évtizedek során színes, érdekes, kissé eklektikus anyagokat tett le a közönség elé, ám mindegyiknél fel lehetett fedezni azokat a jellemzőket – az intelligenciát, a mély érzéseket, az őszinteséget, az ötletes megfogalmazásokat, a keserédes hangulatokat, az éleslátást, a fájdalmat, de időnként a humort is –, amelyeknek köszönhetően egyre elismertebb tagja lett a valóban értékes alkotások szerzőinek/előadóinak képzeletbeli klubjában.
 
Olyan ő, akár a jó bor – az évek múlása egyre jobbá változtatja. Azok, akik vele egyidőben, esetleg utána kezdték a pályát, lassanként elfelejtődnek, egyesek bekerülnek a művészetek panoptikumába, az érinthetetlen és sérthetetlen félistenek közé, akik időnként esetleg megjelentetnek egy-egy retrospektív lemezt, de nem lepik meg a közönséget új anyagokkal, nem vállalják a turnézás fáradalmait, az újbóli megmérettetés kockázatát, inkább hátradőlnek, és simogatják korábban megszerzett babérjaikat.
 
Vajon hány olyan előadóművész létezik, aki 74 -75 éves korában világkörüli turnéra indul? Mert 2008-ban pontosan ez történt és ez történik 2009-ben is. A 2008-as nagy menetelés londoni koncertjéről felvétel készült, ez jelent meg most, a 2009-es turné indításával egyidőben.
 
A megoldás érdekes; a koncertekkel az előadók általában az albumaikat promotálják, ám ebben az esetben ez pontosan fordítva történt: egy lemezzel vezetnek be egy újabb koncertsorozatot.
 
Másoknál ez talán furcsa lenne – Leonard Cohen esetében viszont nincs igazán jelentősége az ilyesminek.
Akik szeretik őt, a zenéjét, azt a sanzonos-bluesos-jazzes, kicsit darkos, kicsit alternatív muzsikát, ami a nevéhez kötődik, éppúgy örül ennek a dupla CD-nek, mint annak, hogy Leonard Cohen ismét színpadra áll – hamarosan Magyarországon is.
 
Az előbb azt írtam: alternatív. Nos, igen. Cohen magyar rajongói között nem csupán a jazz, a blues, a songok, a folk muzsika, a slágerek, a sanzonok kedvelői találhatók meg, hanem az alternatív irányzatok kedvelői is.
Hogy ők kicsodák? Azok, akik szeretik Nick Cave-et, Tom Waits-et; azok, akik az „American Recordings” lemezek óta imádják Johnny Casht, akik mindig is szerették Iggy Popot és mondjuk Lou Reedet, az új utakat kereső aussie bandákat, a rétegzenéket.
 
De nem csak ők rajonganak Cohenért. A rock, a metal, a pop, vagy az elektronikus zenei produkciókkal ellentétben az, amit ő kínál, nem kifejezetten kor- vagy stílusspecifikus.
 
Érdekes végignézni azokon, akik beülnek Leonard Cohen koncertjeire: az operarajongók oldaláról átsodródott, elegáns, talán kisestélyis hölgy mögött egy feketébe öltözött alteros ül, előtte pedig egy megszállott jazzrajongó.
Valamivel arrébb egy Edith Piaf fan foglal helyet, pár sorral hátrébb pedig azok ülnek, akik botfülűek ugyan, nem is nagyon szeretik a zenét, viszont élőben, a szerző előadásában szeretnék végighallgatni Leonard Cohen verseit.
 
Leonard Cohen valami olyasmit tud adni a közönségének, akár élőben, akár stúdióalbumokon, akár „live” felvételeken, amit rajta kívül igazán kevesen.
Hangulatokat, érzéseket kínál, tálcán: „Gyertek ízleljétek meg ezeket!” Gondolatokat tesz elénk, amelyeket akár be is fogadhatunk. Elénk tol egy-egy elgondolkodtató, talán rémisztő képet, de nem próbál sokkolni bennünket, jellegzetes hangjával megsimogat minket – időnként úgy jelenik meg, mint egy mindentudó guru, időnként mint egy sokat látott, jóságos nagypapa, vagy egy buddhista bölcs...
 
