FőképKorábban nem voltam szoros barátságban a Satyriconnal. Igazából ismeretségünk kimerült egy Szigetes koncertben és előző lemezük pár felületes meghallgatásában. Új lemezük viszont annyira megfogott, hogy ezt muszáj megosztanom másokkal is, hátha kedvet kap hozzá valaki.

Az együttessel kapcsolatban fontos tudnivaló, hogy igazi, élvonalas black metal együttesnek indultak anno, de stílusuk az utóbbi években némi változáson ment át.
Az ortodox rajongók nagy része valószínűleg el is fordult tőlük emiatt, számomra viszont most kezd egyre szimpatikusabb lenni, amit művelnek, mert úgy gondolom, most találták meg igazán a saját hangjukat.

Elismerem, hogy a régebbi dolgaik is színvonalasak voltak, de a stílus határt szabott nekik, ami miatt zenéjüket jóval nehezebb volt megkülönböztetni más black metal zenekaroktól, míg mára teljesen egyedivé és közérthetőbbé is vált a hangzásuk.

A Now, Diabolicalhoz hasonlóan a zenére itt is jellemző a nyers és rideg hangzás; a riffek, valamint a dalok alapja is inkább rockos, de úgy, hogy közben a black metalos hangulat és kisugárzás is megvan bennük.
Pontosítok, mert fordítva jobban megállja helyét. Tehát a black metalos erő és sötétség, a gonosz atmoszféra az, ami először feltűnik, ám a felszín alatt az egész mintha valami mocskos rock n roll alapra épült volna. És ez a kettősség jellemzi az egész lemezt.

A black metalos elemeket egy kicsit a Bathoryhoz, de sokkal nyilvánvalóbban az Immortalhoz tudnám hasonlítani.
Ezekben a dalokban ugyanaz a hideg kegyetlenség és hangulat fedezhető fel, mint a norvég testvéreknél, ráadásul Satyr embertelen hangja is némiképp Abbath orgánumához áll közel, csakúgy, mint a folyamatos dupla lábdob használata.

A nóták nagy része azonban itt nem tipikusan szélvészgyors, sokkal inkább középtempós döngölés, bár váltás azért minden dalban akad. Emellett emlékezetes, azonnal ragadós refrének is vannak, aminek köszönhetően könnyű megkülönböztetni a tételeket egymástól.

Abszolút kedvencem a gyűlölettől fröcsögő, ám egy nyugisabb részt is tartalmazó „The Wolfpack”, de kiemelkedően jó a „Black Crow on a Tombstone”, a „Die By My Hand” és a „My Skin is Cold” is.
A dalok a maguk puritán módján komplexek és súlyosak, és bár hosszútávon így is csaknem egysíkúvá válik, szerencsére az anyag nincs ok nélkül elnyújtva, ahogy az egyes témák sem, így végig lehet hallgatni az egész lemezt, mielőtt unalomba fulladna.

Igazából nem könnyű ajánlanom ezt az albumot konkrét célcsoportnak, mert tény, hogy csak egy szűkebb réteg lehet vevő rá. A hagyományos black metal iránt érdeklődők valószínűleg nem találják eléggé durvának, holott súly azért bőven van benne, míg a rockosabb vonal kedvelőinek nyilván túl agresszív és csiszolatlan lesz a lemez, szóval talán a nyitottabb, mindenre fogékony elme tudja hozzám hasonló örömmel és lelkesedéssel befogadni.

Az együttes tagjai:
Satyr (Sigurd Wongraven) - ének, gitár, basszusgitár, szintetizátor
Frost (Kjetil-Vidar Haraldstad) - dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Commando
2. The Wolfpack
3. Black Crow on a Tombstone
4. Die By My Hand
5. My Skin Is Cold
6. The Sign of the Trident
7. Last Man Standing
8. Den Siste (The Last)

Diszkográfia:
Dark Medieval Times (1993)
The Shadowthrone (1994)
Nemesis Divina (1996)
Rebel Extravaganza (1999)
Volcano (2002)
Now, Diabolical (2006)
The Age of Nero (2008)