Főkép Mintha a pekingi Tiltott Palotát röptette volna valami kontinensnyi, mitikus teremtmény Angliába, Mervyn Peake egymagában áll az angol fantasztikus irodalom nagyjai közt – páratlannak lenni pedig nem feltétlenül jár megbecsültséggel.

Peake annyira egyedülállót alkotott féltégla méretű és súlyú trilógiájával, hogy jószerivel alig akad olyan, aki ismerné Gormenghast várának idegen világát. De nem is kínál egyszerű olvasmányt a Titus Groan, a sorozat első kötete.
 
Gormenghast keleti gótikával átitatott, hideg és barátságtalan vára ugyanis rettentő groteszk várnépnek ad otthont, akiket inkább neveznék emlékezetesnek, semmint szerethetőnek.

Hadd mutassam be például Abiatha Sweltert, a vár mézesmázos, kegyetlen szakácsát; a könyvtárba és az ősrégi szokások közé zárkózott Lord Sepulchrave-et, Gormenghast hetvenhatodik earljét; a bogaras doktor Prunesquallort, aki modoros kacajával és metsző megjegyzéseivel tűnik ki a kastély sótlan alakjai közül; vagy a férfiak után sóvárgó, szerencsétlen testvérét, Irmát.
És még csak nem is ők a legfurább vagy legriasztóbb szerzetek Gormenghastban...

A legelidegenítőbb érzést talán maga a várbéliek elszigetelt, fojtogató rendbe ragadt élete kelti. Pontosan kivitelezett, a történelem ködébe vesző rítusok szabják meg legapróbb cselekedeteiket is, ezeknek végrehajtását pedig a ceremóniamester, az ásatag Sourdust felügyeli.

Az egész vár belemerevedett a hagyomány őrzésébe, ami az őrület és a bolondéria különböző formáiban ütközik ki a szereplőkön: Sourdust fia, Barquentine mindennél jobban gyűlöli az embereket, a vár úrnője madarakkal és macskákkal veszi körbe magát, míg az Ikrek, Cora és Clarice a teljes elhülyülés jeleit mutatják.
A habókos és mogorva jellemek megszokott életét pedig két fiatal, a csecsemő Titus és a konyháról elszabadult, hataloméhes fiatalember, Steerpike borítja fel végérvényesen.

Titus még az első kötet végére is csak két éves, de a keresztelője és az earl-avatás során tapasztalt, ügyetlen virgoncsága a várba szivárgó káosz baljós előjele.
Ezt a rossz óment csak tetézi a számító Steerpike viselkedése: hol hízelgéssel, hol az Ikrek kihasználásával, hol színjátékkal, de mindig a megfelelő eszközzel férkőzik a várnép bizalmába. Szándékai nem teljesen egyértelműek, de annál zavarba ejtőbbek.

A Gormenghast-trilógiát olvasni megerőltető és gyönyörűséges foglalatosság. Peake dagályosan barokkos leírásokkal és olajosan sűrű, hangulatfestő bekezdésekkel csipkézett stílusa nem fog minden olvasót lenyűgözni.
Helyenként olyan érzése támad az embernek, mintha a könyv védekezne, nem hagyná magát olvastatni.

Engem magával ragadott választékos szóhasználata és a vár távolságtartó, misztikus légkörét hűen ábrázoló hasonlatai, de be kell valljam, a könyvvel csak lassan lehet haladni.
Nem sodrása van Peake prózájának: gázolni kell benne, mintha derékig érő láp volna, ahol lépten-nyomon megcsillan valami izgalmas és életidegen részlet, egy-egy elhullott olvasó csupasz csontja.

Nem esik nehezemre elképzelni azokat, akik a könyvbe egy kicsit belapozva már nemsokára a falat kaparják és inkább a sutba dobják a regényt, mert az őrületbe kergeti őket az író körülményessége.
Az aprólékos, hangulatot kőről-kőre, ráncról-ráncra felépítő, érzékletes hangnem persze nem véletlen – szorosan kapcsolódik Gormenghast merev törvények szerint élő világához.

Peake elbeszélői technikája pont arra épül, hogy a szokások közt egyre táguló réseket az olvasó maga veszi észre, mert annyira oda nem illőek a lassan csordogáló cselekmény és a kellemetlenségig udvarias, mesterkélt párbeszédek közé.

A kontraszt különösen szembetűnő, amikor Peake a vár falain kívülre, a viskólakók életébe pillant be, ahonnan a kis Titus szoptatós dajkája, Keda származik.
Tájleírásai itt megelevenednek, prózája pedig inkább melankolikus, mint fenyegető. Keda még nyomorúságosan romantikus életével is élénkebb, érzőbb, mint a várlakók legboldogabb pillanatukban, története pedig a szenvedélyes, szenvedéssel teli szerelem története.

Az érte küzdő két férfi egyike teherbe ejti őt, mielőtt meghalna, és terhességének leírásában Peake érzékletesen és megértően ábrázolja az öngyilkosságra készülő Kedát.
Ha van valami a könyvben, amitől az ember igazán hideglelést kap, akkor a nincstelen, élete eldobására kényszerített asszony gondolatait ábrázoló rész mindenképp ilyen.

A Gormenghast-trilógia első kötete egyedi hangon szól olvasójához: monoton lüktetéssel adja elő minden apró részletében megrendezett drámáját, amit aztán a legváratlanabb pillanatokban szakít meg, hogy földöntúli prózájával figyelmeztessen bennünket e begyöpösödött világ bájaira.

Nem egykönnyen megszerethető könyv ez, mert embertelen sorsok, jellegzetesen excentrikus karakterek kelnek rángatózó marionett-táncukra, de őszinte mosolyt fakaszt azok arcán, akik bele tudnak feledkezni Peake válogatott különcök részvételével előadott víg tragédiájába.