FőképI. fejezet

Lehetetlenül meleg volt ahhoz képest, hogy már a november is beköszöntött, a haditengerészet tanácstermének kandallójában mégis meglepően magasra csaptak a lángok, mintha a maguk bohó módján tisztelegni akarnának a kínai követek előtt. Laurence pont a tűz előtt állt. Különös gonddal öltözött fel aznap, a legjobb egyenruháját választotta. A hosszú és kellemetlen beszélgetés alatt vastag, palackzöld, selyempuplin kabátjának bélése súlyosra szívta magát izzadtsággal.
Az ajtó fölött, Lord Barham háta mögött a hivatalos jelzőtábla a Csatorna fölötti légáramlás irányát mutatta; ezen a napon észak-északkeletről fújt, és ezzel inkább a franciáknak kedvezett. A Csatorna Flotta néhány hajója most bizonyára a part felé hajózott, hogy rajta tarthassa a szemét Napóleon kikötőin. Laurence vigyázzállásban szegezte a pillantását a fémkorongra, és ilyen távoli gondolatmenetekkel próbálta meg elterelni a figyelmét. Nem akarta, hogy a pillantása találkozzon a rászegeződő hideg, mogorva tekintettel.
Barham befejezte mondandóját, és ismét a markába köhögött. Az előre begyakorolt, kifinomult kifejezések egyáltalán nem illettek tengerész mivoltához, ezért minden furcsa, döcögős mondat után szünetet tartott, és a kínaiakat leste már-már szolgalelkűségbe hajló idegességgel. Nem nyújtott túl hiteles előadást, és rendes körülmények között Laurence bele is tudta volna élni magát Barham szorult helyzetébe: hivatalos üzenetet vártak, legfeljebb egy küldöttséget, ám azt egyikük sem hitte volna, hogy a kínai császár a saját fivérét utaztatja át a fél világon.
Jonghszing herceg egyetlen szavára egy szempillantás alatt háborúba keveredhetett volna a két nemzet, ráadásul mindent átható félelmet keltett maga körül. Barham összes megjegyzését közömbösnek tetsző hallgatással fogadta. Sötét sárga, sűrűn hímzett sárkányokkal ékes palástjának fényessége az egész helyiséget betöltötte. Ahogy ott ült, hosszú, ékkövekkel kirakott körmeivel lassan és hajthatatlanul kopogott a szék karfáján. Barhamet pillantásra sem méltatta, mert komor tekintetét mereven az asztal túlsó végénél álló Laurence-re szegezte, és közben makacsul összeszorította a száját.
Olyan nagy kísérettel érkezett, hogy az emberei színültig töltötték a tárgyalótermet. Vagy egy tucat őr verejtékezett és szédelgett bélelt páncéljában, és legalább annyi szolga csatlakozott hozzájuk, többnyire különösebb feladat nélkül. Ezek az ilyen-olyan segédek mindnyájan a terem túlsó fala mentén álltak, és szélesre terjesztett legyezőkkel próbálták felkavarni a levegőt. Egyvalaki, vélhetőleg a tolmács, a herceg mögött állt, és valahányszor Jonghszing felemelte a kezét – rendszerint Barham valamelyik hosszú, kusza mondatát követően –, gyors mormogásba fogott.
A herceg két oldalán két másik hivatalos küldött foglalt helyet. Őket csak felületesen mutatták be Laurence-nek, és egyikük sem szólt egy szót sem, habár a fiatalabbik, akit Szun Kajnak hívtak, láthatólag figyelemmel kísérte a társalgást, és semmitmondó arccal, némán hallgatta, amit a tolmács mondott. Az idősebbik, egy testes, gömbölyű hasú ember, rojtos ősz szakállal, egyre nehezebben viselte a hőséget. Feje előretöppedt, egészen a mellkasára, tátott szájjal szedte a levegőt, és még a legyezőt sem volt képes rendesen mozgatni az arca felé. A két követ sötétkék selyemköpenye csaknem olyan díszes volt, mint a hercegé, és a három előkelő úr egymás mellett lenyűgöző dolgokat sugallt távoli országukról. A nyugati világ kétségkívül sosem látott még ilyen küldöttséget.
Egy Barhamnél sokkal tapasztaltabb diplomatának meg lehetett volna bocsátani bizonyos fokú szolgalelkűséget, de Laurence nem volt engedékeny hangulatban, jóllehet, magára is legalább annyira haragudott amiatt, hogy jobb fordulatokban reménykedett. Azért ment oda, hogy a saját ügyét képviselje, és a szíve mélyén valami haladékban vagy a büntetés enyhítésében reménykedett, ezzel szemben olyan heves szidalmazásban részesült, amit ő egy zabolátlan hadnaggyal szemben sem engedett volna meg magának. Ennek tetejébe még ott volt az idegen herceg is a kíséretével együtt, mintha bírákként és esküdtekként jelentek volna meg az ellene indított perben. Mégis féken tartotta a nyelvét, amíg csak lehetett, azaz egész pontosan addig, amíg Barham jócskán leereszkedő modorban ki nem jelentette:
– Természetesen ügyelünk arra, kapitány, hogy minél hamarabb kijelöljünk önnek egy másik sárkányfiókát.
