FőképIan Gillan… Létezik egyáltalán olyan zenerajongó, aki nem ismeri ezt a nevet? Deep Purple, Jézus Krisztus Szupersztár, kis ideig a Black Sabbath… Több, mint negyven éve van a pályán, már rég elmúlt hatvanéves – a rock történelmének egyik legfontosabb egyénisége.
 
A Deep Purple összes-összes albuma közül nekem igazán az a három jön be, amin Ian Gillan énekel: az In Rock, a Fireball és a Machine Head – na meg persze a Made in Japan, az eredeti, de az egy másik mese, hiszen koncertalbum.
Az összes többi? Én mindig úgy érzem, hogy valami nem stimmel bennük, valami hiányzik belőlük. De ez (mint oly sok minden más) ízlés kérdése.

A Deep Purple után Gillan megalakította a saját bandáját, amit „ötletesen” Ian Gillan Bandnek nevezett el, utána meg egy évig a Sabbathban énekelt. (Érdekes, a Sabbathnak éppen azt a korszakát nem szeretem, amikor Ian Gillan volt a banda énekese. Számomra Sabbath = Ozzy).

Ian Gillan Jézusként is nagyot alakított a Jézus Krisztus Szupersztár legelső verziójában, abban, ami annak idején itthon sokakból borzasztó nagy felháborodást váltott ki.
 
Hogy Gillan azután mit csinált? Éldegélt, csinálta a szólóalbumait, aztán visszatért a DP-hez, és most megint egy vadonatúj szóló anyaggal lépett a közönség elé.
 
Milyen is ez az album?
Nos…

Most, hogy megkönnyítsem a saját dolgom, igyekszem párhuzamot vonni a ’70-es évek másik nagy és jelentős, mindmáig hatásos bandája, a Led Zeppelin, pontosabban: a Zep énekese, Robert Plant, és Ian Gillan között.

Robert Plant a Zep feloszlását követően, ’82-ben tért vissza első szólóalbumával (Pictures of Eleven), majd ’83-ban és ’85-ben is készített egy-egy anyagot (The Principle of Moments, Shaken ’N Stirred), de bármennyire is kedvelem őt, a hangját, az egyéniségét, be kell látnom, hogy értékelhető szólókarrierje valójában nem a ’88-as, nem is ’90-es albumaival, nem is a Plantes próbálkozásokkal, hanem a 2002-es Dreamlanddel kezdődött.

Miért? Az ok egyszerű: Plant – ahogy a Stones a Some Girls és az Emotional Rescue albumokkal – annak idején megpróbált megfelelni a kor elvárásainak. A diszkó-korszak elvárásainak.

Az az andywarholos, Club54-es éra sok, többre érdemes zenészt megszédített, még Herbie Hancockot is (Future Shock, ’83), de aztán a többségüknek – szerencsére – sikerült megtalálniuk korábbi, rockos, jazzes, mindegy milyenes, de nem diszkós hangjukat; a ’90-es években, de max. a 2000-es években többségüknek sikerült új, érdekes, izgalmas anyagokkal előállniuk.

Most, amikor Ian Gillan új anyagát hallgatom, az jut eszembe, hogy hé, ez az ember pontosan azt csinálja most, 2009-ben, amit Plant, a Stones, Herbie Hancock, meg a többiek a ’80-as években.

Mintha meg akarna felelni valamilyen elvárásnak, legyen az műfaji, vagy egyéb. Mintha meg akarná mutatni saját sokszínűségét.
Mintha megunta volna azt, hogy azonosítják mondjuk azzal a hajdani sráccal – egykori önmagával –, aki a „Highway Star”-t, vagy a „Living Wreck”-et, vagy akár a „Fireball”-t énekelte.
Vagy: aki Jézust alakította abban a bizonyos rockoperában.

Azzal, hogy megunta hajdani önmagát, és hatvan-egynéhány évesen nem akart bohócot csinálni magából azzal, hogy ugyanazt mutatja a közönségnek, mint huszon-egynéhány évesen – nos, ezzel nincs is semmi baj.
Természetes, hogy a dolgok/emberek/stílusok be- és megérnek. De… ez még nem jelenti azt, hogy egy ilyen „se hús, se hal” anyagot kell készíteni.
 
Nézzük sorban a dalokat. Az első, a címadó „One Eye To Morocco”. Keleties, valóban misztikus indítás (ilyet például már Plantnél is hallottunk), aztán… Langymeleg „énekelgessünk úgy, mint Bowie”.
Nem az a baj ezzel a dallal, hogy lassú, hanem az, hogy úgy lassú, hogy nem igazán lassú. Olyan kis… Semmilyen.

A második szám, a „No Lotion For That” ismét Plantet idézi (mondjuk a már említett, a ’80-as években készült albumokat), meg egy bizonyos Ian Gillant, azt az Ian Gillant, aki a ’90-es évek elején készített egy szólólemezt.
A ritmus közepes, bár gyorsabb, mint az előző, de sajnos ebből is hiányzik a hullámzás.

„Don’t Stop”. Latinos vidám dalocska. Olyan, amilyet az ember szívesen elhallgat a tengerparton, árnyékban, koktélt szürcsölgetve, a bronzbarna, minibikinis brazil csajokat bámulva (legalábbis gondolom, még sosem próbáltam ilyesmit), de amikor hazajön a kéthetes punnyadásból, akkor már max. nosztalgiából tesz fel.

