FőképMár megint irigylem az „éppen aktuális” fiatalokat. Miért is? Mert annak idején, amikor én éltem a „tomboljunk-lázadjunk” korszakomat, talán a P. Mobil képviselte a legkeményebb zenét hazánkban.
Akkoriban még csupán két nagy kategória létezett: a csöves, meg a digó.

A csövesek csőnadrágban jártak a Piramis, Hobó, Mobil, esetleg Ricse koncertekre, ők voltak a legvidámabb barakk neo-hippijei, ennek ellenére a puszta létezésük csípte az akkori „uralkodó osztály” – az akkori felnőttek – szemét.

A digók? Ők hegyesorrú cipőben jártak diszkóba, sprézték magukat, meg… Meg egy csomó olyan dolgot csináltak, amitől már akkoriban rosszul voltam, ezért nem is foglalkoztam velük.

Aztán jöttek a popperek, az alterosok, a gruftik, a... Bevallom, már jó ideje nem tudom követni a zenében/külsőségekben megnyilvánuló stílusok további hasadását; már jó ideje nem is érdekel a dolog.

Már jó ideje nem stílus alapján döntöm el, mit hallgatok/nézek meg, hanem az, hogy „rezget”-e, hogy kapok-e attól a bizonyos zenétől valamit, valamilyen, számomra élvezhető/értékes hangulatot, erőt, lendületet, vagy, ha éppen arra van szükségem, akkor ellazít-e, egyáltalán: hozzájárul-e valamilyen formában az életem, a mindennapjaim tartalmassá tételéhez.

Sosem értettem azokat, akik le- és megragadnak egy-egy stílusnál, műfajnál, akik csak azt hallgatják, semmi mást, de abból mindent, ami jön, még akkor is, ha nem igazán tetszik nekik, viszont új.
Csak rajta, szívük joga, tegyék meg – aztán ne csodálkozzanak, ha jól a részévé válnak valaminek, amit nevezhetünk establishmentnek, a fogyasztói társadalomnak, vagy, hogy a Rocksuli kifejezésével éljek: Arccá válnak. Vagy az Arc szolgáivá.

Az uniformizáció fertőző betegség, ma már nem csak egyenruhák, de egyenízlések, egyenlelkek, egyentudatok, egyenvágyak is léteznek.

De nem igaz, hogy ebbe bele kell törődni!
Nem kell.

Időnként vannak olyan felvillanások, olyan produktumok, amelyek láttán/hallatán az ember úgy érzi magát, mint Neo a Mátrix 1-ben, amikor felkel abból a bizonyos kapszulából.

Vagy úgy, mintha végre repedezni kezdene a testén az a vastag, nagyon vastag, már-már rászáradó gipszréteg, amit a Konformizmus nevezetű eszelős führer kent rá.

Megjelennek a repedések, végre levegőhöz jut a bőr, a test megszabadul terheitől, és az ember hirtelen annyi erőt érez magában, hogy akár ötször bevállalja a maratonit, retúr; vagy azt mondja: mondhattok bármit, én akkor is élem az életemet, ahogy nekem tetszik, mert igenis önálló, független személyiség vagyok, igenis emberből vagyok; engem senki ne nézzen pusztán statisztikai adatnak, mert az aztán tényleg nem vagyok…

És jönnek a hasonló, szabadsággal, tombolással, nonkonformizmussal, béklyók lerázásával kapcsolatos gondolatok, ezután pedig felemelődik a lélek, de nem a marcipán-mennyországba, hanem arra a helyre, ahol az angyalok vadállatok (annak kell lenniük, hogy megküzdhessenek a démonokkal); ahol a démonok széparcú, csodatestű asszonyok; ahol értelmüket vesztik a szavak; ahol a „szeretet” fogalma kiüresedik, a „mészárszék” viszont úgy cseng, mint az, hogy „ébresztő, nyisd már ki a szemed”.

Vannak felszabadító zenék. A jó zenék mindegyikének van valamilyen felszabadító hatása. A jó zene olyan, akár a jó kávé: feldobja az embert. De, ahogy a kávét is mindenki másképp issza, a jó zenék is különbözőek.

Lehetnek például kemények. Ez is… Ez a „kemény” jelző… Ez is szubjektív. A közvélemény, az uniformizálódott ízlésű közönség hajlamos arra, hogy rásüsse a „hú, bazze, ez kemény” billogot olyan bandákra, mint mondjuk az AC/DC, vagy a Monster Magnet, a Kiss, a Mötley Crüe, a Marilyn Manson, a Cult, a ZZ Top.