Laurence-nél ekkor telt be a pohár.
– Nem, uram – vágott közbe. – Sajnálom, de ez lehetetlen. Én soha nem egyezem bele, ami pedig egy másik posztot illet, kérem, felejtsék el önök is.
A Barham mellett ülő Powys admirális, aki a Repülő Hadtestet képviselte, mindeddig némán követte a tárgyalást, most azonban megcsóválta a fejét, bár az arcán nem látszott csodálkozás. Terebélyes hasa fölött keresztbe fonta a karját. Barham mérgesen ránézett, és csak azután válaszolt Laurence-nek.
– Talán nem fogalmaztam elég világosan, kapitány: ez nem kérés, hanem egy parancs, amit megkapott, és amit teljesíteni fog.
– Inkább akasszanak fel – közölte Laurence színtelen hangon.
Már nem törődött vele, milyen hangnemet használ a Haditengerészet Első Lordjával szemben. Ez a válasz tengerésztisztként a pályafutása végét jelentette volna, jóllehet, reptetőként sem vált előnyére. Mégis, ha Kínába küldik Temeraire-t, az ő reptetői pályafutásának is vége szakad, és abban az esetben soha többé nem akar egyetlen sárkány hátára sem felülni. Laurence szemében egyetlen másik sárkány sem érhetett fel Temeraire-rel, és nem fog kitenni egy másik fiókát annak a tortúrának, hogy csak a második legjobb lehet az ő kezei alatt, miközben voltak olyan katonák a hadtestnél, akik éltek-haltak volna egy ilyen lehetőségért.
Jonghszing továbbra sem szólt egy szót sem, csak még jobban összepréselte az ajkait. A kísérői feszengve morogtak egymás között a saját nyelvükön. Laurence biztos volt benne, hogy nemcsak ő véli kihallani a mondataikból a megvetést, amely nem is annyira ellene, mint inkább Barham ellen irányult. Alighanem az Első Lordnak is ez volt a benyomása, mert egyre több vörös folt jelent meg az arcán, és egyre nehezebben tartotta fenn a higgadtság látszatát.
– Egek, Laurence, ha azt képzeli, hogy itt, Whitehall közepén egyszer csak lázadást szíthat, nagyon téved! Alighanem elfelejti, hogy az elsődleges kötelessége az ország és a király szolgálata, nem a sárkányához való hűség.
– Nem, uram, ön felejti el, hogy kötelességből fogtam hámba Temeraire-t, feláldoztam érte tengerészkapitányi rangomat, akkor, amikor még sejtelmem sem volt róla, hogy rendkívüli fajhoz tartozik, és még kevésbé képzeltem, hogy Éteri – felelte Laurence. – Szintén kötelességből vezettem végig őt egy erőt próbáló kiképzésen, kötelességből vezettem be a kemény és veszélyes légi hadviselésbe, és kötelességből vittem csatába, azt kérve tőle, hogy áldozza fel testi épségét és boldogságát a haza oltárán. Ezt a hűséges szolgálatot nem fogom hazugsággal és ámítással meghálálni.
– Elég legyen a süketelésből! – csattant fel Barham. – Az ember már-már azt hinné, hogy az elsőszülött fiáról kell lemondania! Sajnálom, hogy annyira a személyes kedvencévé vált az a teremtmény, hogy képtelen búcsút venni tőle…
– Temeraire nem a kis kedvencem, és nem is a tulajdonom, uram – tiltakozott Laurence. – Éppen úgy szolgálta Angliát és a királyt, mint én, vagy ön, és most, mivel ő nem akar visszamenni Kínába, ön arra kér, hogy hazudjak neki. Soha többé nem vallhatom magam becsületes embernek, ha ebbe beleegyezem. Ami azt illeti – tette hozzá, miután végleg elvesztette önuralmát –, csodálkozom, hogy ilyen javaslattal állt elő. Nagyon meglep.
– Menjen a pokolba, Laurence! – kiáltotta Barham, miután ő is levedlette maradék hivatalos álcáját. Szintúgy tengerésztiszt volt hosszú évekig, mielőtt csatlakozott a kormányhoz, és még mindig inkább a katona szólt belőle, amikor haragra gerjedt. – Ő egy kínai sárkány, úgy ésszerű, hogy Kínát tekintse hazájának. Különben is, hozzájuk tartozik, és ezzel le is zárhatjuk a témát. Rendkívül kellemetlen, ha tolvajnak bélyegzik az embert, és Őfelsége Kormánya nem szívesen indítványoz ilyesmit.
– Értem a célzást, uram. – Ha Laurence nem fortyogott volna a dühtől, most biztosan elvörösödik. – És teljes mértékben elutasítom a vádat. A jelenlévő küldöttek sem tagadják, hogy császáruk Franciaországnak ajándékozta a sárkánytojást, mi pedig egy francia hadihajóról zsákmányoltuk. Amint ön is tudja, a haditengerészet bírósága is törvényes hadizsákmánynak minősítette a hajót és a tojást. Temeraire semmilyen szempontból nem tartozik a kínaiakhoz. Ha ennyire zavarja őket, hogy kiengedtek egy Éterit a kezükből, nem lett volna szabad elajándékozniuk a tojást.