„Change My Ways”. Ez érdekesen indul, bluesos, szájharmonikás, olyan kis lüktetős dolog… Aztán az orgonista minden igyekezete ellenére sajnos ez is belefullad saját, langyos, fűszertelen levébe.

„Girls Goes To Show”. Az meg olyan, mintha reggae lenne, de nem az. Ál-reggae. Volt egy együttes, azt hiszem, németek voltak, valamikor a ’80-as évek végén, a Laid Back (nem összetévesztendő a Laibach-hal!!!), nekik volt egy „Sunshine Reggae” című számuk, amit akkoriban rohadásig játszottak a rádiók. Na, ez pontosan olyan. Most. Idén.

„Better Days”. Na, ha rajtam múlna, hogy az album melyik dalából készítek kislemezt/klipet, akkor ezt a bluesos dalocskát választanám. Szerintem az egész anyagban ez a legjobb.
Még akkor is, ha Gillan éneke/hangja itt Charlie-t (a mi Charlie-nkat), és egy picit Tom Waitset juttatja az eszembe.

„Deal With It”. Erről egy brit kritikus azt írta, hogy helye lehetne egy Pink Floyd albumon. Szerintem tévedett.
Az igaz, hogy az indításnál a gitár tényleg a Floydot idézi (jé, valami már megint idéz valakit…), viszont az alap, a dobgép és a ritmus inkább a Modern Talkingot hozza vissza. A gyorsan-éneklek-de-még-nem-rappelek megoldás, lássuk be, nem illik Gillenhez. Lapozzunk!
 
„Ultimate Groove”. Na, ez is jó. Pontosabban: sokkal jobb, mint a többi, de hiába a félelmetesen nagy zenei előélet, a múlt, a Deep Purple-s nimbusz, ennél még Steven Seagal (az aikidós filmszínész) is jobbat csinált a Stuck Mojo című albumon. Ja, hogy ez arra akar hasonlítani? Bocs.
 
„The Sky Is Falling Down”. Ez meg egy sótlan régi-DP, vagy egy normál mostani-DP dalra hasonlít. A gitár… Jé, az meg nagyon olyan, mint amilyet Plant Dreamlandjén hallhatunk!

„Texas State Of Mind”. Ez lehetne mondjuk az „Ultimate Groove” párja. A line-dancer texasi kocsmákban biztos nagy sikere lesz – a hangulata is olyan kocsmás, ezzel a kis zongorajátékkal.

„It Would Be Nice”. Erről a már említett kritikus azt írja, hogy a lassú kezdés után jön egy váltás, azután meg egy AC/DC-s átvezetés a következő lassúba. Hát… Szerintem is hasonlít valamire ez a bridge, bár nem az AC/DC-re, attól kissé távol áll.
A trombitaszóló Dave Kozt idézi, bár nem ő játszotta. Már megint egy „olyan, mint…” érzés.

„Always The Traveller”. Lassú, bluesos, valódi zárószám, némi Pink Floydos kórussal (The Wall) és szaxofonnal (Dark Side of the Moon).
 
Az anyagból egészében véve hiányzik a hullámzás: nincsenek benne valódi csúcspontok, kiugró dolgok.
Gillan és társai a legelején beállnak egy tempóra, aztán, ha váltanak, akkor legfeljebb annyit, hogy egy kicsit még visszább vesznek, de a „lassú” és a „még lassabb” közötti különbség szinte észre se vehető.

Olyan az egész, mintha minden egyes dalnál az lett volna a cél, hogy hasonlítson valakire, idézzen fel valakit, vagy egy-egy híres hangzást/dallamot/riffet; olyan, mintha Gillan mindenképpen meg akart volna felelni valamiféle elvárásnak.

Aki Ian Gillan rajongói közé tartozik, biztos ezt a lemezt is kedvelni fogja, és van az anyagban 2-3 olyan dal, amit sokat fognak játszani a rádiók, de ha valaki most hall először Gillan-lemezt, emiatt biztosan nem fogja megkedvelni ezt az egyébként valóban kiváló énekest. Habár… Ki tudja?
 
Az együttes tagjai:
Ian Gillan – ének
Michael Lee Jackson – gitár
Rodney Appleby – basszus
Howard Wilson – dob
 
Közreműködők:
Steve Morris – gitár
Jesse O’Brien – billentyűs hangszerek
Lance Anderson – orgona
Joe Mennonna – fúvós hangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. One Eye to Morocco
2. No Lotion For That
3. Don’t Stop
4. Change My Ways
5. Girls Goes to Show
6. Better Days
7. Deal With It
8. Ultimate Groove
9. The Sky is Falling Down
10. Texas State of Mind
11. It Would be Nice
12. Always the Traveller
 
Diszkográfia:
What I Did On My Vacation (1986) válogatás
Accidentally on Purpose (1988)
Chris Tetley Presents: Garth Rockett & The Moonshiners (1989)
Garth Rockett & The Moonshiners Live at the Ritz (1990) VHS
Naked Thunder (1990)
Toolbox (1991)
Cherkazoo and Other Stories (`73/`75 solo sessions) (1992)
Dreamcatcher (1997)
Gillan`s Inn (2006)
Live in Anaheim 2006 (2008)
One Eye To Morocco (2009)