Akár egy buddhista bölcs? Nos, igen. Leonard Cohen 1996 óra zen-buddhista szerzetes, a neve – Dzsikan – jelentése: Csend. Érdekes, főként ha tisztában vagyunk azzal, hogy zsidó származású, és sosem távolodott el se népétől, se eredeti vallásától.
 
Amikor Allen Ginsberg megkérdezte tőle, hogyan tudja összeegyeztetni a zen gyakorlását azzal, hogy még a turnék során is tartja a sabbathot, és a ’73-as arab-izreali háború során nyíltan kiállt az izreliek mellett, Cohen jellegzetes választ adott: „A zenben nincsenek istenek, aki a zent gyakorolja, az nem egy bizonyos istenséget imád, így teológiai értelemben véve nagyon jól megfér az egyistenhívő zsidó vallás mellett.”
 
Igen, valahogy így kell(ene) ezt csinálni! Megférni. Egymás mellett. A vallásoknak. Az embereknek. Valahogy úgy, ahogy a különböző beállítottságú, hátterű emberek megférnek egymás mellett Leonard Cohen koncertjein.
 
A 2008-as londoni koncerten készült anyagba természetesen bekerült az Amerikát kritizáló „Democracy” („Imádom az országot, de nem bírom a helyzetet”; „Háború a káosz ellen, szirénák éjjel nappal, hajléktalanok raknak tüzet, szürke a vidámság hamuja”), a „Suzanne”, amely éppúgy tekinthető szerelmes dalnak, mint hangos meditációnak; a társadalmi egyenlőtlenséggel („A szegény szegény marad, a gazdag egyre gazdagabb”) foglalkozó, és az AIDS-re is utaló („A meztelen férfi és a nő – már csak a múlt ragyogó emléke”) „Everybody Knows”, valamint a francia kikötők hangulatát, az apacslegényeket, a kiskocsmákat, és a „Jó estét nyár, jó estét szerelem”-ből meg a „Liliom”-ból megismert szerelemtípusok hangulatát idéző dal, az örök vigaszadó, az „I’m Your Man”. Majdnem biztos, hogy hamarosan élőben is hallhatjuk ezeket.
 
Az együttes tagjai:
Leonard Cohen – ének, gitár, billentyűs hangszerekRoscoe Beck – zenei igazgató, basszusgitár, bőgő, háttérvokál
Rafael Bernardo Gayol – dob, ütőhangszerek
Neil Larsen – billentyűs hangszerek
Javier Mas – banduria, laud, 12 húros gitárBob Metzger – gitár, pedal steel gitár
Sharon Robinson – vokál
Dino Soldo – fúvós hangszerek, harmonika, billentyűs hangszerek, vokál
Charley Webb – vokál, gitár
Hattie Webb – vokál, hárfa
 
A lemezen elhangzó számok listája:
CD1
1. Dance Me To The End Of Love
2. The Future
3. Ain’t No Cure For Love
4. Bird On The Wire
5. Everybody Knows
6. In My Secret Life
7. Who By Fire
8. Hey, That’s No Way To Say Goodbye
9. Anthem
10. Introduction
11. Tower Of Song
12. Suzanna
13. The Gypsy’s Wife
 
CD2
1. Boogie Street
2. Hallelujah
3. Democracy
4. I’m Your Man
5. Recitation w/N.L.
6. Take This Waltz
7. So Long, Marianna
8. First We Take Manhatan
9. Sisters Of Mercy
10. If It Be Your Will
11. Closing Time
12. I Tried To Leave You
13. Whither Thou Goest
 
Diszkográfia:
Songs Of Leonard Cohen (1967)
Songs From A Room (1969)
Songs Of Love And Hate (1971)
Live Songs (1973) – koncert
New Skin For The Old Ceremony (1974)
Death Of A Ladies’ Man (1977)
Recent Songs (1979)
Various Positions (1984)
I’m Your Man (1988)
The Future (1992)
Cohen Live: Leonard Cohen In Concert (1994) – koncert
Field Commander Cohen (2001) – koncert
Ten New Songs (2001)
Death Healer (2004)
Live In London (2009) – koncert
Live At The Isle Of Wight 1970 (2009) – koncert
Songs From The Road (2010) – koncert
Old Ideas (2012)

Kapcsolódó írás:
Leonard Cohen: I’m Your Man (2006)