Junghszing felhorkantott, és hangját felemelve közbevágott.
– Ez igaz! – közölte enyhén torz angol kiejtéssel, lassan és hivatalosan, ám a kimért hanglejtés csak még fenyegetőbbé tette mondandóját. – Hibát követtünk el az elején, amikor engedtük, hogy Lung Tien Csien másodszülött tojása átkeljen a tengeren. Ezt nem vitatja senki.
Mindkét angol elhallgatott, és egy darabig egyikük sem szólalt meg, csupán a tolmács, aki halkan lefordította a herceg szavait a küldöttség többi tagjának. Aztán Szun Kaj váratlanul mondott valamit az ő nyelvükön, mire Junghszing metsző tekintete rávillant. Szun tiszteletteljesen leszegve tartotta a fejét, és nem nézett fel, de Laurence első alkalommal látta jelét annak, hogy talán a küldöttség tagjai sincsenek egy véleményen bizonyos kérdésekben. A herceg mérgesen válaszolt a diplomatának, és tolmács nélkül is érteni lehetett, hogy nagyjából mit akart mondani. Szun ezek után nem is mert további megjegyzéseket tenni. Junghszinget elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült belefojtania a szót az alattvalójába. Visszafordult a civakodó angolokhoz.
– Mégis, eltekintve a balsorstól, ami a maguk kezére játszotta őt, Lung Tien Hsziangnak a francia császárhoz kellett volna kerülnie, nem egy közkatonához, hogy holmi málhás állat legyen belőle.
Laurence megdermedt. Szíven ütötte a közkatona kifejezés, és most először nézett a herceg szemébe, hasonlóan állhatatos tekintettel viszonozva a hideg, megvető pillantást.
– Mi háborúban állunk Franciaországgal, uram. Ha ön úgy dönt, hogy az ellenségünkkel szövetkezik, és tárgyi segítséget nyújt neki, nem panaszkodhat amiatt, hogy becsületes viadalban megszerezzük tőlük.
– Szamárság! – vágott közbe Barham hirtelen harsány hangon. – Kína távolról sem Franciaország szövetségese. Szó sincs róla! Mi nem úgy tekintünk Kínára, mint a franciák szövetségesére. Ön nem azért van itt, hogy ő császári felségével társalogjon, Laurence, úgyhogy fogja vissza magát! – szűrte ki a fogai közül halkan.
Junghszing azonban rá sem hederített a közbeszúrt megjegyzésekre.
– Védekezés gyanánt a kalózkodásával büszkélkedik? – kérdezte dölyfösen. – Mi nem vesszük figyelembe a barbár nemzetek szokásait. Az Éteri Trónt nem érdekli, hogy a kereskedők és a rablók hogyan fosztják ki egymást, kivéve, ha magát a császárt sértik meg, ahogy ön is tette.
– Nem, felség, ilyesmi meg sem fordult a fejünkben – vágott közbe Barham sietve, bár a tekintetével továbbra is szikrákat szórt Laurence felé. – Anglia királya és kormánya csakis a legmélyebb hódolattal tekint a császárra, és biztosíthatom róla, hogy soha nem sértenénk meg őt szándékosan. Ha tudjuk, milyen különleges tojást szállít az a hajó, ha tisztában vagyunk vele, milyen tiltakozást vált ez ki önökből, soha nem állhatott volna elő ilyen helyzet…
– Jelen körülmények között azonban önök is láthatják, hogy megsértettek minket – makacskodott a herceg. – Lung Tien Hsziang még mindig hámot visel, alig bánnak vele jobban, mint egy lóval, terheket kell szállítania, a háború brutalitásának teszik ki, ráadásul egy közönséges kapitányt ültettek a hátára. Inkább süllyedt volna le a tojása a tenger fenekére!
A megrökönyödött Laurence némiképp örült, hogy ez az érzéketlenség még Barhamet és Powyst is elképesztette. Még a Junghszing saját kíséretéhez tartozó tolmács is kényelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, és most az egyszer nem fordította le a herceg szavait kínaira.
– Biztosíthatom róla, uram, hogy amióta értesültünk az önök tiltakozásáról, a sárkány egyáltalán nem visel hámot, sőt egyetlen szíjat sem – mondta Barham, miután magához tért. – Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy Temeraire-nek… úgy értem, Lung Tien Hsziangnak… jó legyen a közérzete, és helyrehozzuk a kiképzése során esetlegesen elkövetett hibákat. Már nem Laurence kapitány felel érte, erről biztosíthatom; legalább két hete nem beszéltek egymással.
Laurence-t keserűséggel töltötte el a tény említése, és érezte, hogy a maradék higgadtsága is elszivárog belőle.
