Főkép

Vagy: vödörfej. Vagy: Death Cube K. Vagy: Brian Patrick Carroll.
Eszelős? Zseni? Zenei hack? Nem könnyű eldönteni.

Végighallgattam 23 albumát, ez legyen mondjuk 23 órányi anyag, aztán ebből összeállítottam a saját válogatásomat, ami összesen 4 és fél órányi lett. 23:4,5? Nem túl jó arány.
 
De ki is ez a gitáros?
1988-tól zenél a nyilvánosság előtt, de bevallom, hozzám csak tavalyelőtt jutott el. Nem, nem amiatt, hogy ő volt Axl „Chinese Democracy” Rose budapesti hakniján a gitáros – valami Jimi Hendrixet keresgettem a youtube-on, és rátaláltam valami másra.

Ott áll a fickó, valami sárga takaró van ráterítve, az arcán, műanyag, fehér, kifejzéstelen, festetlen, sima maszk, a fején egy KFC-s vödör.
Idétlen fazon, viszont a „Machine Gun”-t játssza, Jimitől, és jobb kézzel penget, ballal a gitár nyakát fogja (nem úgy, mint Jimi), viszont pont ballal dolgozik többet. Basszus, ez nyakon, ballal eljátssza a „Machine Gun”-t! Meg a „Voodoo Chile”-t, meg a „Foxy Lady”-t!
 
Keresgetni kezdtem a neten, és megtaláltam az archive.org-ot, ahonnan legálisan letölthetők bizonyos dolgok; fent volt Buckethead 6-8 koncertje is, gyorsan leszedtem, a sallangokat kidobáltam, és maradt vagy 80 percnyi anyag, ami olyan állat volt, amihez hasonlót még nem sokat hallottam.
 
Akkor aztán elkezdtem vadászni Buckethead lemezeire, és egy kicsit utánanéztem. Természetesen a Wikipiédián, a saját honlapján, az allmusic.com-on, meg ahol szokás.

Kiderült, hogy a fickó vagy olyan lökött és infantilis, mint Michael Jackson, vagy olyan jó a marketingese, mint annak idején a Kiss-é, mostanában meg mondjuk a Slipknoté: a közönség imádja a rejtélyes fazonokat, és ugyan mi lehetne rejtélyesebb annál, hogy valaki arcfestés, álarc, maszk, akármi mögé bújik?
 
Buckethead (vagy az emberei) kitalálták a Buckethead-sztorit: árva gyerek, csirkék nevelték egy csirkeólban, azóta is vonzódik a szárnyasokhoz, és a KFC-s vödröt a „csirkék elleni erőszak” elleni tiltakozásként hordja, lobogó és jelvény helyett; mert ő úgy gondolja, hogy a csirkék/tyúkok az univerzum legintelligensebb lényei.
Aha.
 
Persze, az is lehetséges, hogy Brian azért hord maszkot, mert állati lámpalázas, szégyellős. Vagy azért, mert így akart kitűnni, a szupergitárosok tömegéből. Lényegében mindegy. Nem a fejére vagyok kíváncsi, hanem a zenéjére.
 
Állítólag 25 saját lemezt készített, és állítólag 50 másikon zenélt. Egészen biztos, hogy ezek a számok nem stimmelnek, szerintem 30-40 saját lemeze lehet, és legalább 70 másikon működött közre, de ez se számít, csak számháború.

A lényeg az, hogy az anyagai mindegyikén mesteri módon használja az elektromos és akusztikus gitárokat, az effekteket; mindegyik lemeze valóságos riff és dallam kincsestár – mindegyik dalából legalább 6-7 másik, teljes dalt lehetne írni.

Elkezd játszani, némi dobbal meg basszussal, esetleg orgonával, vagy más billentyűssel a háttérben (a hangszereléssel általában van némi gond; nevezhetjük minimalistának, vagy… porosnak), és egy-egy dalban bemutat 4-5 váltást, egy sor riffet; csak úgy lazán dobálja az ötleteket - némelyik csak pár másodperces, némelyik több perces -, az olyan ötleteket, amelyek mindegyikére egy-egy külön, 3-4 perces dalt lehetne építeni.
 
