FőképA kvartettet négy, a harmadik X-en alig túljutott, magyar fiatalember alkotja. Ha árnyalni akarjuk a képet: négy, fantasztikus zenei múlttal rendelkező, képzett jazz muzsikusról van szó.
Ha még ez sem elég pontos fogalmazás: négy olyan, magyar fiatalemberről van szó, akiknek eddig külön-külön több jelentős zenei díjat sikerült megszerezniük, akik már most komoly „tanáremberek”: nem csupán értik és művelik a zenét, de tanítják is.
 
Persze a jazzt ismerők és szeretők számára minden hivatalos elismerésnél többet árul el egy-egy muzsikusról az, hogy kivel játszott együtt a nagyok, a világszerte (jazz-világszerte) ismert művészóriások, mondjuk úgy: sztárok közül.
Nos, a kvartett tagjai ebben az értelemben véve is letettek valamit az asztalra – valamennyien keresett, és sokat foglalkoztatott zenészek itthon, és a nemzetközi színpadon is.

A teljesség igénye nélkül, csupán néhány nevet kiragadva: Bacsó Kristóf együtt játszott John Patituccival, Tony Lakatossal, Gadó Gáborral és Oláh Kálmánnal; Fekete-Kovács Kornél eddig Oláh Kálmánnal, Dés Lászlóval, és Herbie Mannal; Szandai Mátyás egyebek mellett Archie Shepp, Herbie Mann és Charlie Mariano koncertjein bőgőzött; Németh Ferenc pedig például Herbie Hancock és Wayne Shorter mögött/mellett dobolt.

(A lista valóban nem teljes, de a BMC által az egyszerű, bár számomra kissé… mondjuk úgy: furcsa grafikával ellátott borítójú kiadványhoz mellékelt, valóban ízléses kísérőfüzetből az érdeklődő több információt szerezhet.)

A kvartett felállása valóban szokatlan, de nem példa nélküli: hogy mást ne említsek, nagy kedvencem, John Coltrane is készített felvételeket ilyen, vagy hasonló felállásban – igaz, ő ezt jobbára a már nagyon-nagyon-free periódusában tette, akkor, amikor a harmóniahangszerek megléte csak gátolta volna önmaga mind teljesebb kibontakoztatásában.
 
A magam részéről már rég nem foglalkozom se a díjakkal, se a zenészek előéletével, se azzal, hogy milyen újszerűséget próbálnak belevinni a produktumukba – számomra már jó ideje csak annak van jelentősége, hogy az, amit hallok, elindít-e bennem valamilyen gondolatsort, vagy sem.

Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy hardcore metalról, vagy éppen leheletfinom jazzről van szó – nincsenek prekoncepcióim, a szubjektív vélemény kialakulása az én esetemben műfajtól és stílustól független.Ez az anyag megmozgatta a fantáziámat, megajándékozott bizonyos érzésekkel, feltámasztott bennem bizonyos gondolatokat.

A nyitó „Egos” érdekes, játékos, a fúvósokat előtérbe toló szerzemény, furcsa ritmusváltásokkal. Kicsit bopos, kicsit coolos, a trombita időnként kissé New Orleans-os; kicsit ilyen-kicsit olyan, de eklektikus hangulata ellenére mégis szilárd egészet képez. A muzsikusok bemutatkoznak – vagyis inkább megvillantják az anyag egóit.

A lemezről a keserédesen induló „Pictures From Home” lett a kedvencem; itt a címválasztás telitalálatnak minősíthető: bennem azt a néhány órát idézte fel, amikor valamikor régen elővettem a gyerekkoromban készült, többnyire fekete-fehér fotókat, és nézegettem magamat, a szüleimet, a régi otthonunkat – a kompozícióban úgy kavarognak a hangok, mint akkor, bennem a fakuló emlékek; átlapolják egymást, összeolvadnak, eltakarják egymást, egymás mellé csúsznak – valahogy úgy, mint a nagy dobozból kiborított fényképek…

A bőgőszólóról se feledkezzünk meg: finom, az agresszivitás legcsekélyebb jele sem mutatkozik benne – olyan, mintha egy erős férfi mesélne egy megható történetet.

Őszintén bevallom, a hol skandinávos, hol bopos, időnként free-be átcsapni próbáló „Crazy Age Children” nem kapta fel a hátára a képzeletemet – ezt én második, harmadik meghallgatás után is csak úgy tudom értékelni, mint a regényekben a nem túl érdekes, bár valószínűleg rengeteg hasznos információt tartalmazó átvezető részeket.