– Ha bármelyikük igazán aggódott volna a kényelméért, megkérdezték volna tőle, hogy érzi magát, és nem a saját vágyaiknak adnak hangot – közölte egyre hangosabban, elővéve azt a hangját, amellyel a tengeren a leghevesebb vihart is túl tudta kiabálni. – Ön felrója nekünk, hogy hámba fogták, és ugyanazzal a lendülettel azt kéri tőlünk, hogy verjük láncra, hogy aztán akarata ellenére elhurcolhassák. Én nem fogom tőrbe csalni. Soha nem egyezem bele, legyenek átkozottak egytől-egyig!
Az arckifejezéséből ítélve Barham szívesen látta volna Laurence-t láncra verve és elhurcolva. A szeme szinte kidülledt a helyéről, a tenyere az asztallapra tapadt, és majdnem fel is állt a helyéről. Csakhogy ekkor Powys admirális is megszólalt, és elébe vágott Barhamnek.
– Elég legyen, Laurence, kössön csomót a nyelvére! Barham, semmi jó nem származik abból, ha még tovább tartjuk itt. Távozzon, Laurence, de tüstént! El van bocsátva.
Laurence engedelmességhez volt szokva, ezért azonnal elhagyta a termet. A tengernagy közbeszólása nagy valószínűséggel a letartóztatástól mentette meg, amely igencsak közelről fenyegette a feleselése miatt. Hálát azonban nem érzett, miközben távozott, mert ezernyi kimondatlan szó szorongatta a torkát, és miközben az ajtó súlyosan bezárult mögötte, nem tudta megállni, hogy visszaforduljon. Az ajtó két oldalán őrködő tengerészgyalogosok határtalanul nyers érdeklődéssel szemlélték minden mozdulatát, mintha valami nagy látványosságot készülne előadni az ő szórakoztatásukra. A leplezetlenül kutakodó pillantások hatására összeszedte magát, és elfordult, mielőtt még teljesen lealacsonyította volna magát.
Barham szavait elnyelte a nehéz faajtó, ám artikulálatlan ordítozása így is végigkísérte Laurence-t a folyosón. Szinte megrészegült az indulattól: dühe rövid, hirtelen rohamokban buggyant fel a lelkéből, és szinte még a látását is elhomályosította, bár nem keserű könnyekkel, legfeljebb a színtiszta harag könnyeivel. A haditengerészet épületének előcsarnoka megtelt tengerésztisztekkel, hivatalnokokkal, politikai tisztviselőkkel, sőt még egy zöldkabátos reptetőt is lehetett látni, amint fel-alá szaladgál valamiféle küldeményekkel. Laurence a vállával tört magának utat az ajtóig, és remegő kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, nehogy meglássák.
Kisietett a londoni Whitehall késő délutáni forgatagába, amelyben munkások tömegei igyekeztek haza vacsorára, illetve bérkocsisok és egyéb kocsihajtók kiáltoztak mindenfelé: „Helyet! Adjanak helyet!” A lelkében kavargó érzelmek ugyanolyan kuszák voltak, mint a környezete, és csak az ösztönei vezérelték az utcákon. Háromszor kellett rákiáltani, mire felfogta a saját nevét.
Vonakodva fordult meg. Semmi kedve nem volt rávenni magát, hogy viszonozza egy korábbi bajtársa szolgálaton kívüli üdvözlését vagy gesztusát. Aztán jócskán megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy Roland kapitány közeledik, nem valami tájékozatlan ismerős. Nagyon meglepte, hogy ott látja, mert a sárkánya, Excidium alakulat-vezér volt a doveri búvóhelyen. Nem egykönnyen engedhették el a szolgálati helyéről, és nem is jöhetett el nyilvánosan a haditengerészet központjába, hiszen női tiszt volt, aki csak azért kaphatott rangot, mert a Hosszúszárnyúak valamely szeszélyből kizárólag nőket fogadtak el kapitányuknak. Ezt a titkot nem sokan ismerték a reptetők körén kívül, és féltőn őrizték is, tartva a közvélemény rosszallásától. Eleinte maga Laurence is nehezen fogadta el a tényt, ám időközben annyira hozzászokott, hogy most már furcsának találta Rolandot egyenruha nélkül. Szoknyát vett fel, és egy mindent elrejtő, jókora kabátot. Egyik sem állt túlzottan jól neki.
– Már öt perce itt loholok a nyomában – méltatlankodott a reptetőnő, miközben a férfi karjáért nyúlt. – Itt cirkáltam abban a barlangrendszer-szerű épületben, és vártam, hogy kijöjjön, aztán olyan kegyetlen tempóban suhant el mellettem, hogy alig bírtam utolérni. Ez a ruha egy istencsapása. Remélem, értékeli az áldozatot, amit magáért hozok, Laurence. De mindegy, felejtsük el! – tette hozzá megenyhült hangon. – Látom az arcán, hogy nem sikerült megegyezniük. Menjünk, együnk valamit, és közben mesélje el, mi zajlott odabent.
– Köszönöm, Jane, örülök, hogy látom – mondta Laurence, de közben a női kapitány már el is kezdte a fogadó felé vonszolni, ahol megszállt. Laurence úgy érezte, egy falatot sem bírna lenyomni a torkán. – De nem értem, hogy kerül ide. Ugye nincs gond Excidiummal?
