FőképMegvallom őszintén némi fenntartással vettem kezeim közé Wolf Haas könyvét. Hiába a hangzatos hátsó szöveg, hiába szerkesztőtársam „gyanúsan pozitív” mondatai, nekem mégis valami egészen máson járt az agyam, amikor kiderült, hogy egy osztrák szerző művével lesz dolgom.

Eleve hadilábon állok a német nyelvterületeken született krimikkel. Mindössze a remek(?) televíziós sorozatok (Derrick, Tetthely, Cobra 11, Rex felügyelő) alapján van némi – gyaníthatóan hibás – elképzelésem, hogy milyen jellegű krimik születhetnek arrafelé.

Ehhez képest a könyv első két oldala után egy hangos – értetlenségemet az adott szituációban meglehetősen jól kifejező – „Mi vaaan?” hagyta el a számat. Aztán nem sokkal később jött a „Jesszus atyaúristen!” is, mert kezdtem felfogni, hogy itt bizony valami egészen különleges megoldással megírt történetet fogok olvasni.

Wolf Haas egy kívülálló szemszögéből adja elő a történetet. Eddig ezzel nincs is baj, sokan csinálták már eddig is.
Az azonban, hogy mindezt úgy teszi, mintha egy osztrák sörözőben ücsörögve egy helyi lakos kéretlenül mellénk csapódva, mintegy „az ökör iszik magában” helyzet miatt sztorizná el nekünk a maga egyéni élőbeszéd stílusában a történteket, na az már megér egy-két mondatot.

Hiszen éppen ebből kifolyólag nagyjából minden második mondat után olyan szinten elkalandozik a mondandója, hogy azt hisszük, hamarosan Ádámnál és Évánál kötünk ki.
Elmondani mindezt nagyon nehéz. El kell olvasni. Azonban előre szólok, hogy nem egyszerű olvasmány, bármennyire egyszerű is a nyelvezete.

Miközben elhangzik a nyomozással kapcsolatban két mondat, máris Zell városának valamelyik lakójára, a helyi sajátosságokra vagy a Brenner élettörténetére terelődik a szó.
Aztán jön akár húsz mondat is – gondolat a gondolatban –, majd ugrunk is vissza a nyomozáshoz megint két mondat erejéig. Aztán persze megint elkalandozunk, és ez így megy végig az egész könyvön. Fárasztó ugyan, de megéri.

Ezen kívül van még egy sajátossága is a Halottak feltámadásának. Wolf Haas minden személynév előtt határozott névelőt használ, minden esetben. Ehhez egy idő után úgy hozzá lehet szokni, hogy simán azt hiszzük, a névelő anyakönyvezetten hozzá tartozik egy-egy szereplő nevéhez.
Mindez szintén fokozza azt az érzésünket, hogy nem mindennapi művel állunk szemben.

Kicsit térjünk még ki Brenner figurájára, mert Philip Marlowe-hoz is hasonlítják, meg a könyvnek is a hard-boiled gyökereket tulajdonítanak.

Ha a sok mellékzöngét lehámozzuk, akkor a megmaradt bűnügyről valóban azt kell mondani, hogy ez bizony egy elég sajátos, közép-európai miliőbe helyezett kőkemény történet. Azzal viszont, hogy Wolf Haas ilyen sajátságos légkörbe „adoptálta” a műfajt, valami egészen újat és eredetit hozott létre.

Brenner. Nos, külsőleg nem igazán olyan, mint Marlowe. Az agya sem olyan beretvaéles. Inkább hasonlít egy szürke, hétköznapi zsarura.
És bár ő is olyan „fapofa”, mint Marlowe, nála a felszín alatt sokkalta emberibb vonások húzódnak meg. Ezért tűnik valószerűbbnek nagynevű elődjénél.

A szerző még öt másik, Brennerről szóló könyvet írt. Szóval reméljük hamarosan jön a folytatás.