Főkép

Még nagyon-nagyon régen ugyanitt, a Petőfi Csarnokban láttam egyszer az In Flames műsorát, ami akkor nagyon tetszett. Azóta nagyon sok idő eltelt, és sok minden megváltozott.
A zenekar ugyan még mindig létezik, sőt, fáradhatatlanul készíti újabb és újabb lemezeit immár lassan 20 éve, csakhogy a stílusuk kisebb-nagyobb változáso(ko)n ment át azóta, ami számomra nem feltétlenül pozitív.

Valószínűleg egy nagyon szűk réteghez tartozom azon véleményemmel, miszerint a svéd bandának igazából inkább a kezdeti idők zenei stílusánál kellett volna maradnia. Ennek ellenére szeretem az újabb korongjaikat is, mert valóban igényes muzsikát tartalmaznak és nem véletlenül kapnak annyi elismerést, meg díjakat.

Ráadásul ma már azt is elmondhatják, hogy mind a melodikus death metal, mind pedig a modern metalcore zenei stílust ők alapozták meg, ami azért valóban óriási teljesítmény és érdem.
Persze ez sem változtat a tényen, hogy ha In Flamest akarok hallgatni, akkor még mindig a régi klasszikus lemezeiket veszem elő szívesebben.

Mivel azonban lépten nyomon azt hallottam, hogy a banda az utóbbi időben kifejezetten élvezetes koncerteket ad, úgy gondoltam, itt az ideje újra megnézni őket élőben is.

Elég változatos összetételű és korcsoportú közönség sorakozott fel a PECSÁban ezen az estén, ahogy azt el is vártam. A magas jegyár úgy tűnt, keveseknek szegte kedvét, s bár teltház azért nem volt, így is szép számban jelentek meg a rajongók.

Érkezésem után nemsokára színpadra lépett a Superbutt, hogy bemelegítse a közönséget. Bevallom, őket, illetve zenéjüket eddig nem ismertem és ebben valószínűleg a magyar zenével szembeni előítéletem volt a hibás, de el kell ismernem, hogy a srácok remek teljesítményt nyújtottak.

Bár a hangzás lehetett volna tisztább, azért így is eléggé meggyőző volt a produkció. Ez a súlyos és pörgős muzsika az agresszív gitársounddal abszolút passzolt a főzenekar által is képviselt vonalhoz, akik személyesen választották a Superbuttot előzenekarnak.

Nos, jó döntés volt, és gondolom, a magyar banda számára is óriási lehetőség ez a felkérés, hiszen csak a tegnapi napon igen nagyszámú publikum előtt játszhattak, és a hírek szerint még két turnéállomáson is megjelennek a svédekkel.
Ha nincs ez a buli, akkor többek közt én is kihagytam volna a roppant szimpatikus zenekar koncertjét.

A zenei stílusukat ennyi alapján még nem tudtam behatárolni, de azt elmondhatom, hogy a zúzós riffek, a jól eltalált dallamok és a feszes játék egyvelegéből kiemelkedő muzsika láthatólag mindenkinek nagyon bejött és ezt óriási tombolással jelezték a hálálkodó együttes felé.

A fő attrakció pedig még csak ezután következett, s újfent véget nem érő várakozás után be is robbant a színpadra az In Flames a nagyszerű és igen hatásos „Pinball Map”-pel. Erre aztán el is szabadult a pokol a nézőtéren, s el is tartott a buli végéig.
A magam részéről jobbnak láttam a perifériáról nyugodtan végignézni és – bólogatni a koncertet.

A zene amúgy pokolian dübörgött, a gitár jó metalosokhoz méltóan rettentő vastagon és telten szólt, ami kissé el is nyomta az éneket, viszont ezzel pokoli erőt engedtek szabadjára.

A második vagy harmadik dal közben vettem csak észre, hogy Jesper Strömblad hiányzik, majd Anders Fridén énekes el is magyarázta, hogy a gitáros épp elvonón van, ráadásul Niklas Engelin cserejátékos sem tudott ma megjelenni, ezért vannak csak négyen.

Ez egy kicsit elkeserített, mert ekkor már biztosra vettem, hogy a nagy kedvenceimet a régi lemezekről biztosan nem fogom hallani, mivel azokhoz nagyon kell a két gitár.
Igazam lett, de mégsem kellett csalódnom, mert szerencsére így is remek dalokat válogattak össze az utóbbi albumokról, és tulajdonképpen Björn Gelotte egyetlen gitárosként kitett magáért, hangszerét sikerült úgy megszólaltatnia, hogy alig hiányzott a másik húrnyüvő.

A program így is csaknem hibátlan volt. A legrégibb dal a „The Hive” volt a Whoracle lemezről, ez mellett pedig a diszkográfia újabb darabjairól válogattak, de kivétel nélkül azok legjobb számai kerültek elő.

Ezeket az albumokat nem tartom tökéletesnek, de a már majdnem középszerű dalok mellett szerencsére vannak toronymagasan kiemelkedő szerzemények is rajtuk, amiktől viszont végigfut rajtam a borzongás, s nagyon örültem neki, hogy ezek itt szinte mind el is hangzottak, méghozzá igen korrekt előadásban.
Ilyen volt például a „Touch of Red”, a „The Quiet Place”, az „Only for the Weak”, a „Colony”, a „Take This Life”, a „My Sweet Shadow”, vagy a „Cloud Connected”.

Ezeket és az ehhez hasonló dalokat tartom a legtöbbre az In Flames mai munkásságából, mert ezek valóban nagyon egyedi és hatalmas dalok - köszönhetően hatásos melódiájuknak és nagy ívű refrénjeiknek.

A zenekar koncertjeivel kapcsolatos magasztos jelzők egyébként nagyjából igaznak bizonyultak, mert a banda ma is csaknem csúcsformában van, bár lelkesedésük némileg vitatható, de az is lehet, hogy csak kicsit fáradtak voltak.

Tetszik, ahogy ennek ellenére is könnyedén, mégis lendületesen és érzéssel lenyomták a programot, ami közben a közönség felé is hatalmas energiát közvetítettek, Anders pedig a publikum szórakoztatásáról is gondoskodott.
Talán az a legjobb jellemzés, ha azt mondom, hogy ez egy nagyon is emberi együttes emberfeletti teljesítménnyel.

A műsor szűk másfél órán át tartott, majd megdöbbentő hirtelenséggel és ráadás nélkül ért véget, ami megint kicsit csalódás volt, de a tartalmát tekintve így is elégedetten távozhattunk.