Főkép

Aki rendszeresen olvassa az ekultúrát, meg az is, aki csak időnként rápillant, sejtheti, hogy ez nem csak egy olyan „kenjünk oda valamit a reklámbevétel reményében” lap, hanem valami más.
(Én, a magam részéről, az ekultúra-pálya széléről, mondjuk alapvonaláról nyugodtan mondhatok bármit, éppen eléggé benne vagyok ebben ahhoz, hogy lássam, kb. hogyan működik, és éppen eléggé távol vagyok tőle ahhoz, hogy ne „haza” beszéljek. Nem vagyok pártatlan, de elfogult sem. Tárgyilagos sem vagyok, egyszerűen csak kialakult bennem egy vélemény, mondjuk az elmúlt 8-9 évben, mióta az ekultúra szerkesztőit ismerem.)

Tehát: ez nem egy profitorientált vállalkozás. Ez mindenképpen dicsérendő ebben a világban, ahol a most végzett grafikusok olyan marha nagyra tartják magukat, hogy néha azt sem tudják, mit csináltak, de azzal pontosan tisztában vannak, hogy vifíl. Plusz áfa.
A pályakezdő fordítókról, írókról, költőkről és hasonszőrűekről most inkább nem írok, nehogy bárki rámfogja: savanyú a szőlő.
 
Nos, nem profitorientált, de profi vállalkozás. Itt is vannak szerkesztőségi megbeszélések; ezeken én nem szoktam részt venni, mert minek (már mondtam: az alapvonalon állok), meg nincs is kedvem, de azért időnként mégis, hogy lássuk, merre hány lépés.

Tegnapelőtt volt egy ilyesmi, és azon részt vettem. És beszélgettünk, hogy írás, meg szerkezet, meg hasonlók, és hogy felütés, meg témák elegyítése, párhuzamok megtalálása, a szubjektivitás és az objektivitás aránya, és persze, megint előkerült kedvenc vesszőparipám, Oscar Wilde „A kritikus, mint művész” című írása, amit szerintem mindenkinek el kellene olvasnia, mielőtt kritikák/ismertetők/recenziók/fikázások megírásába kezd.

Ez is egy külön műfaj, aminek szabályai vannak, amit művészi szintre lehet emelni. Nem ártana, ha páran foglalkoznának a „nagyokkal”, mielőtt odaülnek a gépük elé billentyűket gyúrni.

Én? Ismerem a szabályokat, tudom, hogyan kell(ene) megírni bizonyos recenziókat, de nem igazán érdekel a dolog – jön, ahogy jön, aztán valaki eldönti, hogy kell, vagy nem kell.
Most is: elvileg nem ártana, ha ragaszkodnék az általánosban belénk vert „bevezetés – tárgyalás – befejezés” triászhoz. Nem ragaszkodom. Minek? Vagy… Lehet, hogy mégis?

Mindenki, aki már írt dolgozatot, esszét, bármit, pontosan tudja, hogy az első mondat leírása a legnehezebb; az első már húzza a többit, és elkészül a „mű”. Az első mondat általában meghatározza, hogy milyen lesz a többi, kijelöli a nyomvonalat. Ha rossz a nyomvonal, cseszhetjük az egészet.
 
Ez a nyomvonal most jó? Mi köze van mindennek a Black Label Societyhoz, meg Zakk Wylde-hoz?
Minnyá’ meglássuk eztet is.

Ezen a bizonyos tegnapelőtti szerkesztőségi, vagy milyen megbeszélésen felmerült, hogy írnék valamit Zakk Wylde-ról, meg a BLS-ről, és a főszerkesztő (nő) szeme rögtön felcsillant, hogy az jó lenne.

Az ő szemcsillanása ismét igazolta azt a régóta bennem motoszkáló gyanút, ami akkor támadt fel bennem először, amikor egy bizonyos énekes feleségének szereztem BLS lemezeket, hogy legyen mit hallgatni a kocsiban; meg akkor, amikor az én saját feleségem, aki mindent figyelembe véve nem egy rockcsirke, de amikor valamelyik nap hazajött, és én éppen BLS-t hallgattam, akkor nem vetette ki velem, hanem azt mondta: „Ez elég jó.”

Na. Elég jó. Hát… Éppen akkor ébredtem fel, amikor hazaért. Vagyis: arra ébredtem fel, hogy hazaért.
Előtte már jó néhány órája szólt a BLS meg Zakk Wylde, szépen sorban a lemezeik, a gépemről, cserélgetni se kellett a CD-ket, én meg… Az első húsz-harminc perc után szépen bealudtam rajta.
Nem volt ez igazi alvás, félfüllel hallottam a zenét, és nagyon szépeket gondoltam, meg álmodoztam, meg a fene tudja, de…

De! Alice Coltrane zenéjén is be szoktam aludni. Főleg a hárfás dolgain. Meg nagyon jókat tudok meditálni mondjuk Nils Petter Molvaer dolgain, és Bill Laswell is csinált már pár olyan dolgot, aminek hallatán sürgős vágy támad bennem arra, hogy pihentessem egy kicsit a szemem.
 
