FőképUngváry Krisztián Budapest ostroma című könyve legelőször 1998-ban jelent meg. Eddig a 6 kiadás csaknem 12000 példányban kelt el itthon – Németországban és az angol nyelvterületen is több ezret adtak el belőle. A hatodik kiadás újdonsága a színes térképmelléklet, amelyen könnyedén végigkövethetjük a könyvben leírtakat – a térkép jó áttekintést ad, vizuálisan egészíti ki a könyvet. Szövegszerűen nem hoz újat a 6. kiadás – a bővítések és kisebb változtatások már korábban, az 5. kiadás alkalmával megtörténtek.

A második világháború leghosszabb és legpusztítóbb város-ostromát a szerző tudományos igénnyel és alapossággal, közérthetően és olvasmányosan foglalja össze. A könyv objektivitásra törekszik a szó legteljesebb értelmében: mintha egy filmet néznénk, gyakran óráról órára követhetjük egyes frontszakaszok eseményeit – utána egy hirtelen, de indokolt „zoomout” következik, és másfelé fordul a kamera. Ugyanakkor az író közben értékel is, legtöbbször az általános józan ész alapján. A könyv messze az egyik legobjektívebb írás, amely a témában megjelent – az elfogulatlanságra törekvés mindenképpen dicséretes, a „sine ira et studio” szellemében.

Kérdés persze, hogy ez mennyire követhető és követendő – hiszen a gyakorlat azt mutatja, hogy a történetírásnál a tények teljességének bemutatására való törekvés mellett a narratíva a legfontosabb. Kérdés az is, hogy a történelem mennyire rekonstruálható ilyen pontossággal ennyi év távlatából – néhány helyen apróbb pontatlanságok vagy a forráskritika gyengesége felfedezhető. Ezzel együtt a könyv érvényességi és megbízhatósági foka magasnak mondható. Az objektivitás mellett a másik szempont a narratíva. Megállapítható: a Budapest ostromának narratívája általában a legszélesebb közönség számára is vállalható – a könyvnek külön erőssége a sok napló, jelentés és visszaemlékezés kiegyensúlyozott idézése, ezzel a történész mintegy a kor szereplőit engedi beszélni.

Ugyanakkor a könyv végén az utóbbi évtizedek közéleti diskurzusában elcsépelt „nemzeti felelősség” elvét hangoztatja, amely egyrészt kísértetiesen emlékeztet a „kollektív bűnösség” ideájára, másrészt kínos kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy ha az egyik nemzet felelőssége megáll bizonyos esetekben, akkor egy másiké miért nem egy másik esetben. Végül, de nem utolsó sorban az Ungváry által többször is aláhúzott „nemzeti felelősség” történeti vitája messze van a nyugvóponttól, s az európai kontextusából kiragadva pedig nem is vizsgálható. Az pedig némileg meghökkentőnek tűnik, hogy a szovjet háborús bűncselekmények (amelyeket a könyvben néha jogsértéseknek is nevez) értékelésénél a szerző mintha azért sajnálkozna, hogy ezek elfedhetik a másik emberellenes rezsim bűneit.

Ungváry Krisztián volt az, aki annak idején, a Népszabadság hasábjain folytatott, nagy visszhangot kapott vitában állást foglalt a „megszállás” ténye mellett a „felszabadítás” mítosza ellen. Kérdés, hogy az eddigi művek után mikor olvashatunk olyan közös európai történelemkönyvet, amelyben a náci rezsim emberellenes bűneinek bemutatása mellett végleg és egyértelműen leleplezésre kerül a világháborús „Nagy Szövetség” mítosza.