– Nem, az égvilágon semmi, hacsak el nem rontotta egy kissé a gyomrát – felelte a reptetőnő. – Nem, de Lily és Harcourt kapitány lassan példásan felzárkózik hozzánk, ezért Lenton kétszeres őrjáratot írt elő nekik, nekem pedig adott pár szabadnapot. Excidium azonnal kihasználta az alkalmat, hogy három kövér tehenet is megegyen egyszerre, a nyavalyás, mohó fajzat! Még a szemhéját sem bírta megemelni, amikor bejelentettem, hogy Sandersre bízom… az új első tisztemre… és eljövök magához. Ezután magamra öltöttem ezt az utcai viseletet, és csatlakoztam a futárhoz. Ó a pokolba, várjon egy percet!
Megállt, és vadul rúgkapálni kezdett a lábával, miközben a szoknyáit rázta. Túl hosszúak voltak, ezért beleakadtak a cipője sarkába.
Laurence megfogta a könyökét, nehogy elessen, aztán lassabb ütemben folytatták útjukat a londoni utcákon. Roland férfias járása és sebhelyes arca döbbent és lesújtó arckifejezéseket váltott ki a járókelőkből, ezért egy idő után Laurence is zordan kezdett nézni azokra, akik túl sokáig bámulták őket, jóllehet, mindeközben Roland rájuk sem hederített. Az újonnan gerjedt feszültséget ugyanakkor észrevette a kapitányon, és megkérdezte:
– Nagyon begurult, ahogy látom. Ne ijesztgesse szegény lányokat! Mit mondtak magának azok az alakok a haditengerészetnél?
– Gondolom, hallott róla, hogy egy küldöttség érkezett Kínából. Magukkal akarják vinni Temeraire-t, a kormánynak pedig nem áll szándékában tiltakozni. Temeraire azonban nyilvánvalóan hallani sem akar erről, azt mondja, mindnyájan felköthetik magukat. Hetek óta ott ólálkodnak körülötte, de őt nem lehet meggyőzni.
Miközben beszélt, Laurence egyre élesebb fájdalmat érzett, mintha valami összeszűkült volna a mellcsontja alatt. Elképzelte, ahogy Temeraire szinte teljesen egyedül kuporog az ósdi, lepusztult londoni búvóhelyen, amit alig használtak az elmúlt száz évben, és nemcsak hogy Laurence nincs mellette, de más társasága sem nagyon akad. Senki sem olvas fel neki, a saját fajtáját pedig csupán az a néhány apró futársárkány képviseli, amelyek olykor elcikáznak a feje fölött.
– Hát persze, hogy nem akar menni! – vágta rá Roland. – Elképesztő, hogy komolyan rá akarják beszélni a magával való szakításra. Ennél több eszük is lehetne. Úgy értesültem, hogy a kínaiak a világ legkitűnőbb sárkánygondozóinak tartják magukat.
– A hercegük nem is leplezte, hogy mélységesen lenéz, és feltehetőleg Temeraire-ről is úgy gondolták, hogy hasonlóképp megvet engem, ezért örömmel fog visszatérni Kínába. Mindenesetre időközben belefáradtak a győzködésbe, ezért az a gazember Barham kiötölte, hogy hazudjak neki, és mondjam azt, hogy Gibraltárba osztottak be minket. Így felcsalhatnánk egy hajóra, és olyan messzire kerülhetnénk a szárazföldtől, hogy ne tudjon visszarepülni. Csak akkor jönne rá, mi történik vele, amikor már késő.
– Ó micsoda gyalázat! – Roland szorítása hirtelen fájdalmasan erőssé vált Laurence karján. – Powysnak nem volt semmi hozzáfűznivalója? El sem tudom hinni, hogy jóváhagyott egy ilyen javaslatot. Egy tengerésztiszttől nem lehet elvárni, hogy megértse ezeket a dolgokat, de Powys elmagyarázhatta volna neki, milyen kapcsolat fűzi a sárkányokat a reptetőikhez.
– Sajnos attól tartok, nem sokat tehet. Ő csak egy tiszt, aki szolgálatot teljesít, a minisztérium pedig Barhamet jelölte ki. Powys annyit segített, hogy visszatartott attól, hogy bedugjam a fejem a hurokba. Túl mérges voltam ahhoz, hogy uralkodjam magamon, ezért inkább kiküldött.
Elértek a Strandre, ahol a megsűrűsödött forgalom szinte lehetetlenné tette a beszélgetést. Minden figyelmüket annak kellett szentelniük, hogy elkerüljék a gyanús szürke tócsákat, amelyekből bármelyik zötykölődő kocsi- vagy szekérkerék rájuk fröcskölhette a szennyvizet. Laurence dühe lassan elpárolgott, és csak mélységes szomorúság maradt utána.
