Főkép 1977. május 2., vagyis Woody Allen „A kugelmass-epizód” című novellájának megjelenése óta tudjuk, tudhatjuk hogy nem átjárhatatlan valóság és irodalmi szöveg, mi több, némi mágia segítségével bele is pottyanhatunk a kitalált eseményekbe.
Kállay Géza valami hasonlót talált fel a maga Szövegbe Helyező Szerkezetével, melynek segítségével – egész pontosan annak a kinyomtatott műre helyezésével – „beleolvashatjuk” magunkat bármely szövegbe.
 
Ami azonban a novellában pusztán humoros, szórakoztató fikció formájában jelenik meg, Kállay tanulmánykötetében jóval komolyabb elmemunkát igényel az olvasótól.
Komolyabbat, hiszen a szövegbe helyeződés alatt itt nem az eredeti alkotások eltorzítását, parodizálását kell érteni, hanem a szoros olvasáson alapuló elemzéstől némi távolságot tartó, azon túlmutató, ám részben abból eredeztethető, személyesítő szövegértelmezéssel kísérletezik, előbb néhány Shakespare-darabot, majd jelentős magyar műveket vizsgálva.
 
A Shakespeare művek közül különös figyelmet kapnak az érett drámaíróra bizonyos értelemben legjellemzőbb, a műfajok közötti határokat elmosó románcok, melyekben a keserű utóíztől közel sem felszabadultan végződő vígjátékok és a szomorújátékok lényegét adó tragikum előtérbe helyezésére felettébb alkalmas komikus betétek bátrabban és nyíltabban használhatók, elegyíthetők egymással.
 
A hangsúly mégis – vagy talán épp ezért – a szövegek retorizáltságára, a tipikus shakespeare-i figurákra kerül.
Ezeken keresztül lényeges, még ha nem is heurisztikus felfedezésekre juthatunk: még inkább feltűnőnek tetszik például a pénzügyi terminusok, az üzleti gondolkodásmód gyakori előfordulása, valamint Shakespeare színpadiasságának önreflexivitása, az életművet nagyobbrészt örök érvényűvé tévő játék magával a színjátszással és a színpadon minden előadás alkalmával újra születő szöveggel.
 
Hasonló hangnemben tárgyalja Kállay a magyar irodalom néhány kiemelkedő művét, mint amilyen Arany János Ágnes asszonya, melyben a modern mítoszalkotás és folklorizál(ód)ás egyik eklatáns példáját látja, vagy az Éj monológja Vörösmarty Csongor és Tündéjéből, melynek tárgyalásakor a tanulmányszerző a szöveg filozófiai-metafizikai mélységeibe hatol.
 
A legizgalmasabb esszé egyértelműen Kosztolányi Édes Annájának retorikai-lélektani elemzése, melynek apropóját Karinthy egyik kritikus megjegyzése adja a szöveg túlírtságáról. Ezen keresztül azonban a regény eddig ilyen formában rejtett rétegei kerülnek közelebb a felszínhez, válnak átélhetőbbé és ezáltal érthetőbbé is.
 
A kötet harmadik egységét alkotó nyelvfilozófiai írások inkább „haladó” irodalomkedvelőknek valók, ám merészebb amatőrök szintén próbálkozhatnak velük. A metafora, a metafizika és a mélyszerkezet tárgyalásakor Kállay a wittgensteini hagyományokból kiindulva tesz kísérletet témái mélyebb megértésére és taglalására.
 
Végül eljutunk a megfoghatatlan „negyedik személy”-hez, amely az előbbi témákhoz hasonlóan – a német gondolkodóktól kölcsönzött – nyelvfilozófiai kontextusban merül fel hipotetikus személyes névmásként és annak mögöttes fogalmaként, majd Edgar Allan Poe, Kierkagaard és a szerző álomszerű, fantasztikumba hajló találkozásának elbeszélésében jelenik meg, hogy egyfajta visszacsatolással szerző és olvasó egyaránt ismét belehelyezkedjen a Szövegbe Helyező Szerkezetbe.
 
Nem merném kijelenteni, hogy Kállay Géza kötete eddig soha nem sejtett igazságokra mutat rá, azt azonban bizton állíthatom, hogy elolvasása után mindenképp másként, ha másképp nem: tudatosabban, beleélőbben fogom olvasni az elemzett műveket és a tárgyalt szerzők más írásait is.
Ám kortárs irodalomelméleti mű csupán ritkán érhet el ennél nagyobb mérvű hatást. Összefoglaló és továbbgondoló írásként rengeteget ad, épp ezért vétek lenne elsiklani léte felett.