FőképA Simpson család (The Simpsons) rajzfilmsorozat 1989 végén indult (kezdetben Csupó Gábor is a stáb tagja volt), és egyedülállóan sikeres lett, amit az is mutat, hogy még mindig nem hagyták abba.
Mi több, 2007 nyarán végre mozifilm is készült belőle, ami nem tetszett minden rajongónak, de azért brutál dollármilliókat hozott Matt Groeningék konyhájára.
A sorozat magyar tévéken is sikerrel futott, jelenleg a Comedy Central csatornán adják, és igen kiváló a szinkronja.

Nem vitás, hogy első pillantásra nehezen érthető ez a siker. Elnagyolt, ráadásul sárga színben pompázó, gülüszemű, karikatúra jellegű figurák a Simpson család tagjai, akik akkor sem tűnnek szerethetőnek, ha az ember szívből rühelli a Disney-féle iskolát.
De elég végignézni egy epizódot, hogy életre szóló Simpson-függés (vagy épp -gyűlölet) alakuljon ki az emberben.

Méghozzá azért, mert annyira humoros, s közben olyan brutálisan szatirikus. Az alkotók a politikai korrektséget mellőzve gyakorlatilag bármit nevetségessé tesznek, ami megérdemli, és ugye van miből válogatniuk.

Maguk Simpsonék egy átlagos középosztálybeli család. Homer a valódi sörhassal bíró, tapló családfő, Marge a családot szeretettel és megértéssel egyben tartó anya, Bart az égetnivalóan rossz kölyök, Lisa a zsenialitás határát megközelítő kislány, és Maggie, a beszélni nem tudó, folyton cumizó kisbaba, aki viszont még Lisa-nél is okosabb húzásokra hajlamos, hogy kimentse családját a slamasztikából.

Egy Springfield nevű, tipikus amerikai kisvárosban laknak ők, ahol persze mindenféle népek élnek, így aztán a Simpson család pszichológiai látlelet, társadalmi tabló, meg korrajz is, de a politikusok is megkapják benne a magukét, pártállástól függetlenül.

S mindezt Groening és társai képesek voltak úgy megcsinálni, hogy ne legyen annyira alpári, bunkó, szemérmetlen és sértő, mint a South Park (ami nyilván sosem lett volna, ha nincs a Simpson család), és amivel nekem egyébként nincs különösebb bajom, de szóval bocs, a sárga arcos sorozatnak azért mégiscsak jobban van stílusa meg tartalma.

A Simpson képregény először 1993-ban jelent meg Amerikában, azóta már több, mint 100 száma készült, és ha jól tudom, egyikben sincs olyan, amit a tévésorozatból egy az egyben vettek volna át!
Az igényes magyar kiadásban az első négy füzet olvasható, mindegyik egy hosszabb és egy rövidebb sztoriból áll, és első olvasatra az volt az érzésem, hogy az alkotók igazán csak a negyedik részre jöttek bele.

Valahogy mintha képregényes formában nem volna annyira pörgős, ütős a dolog. De talán csak arról van szó, hogy míg filmen tudtak minden tíz másodpercre valami poént rakni, addig ezzel az egyszerű rajzstílussal nem is lehet minden egyes képkockába olyasmit tenni, amitől nevetni kell.

Valószínűbb viszont, hogy az volt a problémám, hogy a tévésorozatra jellemző poénzápor és szerkesztés csupán ezt a negyedik részt jellemzi, míg az első három egy-egy téma köré épül (ami viszont szintén megesett a tévés verzióban).

Így az első füzet horror paródia, a másodikban Bartot az a szerencsétlenség éri, hogy egy iskolai börtönlátogatás alkalmával hozzábilincselődik Mutatványos Bobhoz, aki hőn vágyik Bart megölésére (mint utóbb megtudtam, ez a sztori az 1958-as A megbilincseltek című filmnek állít emléket), a harmadik rész pedig az Agatha Christie-féle krimik felépítését követi.
És ezekben valóban nincs meg az a folyamatos poénzápor, ami a tévésorozat legtöbb általános fejezetét jellemzi, viszont a kivitelezés, a végigvitt koncepció mindegyiknél ott van, és a plusz, rövidke epizódok is mókásak (különösen a Patty és Selma félresikerült románcai 1.).

Viszont a Kiváló lapjárás című rész, amiben Homer megpattan munkahelyéről, az erőműből egy baseball meccs kedvéért, s véletlenül megnyom egy gombot, amitől leáll a hidegkonyhai üzem hűtése, s ennek folyományaként a következő hétfőn Bart sulijában a tanárok zöme romlott kaját reggelizik és rosszul lesz, amiért Sintér igazgató kénytelen helyettesítő tanarakat hívni, akik meg Bart és Lisa életét forgatják fel... Hát, az valami szenzációs!
Ahogy az Alkonyattól pirkadatig posztapokaliptikus vámpíros sztoriját idéző, nyúlfarknyi Busman is.

Sokszor mikor odajutok a tévé elé, és meg tudok nézni egy Simpson részt, értetlenkedve és hitetlenkedve csóválom a fejemet, hogy Groening és bagázsa hogy a pokolba` tud összehozni ennyi hülyeséget, s hogy tudja ilyen kíméletlen, pengeéles szatírával ábrázolni a mi nyugati, modern civilizációnk jó közelítéssel minden apró részletét.

Annyira súlyos, mondanivalóval roskadásig rakott, s közben életveszélyesen vicces szinte minden epizód. A képregényverzióról közel hasonló jókat mondhatok el, és tekintve, hogy még mindig csinálják, úgy tippelek, egyre jobb lesz.

Kapcsolódó írás:
A Simpson család (film)