Az elválásuk óta minden nap azzal vigasztalta magát, hogy nemsokára vége az egész rémálomnak: a kínaiak belátják, hogy Temeraire nem akar velük menni, vagy a haditengerészet emberei mondanak le arról, hogy kiengeszteljék a távol-keletieket. Ez még így is roppant kegyetlen büntetés volt, hiszen azóta, hogy Temeraire kikelt a tojásból, nem fordult elő, hogy egy teljes napra elváljanak egymástól, és Laurence azt sem tudta, mit kezdjen magával, vagy hogyan kellene eltöltenie üres óráit. Ám még ez a két hét sem volt igazi büntetés ahhoz képest, ami ezután várt rájuk, miután ő eljátszotta minden esélyét. A kínaiak nem fognak lemondani a sárkányról, és a minisztérium végül talál majd módot arra, hogy valamiképpen Kínába küldje Temeraire-t. Nekik nyilvánvalóan nem okozott gondot valami jól felépített hazugságot előadni a cél érdekében. Barham ezek után valószínűleg azt sem fogja megengedni, hogy még egyszer, utoljára találkozhasson a sárkányával.
Laurence nem is akart belegondolni, hogy mivé lenne az élete Temeraire távozása után. Természetesen soha nem fog rábólintani, hogy egy másik sárkányt jelöljenek ki számára, és ezek után a haditengerészet sem fogadja vissza. Minden bizonnyal felkerülhetne egy kereskedőflotta valamelyik hajójára vagy egy partizánhajóra, de erre nem érezte képesnek magát, ráadásul a korábbi hadizsákmányokból kapott részesedése gondtalan életet biztosíthatott neki a továbbiakban. Még meg is nősülhet, hogy aztán vidéken kezdjen új életet, csakhogy ezek a kilátások – amelyek egykoron olyan idillinek tűntek – most semmiféle örömmel és izgalommal nem kecsegtették.
Még ennél is rosszabbul érintette, hogy semmiféle együttérzésre nem számíthatott: a régebbi ismerősei szerencsés menekülésnek tartanák a sárkánnyal történt szakítást, a családja örvendezne, és senki a világon nem érezné át a veszteségét. Mindamellett volt valami nevetséges ebben a vergődésben: akaratán kívül lett reptető, mindössze a vakbuzgó kötelességtudat vezérelte, és még egy év sem telt el a pozíciója megváltozása óta. Mégsem tudta elképzelni, hogy elveszítse, amit azóta megszerzett és elért. Kizárólag egy másik reptető, pontosabban egy másik kapitány érthette meg az érzelmeit, viszont ha Temeraire elmegy, a reptetők társaságából is éppen úgy ki lesz rekesztve, ahogy a reptetők ki vannak rekesztve a társadalomból.
A Korona és Horgony előcsarnoka egyáltalán nem volt csendes, habár városi hagyományok szerint még korán volt a vacsorához. A fogadót nem lehetett divatos helynek nevezni, még csak előkelőnek sem, mert többnyire vidéki urak látogatták, akik még elfogadható vacsoraidőpontokhoz voltak szokva. Egy tiszteletreméltó hölgy soha nem tévedt volna ilyen helyre, és Laurence sem választotta volna önként korábbi életszakaszában, tengerésztisztként. Roland annak rendje és módja szerint magára is vonzott néhány arcátlan pillantást, meg néhány kíváncsi tekintetet is, ám ennél messzebbre senki sem merészkedett: Laurence tekintélyt parancsolóan haladt mellette széles vállával és a csípőjén lógó díszkarddal.
Roland felvezette kapitánytársát a lakosztályába, leültette egy ízléstelen karosszékbe, és adott neki egy pohár bort. Laurence szinte belecsobbant a nedűbe, és még az arcát is igyekezett eltakarni a jókora pohárral, hogy ne kelljen a nő együttérző pillantásával találkoznia. Attól félt, hogy túlzottan lehangolta volna.
– Fogadjunk, hogy lassan elájul az éhségtől, Laurence – szólalt meg Roland. – Szerencsére az ilyesmit könnyedén lehet orvosolni.
Csöngetett a szobalányért, mire nemsokára megjelent pár inas is, néhány nagy műgonddal elkészített egytálétellel. Volt ott sült szárnyas zöldséggel, marhasült salátával, borjúlábszárból készült pástétom, főtt vörös káposzta és némi pudingos kétszersült desszertként. Roland meghagyta, hogy minden ételt egyszerre rakjanak az asztalra, és ne forduljanak meg többször a szobában, aztán elküldte őket a dolgukra.
Laurence egyáltalán nem érzett éhséget, ám amikor egyszerre találta maga előtt az összes ételt az asztalon, rájött, hogy mégis csak mardossa belülről valami a gyomrát. Nem sokat törődött az evéssel az elmúlt időszakban, mivel elég rendszertelenül került elébe étel, és mindössze egy alacsony kisasztal állt rendelkezésére az olcsó szálláshelyen, amit azért választott, mert a lehető legközelebb volt a búvóhelyhez, ahol Temeraire-t tartották. Most alaposan belakmározott, Roland pedig szinte egyedül vitte a beszélgetés fonalát. Laurence hálás volt neki, hogy katonai pletykákkal és egyéb csacskaságokkal tereli el a figyelmét.
– Persze sajnáltam, hogy elveszítettem Lloydot… egy Szögszárnyú tojásához akarják kirendelni, amely nemrég Kinloch Laggan környékén keményedett meg – mesélte az első tisztjéről.
