Főkép  Az ilyen zenéknél bűnt követ el, aki szépen fogalmazgatva elemezget, méricskélgetve játszik a szavakkal annak érdekében, hogy minél szabatosabban fogalmazzon.
Ostobák mind, akik ezt teszik, hiszen rég rájöhettek volna, hogy a valóban szabatos szavak gyakorlatilag csereszavatosak egymással: tök mindegy, melyiket írod le, mert valójában mind ugyanazt fejezik ki.

Verbális szimbólumrendeszerünk a legtöbb esetben nem elég gondolataink vagy érzéseink valóban korrekt, nem le- és befejező kifejezésére, de szerencsére itt van nekünk a világ legnagyobb találmánya, a zene, aminek akkor kellene színpadra lépnie, ha az agyonsztárolt szavak már belefulladtak saját semmitmondásukba.
 
Mert a zene soha nem semmitmondó. Mert zenével mindent ki lehet fejezni, még az olyan bonyolult érzéseket és hangulatokat is, amiket a Northsicks próbált megfogalmazni.
Az a Northsicks, amiről nem sokat lehet tudni, hiába vadászol a neten, hiába vársz sajtóanyagot, maximum annyit szedhetsz össze róla, hogy 2004 márciusában alakult, a tagok 2005-ben kezdek együtt próbálni.

Aztán valamikor 2005 végén a Krishna-core-os Replika előzenekaraként turnézgatott, és menet közben fesztiválozott, néhány alkalommal önállóan is fellépett, majd valamivel később olyan zenekarokkal játszott együtt, mint a Blind Myself, a Watch My Dying, a Solution.
 
Meg persze az is kiderül, hogy a tagokra a Faith No More, a Machine Head, a Rage Against the Machine, meg a Korn gyakorolt nagy hatást.
A Northsicks esetében ez utóbbit legfeljebb a basszusgitár hangzásánál, kezelésénel lehet felfedezni, de ennyi, nem is kell több, viszont a Machine Head és a RATM hatása többször is érzékelhető.

Valahogy úgy, mintha eldugnánk a szőnyeg alá egy kavicsot – nem, nem, inkább fémdarabot, hiszen itt most metálzenéről van szó – szóval eldugnánk egy fémdarabot, aztán végigsimítanánk a szőnyegen: éreznénk, hogy van alatta valami, de nem biztos, hogy meg tudjuk állapítani, micsoda.
 
Na, valahogy így érződik a Northsicks nevű „szőnyeg” alatt a MH és a RATM; a Faith No More-t én nem vettem észre, maximum a szövegek utalnak rá, de nem is baj, az már amúgy is egy lejárt lemez.
 
És tekintsünk el attól, hogy egy magyar zenekar úgy döntött, inkább angol nyelvű szövegeket készít (érthető: a metal – lásd a skandináv példákat – nemzetközi műfaj, ha a fiúk úgy gondolják, magyar szövegekkel nem tudnának elérni nemzetközi sikereket, igazuk van).

Tekintsünk el a megjelent anyag alul-promotálásától (biztos itt már megint azok a mocskos anyagiak játszottak közre – de mondjuk legalább a netre felkerülhetne valamivel több anyag).

Tekintsünk el az innen-onnan már ismerős zenei megoldásoktól (ezekből szerencsére szívderítően kevés hallható a lemezen), a szövegekben megjelenő, kissé triviális, pontosabban közhelyes megoldásoktól és képektől (fekete felhők, fúvó szelek, szürke égbolt, közelgő tél, rejtőzködő árnyak), meg a sötét szobától.

Tekintsünk el attól, hogy a szövegek itt-ott (de tényleg csak néhány helyen!) kissé suták – nem mindenki angoltanár, aki meg az, ne figyeljen oda.
 
Tekintsünk el minden olyasmitől, amit „gyermekbetegségnek” szoktak nevezni, és nézzük a pozitív dolgokat, mert ezekből van több.
Jóval több van belőlük, mint a pötty-pötty-pöttyögetve megnyilvánuló negatív részletekből.
 
Tekintsünk a lemez dalaira úgy, mint egy teljes egész részeiként (bár szó sincs arról, hogy a Northsicks koncepciós lemezt készített volna), és hagyjuk, hogy a hangok, a tökéletesbe hajló ének, a profi módon megszólaló hangszerek hangjai belénk ültessék azokat az érzéseket, gondolatokat, hangulatokat, amiket suta szavakkal úgysem lehetne kommunikálni.
 
A profi borító láttán, nem tudom miért, nekem egy régi játék, a Doom jutott eszembe, azután meg egy elborult regény (már nem is tudom, ki írta, az volt a lényege, hogy a szerző a horror, a fantasy és az implantos cyberpunk elemeit elegyítette benne).

A zenéről pedig az, hogy basszus, így is ki lehet fejezni az érzéseket, a gondolatokat, így is az emberek, a közönség képébe lehet tolni a világról kialakított véleményünket, az egyéni, de nem egyénieskedő, sajátságos világnézetünket, amit sokan oszthatnak velünk.
 
Sokan azok közül, akiknek a kedvét még nem vette el a hétköznapok léleknyomorító unalma attól, hogy tegyenek valamit, de legalább üvöltsenek, ha mást nem is nagyon tehetnek – üvöltsenek, de ha némák, akkor legalább vibráljanak, adják valami jelét annak, hogy „Igen, én élek!”.
 
És lehet, hogy a Northsicks lemeze nem a nyugis estékre való, meg nem is azoknak, akik csak akkor hallgatnak zenét, ha ejtőzni akarnak egy kicsit.

Mert ez nem háttérzene. Ez olyan, mint a System of a Down zenéje: szaggatott, ideges, lendületes, érzelmekkel és mondanivalóval, ötletekkel teli metál – néhol intelligens, néhol egyszerűen szenvedélyesen szenvedő, kissé pesszimista, de nem mindent feketére festő modern metál.
 
Az együttes tagjai:
Bozsik „Cucu” Gábor – gitár
Bölcsföldi Zoltán – ének
Győri Ádám – dob
Kapitány Bernát – elektromos és akusztikus gitárok
Luczo Roland - basszusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Day After Day
2. Over & Over
3. Brother
4. You and Me
5. Dreams
6. Cocaine
7. Force of Influence
8. Dark Room
9. Fulfillment
10. Hermit
11. Stay
 
Diszkográfia:
Fusion of Evil (2009)