A bealtatósok táborába most szépen belekerült a BLS, meg Zakk Wylde is, akiért lelkesedik a bizonyos énekes felesége, az ekultúra főszerkesztője (nő); akit az én feleségem sem kapcsol ki, akit elkönyveltek a rock, a metál fenegyerekének, istenének, fene tudja mijének, akiért rengetegen rajonganak, aki tényleg csinál érdekes dolgokat (lásd: Derek Sheridian Molecular Heinosity), de…
 
Nincs semmi de! Zakk Wylde igenis nagy ember. Sőt! NAGY EMBER! Ebben a mai, ezer meg egy műfaj-szeletkére szabadalt zenei világban is tudott újat teremteni! Feltalálta a SMOOTH-METAL műfaját!
Milyen is ez a smooth-metal? Nos, először is: kb. annyi köze van a valódi metalhoz, mint a smooth jazznek a valódi jazzhez.

Mondjuk, elvileg (de tényleg csak elvileg!!!) Stanley Clarke „Vertu” című lemeze, és John Coltrane „A Love Supreme” című csodája éppúgy a „jazz” kategóriába tartozik, mint Sade, vagy az a „Bossa and…” 8-9 lemezből álló sorozat, amit azt hiszem, brazilok hoztak össze.
 
És ahogy ez utóbbit sem lehet valódi jazznek nevezni, ugyanúgy Zakk Wylde dolgait sem lehet valódi metalnak tartani.
Rock? Igen, a rockos alapok valóban megvannak, de ez ettől még nem metal. (A lemezei között egyetlen kivételt találtam: az „Alcohol Fueled Brewtality” című koncertlemezt.)

Nos, miközben az ekultúrás bevezetésből ilyen szépen átcsúsztunk az „értékeljük Zakk Wylde-ot” című tárgyalásba, most, először nézzük szubjektíven a vizsgált témát, azután pedig egy kissé objektívebben. Talán.

Mit is tud Zakk Wylde? (Arról, hogy ki ő, hogyan fedezték fel, milyen kapcsolatba került az amerikai Győzikével {Ozzy}, semmi kedvem sincs írni, aki kíváncsi rá, guglizza ki.)

Tud gitározni. Ez kétségtelen.
Tud énekelni. Ez is biztos.
A hangja? Férfias, erőteljes, mély – pontosan olyan, ami a csajoknak tetszeni szokott.
A fazonja? Éppen eléggé torzonborz és ősemberes ahhoz, hogy el lehessen hinni róla: rocker és SZABAD. Aha. Szabad.

A kutyám is azt hiszi, hogy szabad, de aztán döbben, amikor rántok egyet a pórázon. Zakk esetében a póráz bizniszből van, és nem, nem Ozzy tartja a kezében, hanem Sharon (Ozzy felesége), vagy valami más ma-na-ger.

Valaki, aki pontosan tudja azt, hogy kell egy szelep a világ fenekére, hogy mindig kell egy ikon, egy idol, akit a lázadozó korban lévő kamaszok követhetnek nehogy véletlenül eszükbe jusson a valódi falak, valódi korlátok megmászása/ledöntése, mert akkor mi lesz az establishmenttel, mi lesz a fogyasztói társadalommal, amiből olyan szép, kellemes hasznot húznak egyesek még most, válság idején is?

A BLS is csak egy szelep, egy segédeszköz, amin keresztül a hallgatói/rajongói kiereszthetik a felesleges gőzt. Ha már itt tartunk: a Tankcsapda is ugyanezt a szerepet tölti be. Nem vitatom, hogy a BLS és a TCS is akart valamit, amikor elindult, de a mese már rég nem arról szól, mint akkor.

Nem, nem állítom, hogy Zakk, vagy akár Lukács tudatosan törekedett arra, hogy része legyen az establishmentnek, a rendszernek – nem, ők adják magukat, jönnek belőlük a produktumok, ha kell, ha nem, mert kreatív emberek, mind a ketten, bele is döglenének, ha nem alkothatnának, de arra, ami az alkotásaikból lesz, a ma-na-ger-ek szépen ráadják a biznisz csilivili ruháját, fogyaszthatóvá teszik; az őserő letompul, a vad, elvileg mindent elsodró lendület kijelölt mederbe terelődik.
 
Hallgatom a BLS-t, és sajnálkozom. Sok mindent sajnálok. Például azt, hogy Zakk, aki ilyen tudással, ilyen lendülettel rendelkezik, még mindig ezt a smooth metalt csinálja.
Oké, el kellett indulnia valahol, de miért nem lép át egy másik dimenzióba, miért nem hoz össze egyedül is olyan anyagokat, mint például Derek Sheridiannel?

Érdekes, hogy a valódi tudása nem a „zúzzá’ haver, ugyi, milyen jaú?” hangulatú számokban mutatkozik meg, hanem azokban a szösszenetekben, amiket odapöttyint egy-egy Ozzy-klón hangon előadott dal elé-mögé.