– Azt hiszem, láttam – jegyezte meg Laurence. Időközben kicsit magához tért, és fel is emelte a fejét a tányérból. – Observaria tojása lenne?
– Igen, és nagy reményeket fűzünk hozzá. Lloyd természetesen nagyon boldog, és én is örülök ennek a fordulatnak. Mindazonáltal nem lesz egyszerű öt év után új embert találni a helyére, főleg mivel mindenki, még Excidium is Lloyd egykori szokásait emlegeti. De Sanders jólelkű, megbízható fickó. Gibraltárból küldték fel, miután Granby visszautasította a posztot.
– Hogyan? Visszautasította? – kérdezte Laurence döbbenten. Granby korábban a saját első tisztje volt. – Remélem, nem miattam.
– Ó egek, hát nem is tudott róla? – kérdezte Roland hasonló megrökönyödéssel az arcán. – Granby becsületesen adta elő az álláspontját. Azt mondta, hogy lekötelezzük a felkéréssel, de nem akar változást a pozíciójában. Azt hittem, a maga tanácsát is kikérte az ügyben, és talán maga értesült valami reménykeltő fejleményről.
– Nem – felelte Laurence lehangoltan. – Valószínűleg semmilyen pozíciót nem fognak adni neki. Sajnálattal hallom, hogy egy ilyen nagyszerű ajánlatot utasított el.
A visszautasítás semmi jóval nem kecsegtette Granbyt a hadtestben, ugyanis azok, akik már nemet mondtak egy ajánlatra, egyhamar nem reménykedhettek újabb lehetőségben, és Laurence-nek hamarosan talán már semmi befolyása nem lesz segíteni Granbyt.
– Nos, roppantul sajnálom, hogy újabb szomorúságra adtam okot magának – szólalt meg Roland rövid hallgatás után. – Lenton admirális nem oszlatta fel a legénységét, legalábbis nem teljesen. Csak a végszükség miatt adta oda néhány emberét Berkley-nek, mert nála jelentős volt az emberhiány. Meg voltunk győződve róla, hogy Maximus elérte a legnagyobb kifejlettségét, de nem sokkal azután, hogy maga Londonba jött, kiderült, hogy tévedtünk, és a sárkány időközben még tizenöt lábnyit nyúlt.
Az utóbbi megjegyzést csak azért tette hozzá, hogy ismét könnyedebb témákra terelje a beszélgetést, de nem sikerült oldania a feszültséget. Laurence érezte, hogy összeszűkül a gyomra, ezért letette a villáját és a kését a félig kiürült tányér mellé.
Roland behúzta a függönyöket. Odakint már sötétedett.
– Nincs kedve egy kis hangversenyhez?
– Szívesen magával tartok – vágta rá Laurence semleges hangon, a nő pedig megrázta a fejét.
– Mindegy, felejtse el, látom, hogy hasztalan lenne. Akkor feküdjünk le, barátom, semmi értelme itt ücsörögni és lógatni az orrunkat.
Eloltották a gyertyákat, és lefeküdtek egymás mellé az ágyra.
– Fogalmam sincs, mit kellene tennem – vallotta be Laurence halkan. A sötétség leple alatt könnyebben nyitotta meg a szívét. – Gazembernek neveztem Barhamet, és nem tudom neki megbocsátani, hogy hazugságra akart rábírni. Ez nem úriemberhez méltó. De ő sem egy barbár alak; nem folyamodna ilyen cselszövésekhez, ha lenne más választása.
– Nekem is elég fájdalmas hallanom, hogy Barham így hajbókol és így meghunyászkodik egy idegen herceg előtt. – Roland a könyökére támaszkodva feküdt rá a párnára. – Szárnysegédként egyszer megfordultam egy kantoni kikötőben, egy szállítóhajó fedélzetén, amely Indiából érkezett vissza, jó hosszú útról. Azokból a dzsunkákból nem nézem ki, hogy akár egy enyhe záport is kibírnának, nemhogy egy tengeri vihart. Megállás nélkül viszont nem reptethetik át a sárkányaikat az óceánon, hiába is szállnának harcba ellenünk.
– Nekem is ez jutott eszembe, amikor először hallottam róla. Ahhoz viszont nem kell átrepülniük az óceán felett, hogy beszüntessék a kínai kereskedelmet, és ha úgy tetszik nekik, lehetetlenné tegyék az Indiával folytatottat is. Ráadásul a birodalmuk Oroszországgal is határos. A Bonaparte-ellenes koalíció végét jelentené, ha a cárt keletről megtámadnák.
– Én viszont úgy látom, hogy az oroszok eddig nem túl sokat tettek értünk a háborúban, és a pénz nem lehet elegendő indok ahhoz, hogy valaki tuskóként viselkedjen, legyen szó egy emberről vagy egy egész nemzetről – érvelt Roland. – A mi országunk is többször küzdött anyagi nehézségekkel, de valahogy sikerült talpra állnunk, sőt az ő kedvükért magunkra vontuk Bonaparte figyelmét. Mindenesetre azt megbocsáthatatlan, hogy elválasztották Temeraire-től. Gondolom, Barham még mindig nem engedte meg, hogy találkozzon vele.