Nem, ő nem építkezik. Ő csak dobál, mutatja, milyen virtuóz, milyen technikás, mennyire tele van a feje ötletekkel.
Műfaj? Egy-két valóban darálós, hard-hard-hardcore metal lemezétől eltekintve gyakorlatilag nem köti magát semmiféle műfajhoz, stílushoz, semmihez. Elindít valamit mondjak nyálas-akusztikusan, aztán hirtelen átvált totális metálra, belepötyögtet némi reggae-t vagy funkyt, aztán ezekből az elemekből a free jazzre jellemző lazasággal valami olyan egyveleget gyúr, ami a hátára veszi, és elrepíti az embert, valahova, nagyon messzire, a Lótusz szigetre, vagy a musztángok közé, vagy a túlnépesedett, haldokló Földre (bocs, ide nem, hiszen itt vagyunk), vagy a csirkeólba, vagy a préri közepén álló mészárszékhez, bárhová, el, aztán visszahoz, és…

És egy-egy ilyen lebegős-repülős, drog-nélkül-utazós kaland után sajnos általában valami idétlen dolog következik a lemezeken, valami olyasmi, amit a „jó, jó, de minek?” kategóriába se lehet besorolni, inkább a „nem jó, és minek?” címke kerülhetne rá.
 
Óriás robotok. Jakab király. Jordan. A zenék hangulatának sokszor semmi köze sincs a címükhöz, de ez nem érdekes. A gondot az jelenti, hogy olyan betéteket is alkalmaz, amiket a „kísérleti elektronikus zenéket” tartalmazó lemezeken hallani – nem techno ez, nem is Kraftwerk, csak effektek, zúgások, idegesítő zajszennyezés.
Szerencsére hiába szórja tele csirkeguanó-darabkákkal a CD-ket, mindig előragyog valami, ami miatt valóban érdemes Bucketheaddel foglalkozni. Valami, ami ha mást nem is, de ámulatot mindenképpen kivált a hallgatóságból.
 
Buckethead egyéniség. Dolgozott már a mindenkit dubosító Bill Laswellel, Colonel Claypoollal, Viggo „Aragon” Mortensennel, a South Park főcímdalát játszó Primusszal, a System of a Downos Serj Tankiannel, Akszelrózzal, meg a fene tudja, még ki mindenkivel.
 
Amiket tőle hallottam:
 
1992: Bucketheadland. Ez inkább érdekes, mint hallgatható, a gitárkirályságokat sajnos szanaszét effektelték, de így is kicsipegethető belőle az, ami jó.

1994: Giant Robot. Lásd: fentebb, bár itt már jóval kevesebb az értelmetlen és idegesítő elektronikus effekt.

1996: Day of the Robot. Ez nagyjából a Giant Robot folytatása. Vagy klónja.

1998: Colma. Ezt állítólag a mamájának készítette, aki akkoriban kórházba került. Jellemzően akusztikus és lassú, érzelmes dalokkal telepakolt lemez, bár itt-ott azért van rajta egy-egy metalos villanás. Nyugis estékre ajánlott, bár kissé depressziós.
 
1999: Monsters and Robots. Ez megint egy metálos, effektes dolog; a „Nunchaku kata” című dal viszont érdekes.

2001: Somewhere over the Slaughterhouse. Na, ez totális, brutális, véres-mészárszékes metál. Rögtön egy poénnal kezdődik: Buckethead a „Somewhere over the Rainbow” című örökzöld dallamát pötyögi el, gitáron, de az egész úgy szól, mintha én játszanám (hamis, vacak stb.). Aztán beindul a mészárlás… Nagyon metál.
 
2002: Bermuda Triangle: Ez is metálos-elektronikus effektes dolog, ráadásul úgy, hogy az egész egyetlen történetet mesél el, narrátorral, meg ami kell. A téma: természetesen a Bermuda-háromszög.

2002: Electric Tears: Ez… Gyönyörű. A kemény rock, a totális metál, meg az érzelmes, akusztikus riffek csodálatos egyvelege. A „Padmasana”, a „Mustang”, a „Kansas Storm”, a „Datura”, a „Manta Ray”, az „Electric Tears” – tökéletesek! Ezeket ismerni kell.

2002: Funnel Weaver: Az év harmadik lemeze. Sajnos megcsinálta. Effektek, idegbetegség – ezt tényleg csak elborult pillanatokban szabad hallgatni.

2003: Bucketheadland 2: Ez se tetszik. A már leírt okok miatt.

2004: Population Override: Egy dobos, egy orgonista, meg Buckethead. Már megint csodát csinált. A hangzás itt-ott kissé funkos, néha a ’80-as évek diszkóit idézi, de csak megfelelő adagolásban – a gitár mindig ott és akkor hasít a fülünkbe, amikor kezd túl csilivilivé válni a zene.
Ha az album anyagára szerves egészként tekintünk: tökéletes. Ha kikapkodunk belőle pár dalt: az „Unrestrained Growth”-t és a „Population Override”-t muszáj megismerni.

2004: Big Eyeball in the Sky. Ezt Colonel Claypoollal és csapatával hozta össze. Aki szereti a nagyon avantgarde, vagy nagyon South Parkos stílusú dolgokat, az imádni fogja. Én nem imádom.