Természetesen ez is profi módon előadott, és talán hangulatos szerzemény – de engem nem fogott meg különösebben. Az anyagban ez az egyetlen részlet - a briliáns, és kellőképpen visszafogott, nem túl harsány, de mégis erőteljes trombitaszólóra ellenére is -, amit kizárólag háttérzenének tudok elképzelni.
 
A „West Balkan Tale” viszont annál hangulatosabb. Szomorkás, a klasszikus zene hangzását idéző indítás; Balkános keserédesség – mintha egy történetet olvasnék, egy olyan mesét, amiben benne van a Nyugat-Balkán fájdalma, bizakodása, megtörtsége és újbóli nekirugaszkodása – a ritmusváltások, a fúvósok hangerejével való „játszadozás”, a violincellós betét pompásan illusztrálja ezt a dualitást.

A „Budapest Anzix” pontosan azt a hangulatot adja, amit a címe sejtet: budapesti képeslap lopakodik be fülünkbe (bármilyen képzavaros a dolog), bár bennem ez a Budapest-hangulat, ez nem a mostani, mai, modern várost idézi, hanem egy régebbi kort elevenít fel.

Mondjuk a ’60-as éveket, amikor a szállodák presszóteraszain ülő kontyos lányok miniszoknyája egy-egy Opel vagy Skoda láttán csúszott picivel feljebb. Számomra azt a ma már megmosolyogni való Budapestet idézi fel a zene, ahol Ruttkai Éva csetlik-botlik a Butaságom története című filmben.
Ez a mai Budapest már sokkal… lármásabb. A mai Budapesthez nem illik az ilyen finom zene. Sajnos.

Nem, most sem tudok objektíven írni; a  „Game with the 6ths” számomra kézenfogva sétálhat a „Crazy Age Children”-nel: ez sem érintett meg különösebben.

Nem úgy a hetedik kompozíció. „Time Snake” a címe, de nekem a zene hallatán nem az Időkígyó, inkább egy folyó jutott az eszembe – egy folyó, ahol a bőgő és a dob hangzása alkotja a soha meg nem szakadó, hol mélyebb, hol sekélyebb medret (a sekély „mederrészek” azok rövidebb szakaszok, ahol a fúvósok háttérbe húzódnak, és engedik, hogy a bőgő-dob előrelépjen); a mederben folydogáló, vagy hullámzó, csupán egy-egy szakasznál megtorpanó, de akkor folyamatosan előrehaladó víz pedig nem más, mint a két, egymást váltogatva felerősödő-elhalkuló, egymással feleselgető fúvós.

A sodrás, mintha örök lenne – ahogy a folyamok esetében is lenni szokott – gondom éppen csak azzal van, hogy nem tudom meghatározni, a világ mely pontján, milyen korban járunk éppen – a hangulat hol lágy és kellemes, hol metropoliszosan rideg, de ezek is egymásba mosódnak.
Igen, azt hiszem, én tévedek, ez mégsem folyó, itt mégis inkább az Időről van szó… hang…

A „Chest Pressure” sejtelmesen indul, én valamilyen közel-, esetleg távol-keleti hangulatra asszociáltam a hallatán; nem is tudom miért, de egy tevekaraván jutott eszembe róla, ami aztán megérkezik valamilyen oázisba, hogy azután továbbhaladjon.

Az ütőshangszerek adják a tevelépteket, a fúvósok pedig felrajzolják a képzeletünkre a hátteret: az egzotikus falvakat, a pálmákat, de egy-egy erősebb pillanatban még a lesben álló haramiákat, vagy a fátyluk mögé rejtőző nőket is.
De ez a keleties, ezeregyéjszakás hangulat időnként modernizálódik: a hangok és hangulatok meg-megkeményednek, valahogy skandinávvá változik körülöttünk minden… de nem, mégsem… mert már megint itt vannak a tevepata-dobbanások…

A lemezt a rövid, utószószerű, szaxofonon előadott „Alteregos Coda” zárja le. Kis autogram, vagy búcsúszó, ami nélkül nem lenne teljes a kép – ami nélkül nem lenne meg az anyag keretes szerkezete.
 
Az együttes tagjai:
Bacsó Kristóf – alt és szoprán szaxofon
Fekete-Kovács Kornél – trombita, szárnykürt
Szandai Mátyás – bőgő
Németh Ferenc – dob
 
Közreműködők:
Oláh Tzumó Árpád – fender rhodes
Kántor Balázs - vionloncello
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Egos
2. Pictures From Home
3. Crazy Age Children
4. West Balkan Tale
5. Budapest Anzix
6. Game with the 6ths
7. Time Snake
8. Chest Pressure
9. Alteregos Coda

Diszkográfia:Alteregos (2008)
Nocturne (2012)