A kis instrumentális dolgokra gondolok, na meg persze azokra a „lírainak” nevezett, mondjuk úgy: downtempo dalokra, amik általában kilógnak a lemezek teljes anyagából – ezek tényleg jók, de a puszta létük is a biznisz-póráz meglétét igazolja.
 
Most illene áttérni a tárgyalás objektív részére, de ezt most senki ne várja tőlem. Nem fogom elemezni a dalokat, mert ennek semmi értelme sincs. A Zakk által feltalált smooth metal egyik jellemzője ugyanis éppen az, hogy (eltekintve az előbb említett szösszenetektől és downtempo daloktól) egyformák:

a.) bekezdek valami riffel (az sem baj, ha kissé áthallásos a dolog);
b.) a kezdő riffben betorzítom a gitárt, esetleg adok valami plusz effektet („beszélő gitár” stb.), ami refrénként még többször meg fog szólalni a dalban;
c.) tolom a rockos, pszeudo-metálos ritmust, időnként használom a pedált, mert attól még metálosan, olyan „motorosabb” az egész;
d.) eléneklem a nem túl bugyuta, de valójában semmitmondó szöveget, jön a refrén, azt is eléneklem párszor, aztán szólózok egy nagyot (vagy kicsit), és visszabontom a dalt, egészen a végéhez.

Vannak azért érdekesebb sorminták is, de ezek sem túl eredetiek: van, hogy távolról érkező dübörgésként erősödik fel a dal eleje, de onnantól kezdve jön az a.) pont, és a többi.

Nem, nem tartom rossznak azt, amit a BLS és Zakk művel. Sőt! Nagyon is jónak tartom – de biztos vagyok benne, hogy nem az, aminek hazudják.

A BLS és Zakk EGÉSZSÉGES zenét játszik. Egészségest, keményet, hangulatosat, de… valójában üres rockot. Ha jobban belegondolok, nem sok különbséget látok a BLS, és a ’80-as ’90-es évek glam és hair metal bandái között.
Na jó, ezért ez egy kicsit dirtebb a Mötley Crüe-nál, Zakk megjelenése kissé szakadtabb, mint a glames srácoké volt, de a zenéje ettől még nem különbözik túl sokban az övéktől.
 
Most pedig, hogy meglegyen a befejezés, és megadjam a keretes szerkezetet ennek az egésznek (és, nem titkoltan azért, hogy a főszerkesztő {nő} dolgát megnehezítsem: vagy az egészet kidobja, vagy az egészet felteszi, és még véletlenül se hagyhassa ki azokat a dolgokat, amelyek erre a nonprofit jellegű, szerelemből készített, kulturális honlapra vonatkoznak), térjünk vissza az ekultúrához.

Az a baj a világgal, hogy nem tudja, mit jelent az „attribútum” szó. Ez nem más, mint az a valami, amitől valami az, ami. Vagyis: a lényegi sajátosságot meghatározó tulajdonság.
Az ekultúra (és Hendrix és Morrison és Tunyogi és Kerouac) esetében az attribútum létezik. Ők „valamilyenek”. Ők „valamik”. Ők azok, amiknek vallják/vallották magukat.

A BLS és Zakk esetében ez nem egészen van így. Zakk talán meg van győződve arról, hogy ő „valamilyen”, de mire a biznisz-filteren keresztül átjut hozzánk, akkorra már valami egészen mássá változik. Sajnos.

Kemény srác, én elhiszem – akkor is keménynek és tökösnek tartanám, ha az „Alcohol Fueled Brewtality” című koncertlemezt nem szórta volna úgy tele fuck-okkal, meg motherfucker-ekkel, mint bolond szakács borssal a tatárbifszteket.
 
Nem rossz, amit Zakk csinál. Kellemesnek mondható. Hangulatos. Elsődlegesen azoknak ajánlom, akiknek antidepresszánsra, és/vagy némi kis legális hangulatfokozóra van szükségük.
Nem ajánlom viszont azoknak, akik valódi zenei mesterműveket szeretnének hallgatni, hiszen amit a BLS csinál, az nem mestermű, nem érdekes, csak hangulatos. Smooth metal.
 
A következő BLS és Zakk lemezeket hallgattam végig, mielőtt ezt megírtam:
Zakk Wylde’s Pride & Glory (1994)
Zakk Wylde – Book of Shadows (1994)
Zakk Wylde – Plugged and Unplugged (1998)
BLS – Sonic Brew (1999)
BLS – Stronger Than Death (2000)
BLS – Alcohol Fueled Brewtality (2001)
BLS – 1919 Eternal (2002)
BLS – Blessed Hellride (2003)
BLS – Hangover Music vol VI. (2004)
BLS – Mafia (2005)
BLS – King of Damnation (2005) - ezt nem, mert válogatás, de azért ideírom
BLS – Shoot to Hell (2006)
 
És, mivel én nem nonprofit módon működöm: a CD-k egy részét a Lemezdokkban vettem, egy részüket ugyanonnan kaptam kölcsön. (Bp. VIII. Horánszky u. - Krúdy Gy. u sarok, a Darshan udvarral majdnem szemben.)