Szerintem viszont a „kemény” jelzőt olyanok érdemlik meg, mint a Stuck Mojo, néha a Body Count, néha az Alabama Thunderpussy, a Down, a Disturbed, a Krshna-core Mantra és a Sepultura – meg az a magyar zenekar, ami szerintem a legközelebb áll a Sepuhoz: a Cadaveres.

Egyébként mindaz, amit fentebb írtam, a Cadaveres zenéjéről jutott eszembe.

Milyen is ez a zene? Mi van benne? Például az, ami miatt a Seput szeretem: dob. Rengeteg ritmus. Sőt: rengeteg érdekes, időnként egzotikus, időnként zúzós, néha darálós, néha „szimplán” metálos ritmus.
És riffek… Félelmetes, hangulatos, gondolatébresztő riffek. Lehet, hogy nem igazán kellemesek a képek, amiket az ember agyába villantanak, viszont fantasztikusak, élesek, színesek, és átérezhetőek.

Az ének a Cadaveres esetében nem válik külön, nem olyan, mint csáp a csiga fején: nem, az ének itt a ritmus és a riffek kiegészítőjévé válik. Értem én, időnként, miről szól a szöveg, de nem úgy fogom fel az éneket, mint egy szavalóversenyt.

Itt csak címszavakban számít, éppen mit ordít/hörög/énekel az az ember ott, mikrofonnal a kezében; itt inkább az a lényeg, hogy a ritmusszekció, a gitárok és az emberi hang(ok) egységes egésszé, hogy Machine Headesen fogalmazzak: tíztonnás pörölykalapáccsá, vagy traktorrá, vagy bulldózerré, vagy bármi más, iszonyú monstrummá olvadjanak össze.

Ahogy az Emerson, Lake & Palmer Tarkus című lemezének borítóján látható nukleáris-lánctalpas-löveges-csigaházas mókusnál sem az a lényeg, hogy milyen részletekből áll össze, hanem az, amit sugall: nagy, erős, brutális, mindent eltapos, elsodor, de azért értelem csillog a szemében, értelem, érzés és némi szeretet - vagyis ez a bizonyos Tarkus (nem a zene, csak a bestia) pontosan olyan, mint a Cadaveres.
 
Ezt a zenét lehet részegen is élvezni, lehet rá félkábultan headbangelni. Lehet, de minek? Akkor éppen a lényeg foszlik párává.
Ezt a zenét józanul, tiszta fejjel érdemes hallgatni, mert a Cadaveres esetében éppen a zene az, ami elviszi oda az embert, legálisan és fájdalom nélkül, ahová egyesek bizonyos segédeszközökkel járnak
Ez a zene tiszta, vegytiszta, és kemény, nagyon kemény.

Egyáltalán nem vagyok elfogult a Cadaveres-szel szemben. Sosem találkoztam a tagjaival, így nem is lehetek elfogult velük szemben.

Ennek ellenére le merem írni: amikor összeállítom a kedvenc, nem-trükkös Sepultura számaimból a válogatást, akkor az hangulatában, sodrásában/lendületében, erőt-adásában pontosan olyan, mint a Cadaveres koncert DVD-je.
A felvétel egíébként a banda 2008. február 1-jei, A38-as koncertjén készült.
 
Ezt a zenét azoknak ajánlom, akikben legalább őrlángon ott lobog a lázadás tüze; akik rövidebb-hosszabb ideig valamiféle relevációra vágynak, és nem riadnak vissza attól, hogy meghallgassanak/nézzenek egy hangszerelés, hangszeres játék, komplexitás szempontjából közel tökéletesnek tekinthető zenei/videó anyagot.
 
Az együttes tagjai:
Kovács László – gitár
Homonnai Gergely – dob
Delcsik Balázs – basszus
Szabó Máté – ütőhangszerek
Gabó Ádám – ének
Körmöczi Péter – gitár, ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Intro
2. Drop of Humaneness
3. Atropy of the Mind
4. Elixir
5. Unholy Spirit
6. Seventh Heaven
7. Infest Your Mind
8. Tenacity
9. Blood-Stained
10. Drum Solo
11. Soul of a New Breed
12. Noah’s Heritage
13. Outro
 
Extrák:
interjúk
háttéranyagok
videók (Soul of a New Breed, Elixir, 7th Heaven, Bűntudat)
 
Diszkográfia:
Soul of a New Breed (2005) Maxi
Promo 2006 (2006) Maxi
Soul of a New Breed (2006)
Lost Souls (2007) remix
Evilution (2008)
Devil`s Dozen (2008) koncert DVD