2004: The Cockoo Clocks of Hell: Ez a totális-metális-brutális-mészárszékes zúzás. Ha még egy dobot bepakolt volna maga mögé, Vödörfej barátunk létrehozhatta volna minden idők leghúzósabb hardcoremetal lemezét, maga mögé utasíthatta volna a Sepulturát, meg a többieket, mindenkit. Így viszont, egy dobbal „csak” a Metal Top 10-be kerülhet be.

2005: Enter the Chicken: Az árvagyerekes-tyúkanyós legenda kissé idétlen (vagy: avantgarde) feldolgozása. Felejthető lenne, ha nem volna rajta a „Botnus” című dal.
 
2005: Inbred Mountain: Ez is egyetlen történetet mesél el, egy képzeletbeli (vagy mesebeli) utazás történetét. Koherens, érdekes anyag; a „Lotus Island” című dalt mindenképpen érdemes meghallgatni. (youtube!)
 
2005: Intelligence Failure: Ez egyetlen George Bush-ellenes, pacifista üvöltés; az effektek mellett az ex-elnök legendássá vált, sokszor ostoba kijelentései is hallgatók.

2005: Kaleidoscalp: Ez a lemez se hatott rám különösebben. Elektronikus effektek, csodálatos gitár, de az ötletbimbók bimbók maradnak, nem bontanak szirmot.

2006: Crime Slunk Scene: Ez kifejezetten jó Vödörfej-opusz. A „King James” és a „Soothsayer” két, eltérő hangulatú dal, de nem véletlen, hogy Buckethead valamennyi koncertjén eljátssza őket.

2007: Decoding the Tomb of Bansheebot: A lassú, de érzelmekre ható (és kissé depressziós) rock, valamint a metal keveréke, amely egészében egy nagyon doomos, nagyon darkos hangulatú anyagnak nevezhető.
Itt is vannak effektek, de szerencsére nem komputerektől származnak – Vödörfej itt is megmutatja, mihez tud kezdeni a wah-wah pedállal.

2008: Bolt on Neck: Ezt egészében kell meghallgatni. A riff-kincsestár tökéletes példája, de nem csak zenészek számára élvezhető.

2008: The Dragons of Eden: Ez nagyjából olyan, mintha a 2004-es Population Overdrive folytatása lenne. (Arra gondolni sem merek, hogy a négy évvel korábbi sessionből megmaradt anyagot tolták rá egy lemezre…) Akinek az tetszett, annak ez is bejön. Pld: én.
 
2008: Albino Slug: Ez meg mintha a szintén 2008-as Bolt on Neck előzménye vagy folytatása lenne. A két lemezt egymásután célszerű meghallgatni.
Külön érdekessége, hogy az embernek időnként olyan érzése támad, mintha a rocktörténelem nagy és legendás riffjeit hallaná ismét – a „Symmetrical Slug” pld. akár a Led Zep „Immigrant Song”-jának kistestvére is lehetne, de ugyanebben a dalban felfedezhető némi „Bad Boy Boogie” az AC/DC-től (If You Want Blood, You’ve Got It album), meg egy csipetnyi Black Sabbath.
A többi is ilyesmi, de nem nevezném plágiumnak a dolgot – Buckethead kísérletet sem tesz arra, hogy felismerhetetlenné változtassa a dallamokat, nem, inkább mintha az lett volna a célja, hogy megmutassa, hogyan lehet továbbgondolni azokat.

2009: Slaughterhouse on the Prairie: Ha rosszindulatú lennék, azt írnám, hogy Buckethead erre a lemezre felrakta azt, ami az előzőt 10-15 év stúdiómunkái során a „maradékok” feliratú dobozba került.
De nem, nem vagyok rosszindulatú, ezért inkább „retrospektívnek” nevezem az anyagot. Olyan, mint a kínai éttermekben a kóstolótál: egy kicsi mindenből, ami eddig volt.
 
Itt van még a Pepper’s Ghost című lemez, a Thanatos egy albuma, meg az a valami, amit Viggo Mortensennel hozott össze a barátunk. Ezeket még nem hallgattam végig, de ennek is eljön az ideje.
 
Összességében: aki gitározik, vagy gitározni tanul, nem hagyhatja ki Bucketheadet. Tőle lehet tanulni. El lehet lesni a technikáját, a kötéseket, az ötleteit, a stílusok bátor elegyítését, a lazaságot stb.
Semmivel sem üt akkorát, mint Jimi Hendrix, de a kortársai közül hirtelen egyet se tudnék mondani, aki bravúrosabb és kreatívabb gitáros, mint ő.