FőképGyerekek dolgozatait nyilvánosságra hozni mindig hálás téma. Pusztán azért mert – szerintem – igazán jó megtapasztalni, hogy más is bénázott kiskorában.
Egy ilyen kedves tanítóbácsi nyilván nem azért adja ki – sorozatban már negyedszer – diákjai első botladozásait, hogy azon a nagyérdemű teli szájjal kacarásszon.

A felvezetőszövegek olvasásakor kiderült, hogy gyanúsan nem a gyermeteg megfogalmazás lesz a lényeges. Nekem ez az első találkozásom az íróval, így kénytelen voltam az olvasottakra hagyatkozni – a fülszövegen túl persze.

Tehát itt van ez az ember, aki elsőre egy elég zorkó helyen kap helyettesítő tanári megbízást: szegény környék, magas bűnözési ráta – tiszta Good Will Hunting –, tanulni nem igazán vágyó gyerekek.
Persze itt nincs hepiend a végén, a cél nem hihetetlen karrierek bemutatása.

Szerencsére bevezetőszövegeink hőse – az író maga – nem annyira retten meg a kihívástól, és igazi tanító lévén inkább megoldani kívánja a problémákat, mintsem elnyomni a gyerekeket. Most annak kellene következnie, hogy bár nekem is ilyen tanáraim lettek volna, de szerencsémre egy-két lelombozó kivételtől eltekintve, pont ilyenek voltak.
 
A könyv első felében olvashatjuk a tanár első „dolgozatait”, amelyek leginkább naplóbejegyzésre hasonlítanak.
A naplóból megtudhatjuk, hogy milyen zorkó, majd még zorkóbb környéken tanárnak lenni, megfogni a gyerekek figyelmét, meg egyáltalán, kitalálni azt a nyerő stratégiát, aminek eredményeként szerencsétlen áldozatok akaratuk ellenére tanulni kényszerülnek.
Ráadásul ezt még csak észre sem veszik, és ezért nyilván nem gondolják kényszernek sem.
 
Miután megtudtuk, hogy milyen volt a pad egyik oldala, meglátjuk azt is, hogy milyen lehetett a másik. Mondjuk azért örülök, hogy felnőttem, de tényleg nem erről szólnak ezek a válogatott művek.

A diákok dolgozataiból két dolog derül ki igazán. Egyrészt, hogy mennyire jó volt gyereknek lenni, másrészt, hogy ha felnőttem, vajon miért tudnám szinte szóról szóra ugyanezeket leírni az adott témában?
Nem, nem az itt a tanulság, hogy nem nőttünk fel, hanem az, hogy a gyerekek nem idióták – persze nem kis felnőttek azért –, és persze nem vakok a körülöttük levő világra sem.

Mindenféleképpen érdekes olvasmány akkor is, ha valaki annyira jó és figyelmes gyerek volt, mint én, és akkor meg főleg, ha nem az.