– Nem, már két hete nem láttam. Van egy rendes fickó a búvóhelyen, aki elvitte neki az üzeneteimet, és tudatja velem, mit adnak neki enni. Azt viszont tőle sem kérhetem, hogy engedjen be hozzá. Úgy mindketten rövid úton a hadbíróságon kötnénk ki. Habár ami engem illet, most már a hadbíróságtól sem ijedek meg.
Egy évvel korábban még el sem tudta képzelni magáról, hogy ilyeneket mondjon, és most sem szívesen adott hangot az érzéseinek, de az őszinte szavak kikívánkoztak belőle. Roland sem vette zokon, elvégre maga is reptető volt. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Laurence arcát, majd magához húzta, és igyekezett a lehető legtöbb vigaszt nyújtani neki.
Laurence váratlanul riadt fel álmából a sötét szobában: Roland már felkelt az ágyból. Egy ásítozó szobalány állt az ajtóban, gyertyával a kezében. A sárga fény lomhán csorgott be a szobába. A lány egy lepecsételt üzenetet adott át Rolandnak, majd ott maradt a küszöbön, és leplezetlenül kéjsóvár arccal leste Laurence-t. A kapitány érezte, ahogy pír önti el az arcát, aztán lenézett, hogy ellenőrizze, eléggé elpalástolják-e a takarók.
Roland már feltörte a pecsétet. Odanyúlt a gyertyához, és kikapta a lány markából.
– Ennyi volt a dolgod, most már elmehetsz – szólt rá, és egy shillinget nyomott a kezébe. Minden további ceremónia nélkül becsapta az ajtót a lány orra előtt. – Laurence, azonnal el kell mennem – mondta halkan, miközben odasietett az ágyhoz, és meggyújtotta a többi gyertyát is. - Doverből érkezett a hír: egy francia hajóhad sárkányfedezet alatt rohamozta meg Le Havre-t. A Csatorna Flotta a nyomukba eredt, de jelen van egy Flamme-de-Gloire is, és a flotta nem bonyolódhat ütközetbe légi erősítés nélkül.
– Hány hajó van abban a francia kötelékben?
Laurence már kikászálódott az ágyból, és magára húzta a nadrágját. Egy tűzokádónál nagyobb veszély nem leselkedhetett hajóra a tengeren; ez a csapás még légi erősítés mellett is rendkívül súlyosnak minősült.
– Harminc vagy még több, kétségkívül telepakolva háborús tartalékkal – mondta Roland, miközben szoros copfba fonta a haját. – Ideadná a kabátomat? Ott van.
Az ablakon kívül az ég egyre sápadtabb kékké hígult, így a gyertyákra sem sokáig volt már szükség. Laurence megtalálta a kabátot, és felsegítette reptetőtársára. Gondolatban már a kereskedőhajók által képviselt lehetséges erőt latolgatta, illetve azt, hogy a flottának mekkora részét kéne utánuk küldeni, és mennyi hajó lesz, amely még így is be tud siklani a biztonságos kikötőbe. Le Havre ágyúinak félelmetes hírük volt. Ha a szélirány nem változott volna tegnap óta, minden körülmény a rohamnak kedvezne. Harminc hajónyi vas, réz, higany és puskapor… Lehet, hogy a tengeren Bonaparte már nem jelentett veszélyt Trafalgar után, a szárazföldi Európát viszont még mindig ő uralta, és egy ilyen szállítmány könnyen biztosíthatta számára a hónapokig tartó utánpótlást.
– Adja ide a köpenyt, ha megkérhetem – folytatta Roland, megszakítva Laurence gondolatmenetét. A köpeny elég bő volt ahhoz, hogy elrejtse a reptetőnő férfias öltözékét. A kámzsát is felvette a fejére. – Így már jó lesz.
– Várjon egy kicsit, magával tartok – ajánlkozott Laurence, és magára ráncigálta a kabátját. – Remélem, valahogyan a hasznukra lehetek. Ha Berkley-nek nincs elég embere Maximusra, annyit legalább tehetek, hogy meghúzok egy szíjat, vagy lelökök néhány francia megszállót. Hagyja itt a poggyászát, és csengessen a szobalánynak. Majd a fogadósékkal elküldetjük a maradék csomagját az én szálláshelyemre.
Végigsiettek az álmatag, üresen kongó utcákon. Pöcegödör-tisztítók zörgették végig bűzlő talicskáikat a macskaköveken, és napszámosok csellengtek alkalmi megbízatásban reménykedve. Piacra igyekvő szolgálólányok facipője kopogott a köveken, és olykor egy állatcsorda is elhaladt erre-arra, fehér leheletfelhőket eregetve a levegőbe. Nyúlós, keserves köd telepedett a városra az éjszaka folyamán, porszerű jég csiklandozta az emberek bőrét. Mivel nem volt tömeg, Rolandnak nem kellett az álruhája felől aggódnia, és jóformán futólépésben haladhattak.
A londoni búvóhely közel volt a haditengerészet hivatalaihoz, a Temze nyugati partján terült el. Maradéktalanul kedvező fekvése ellenére csupa roskatag épület vette körül. Olyanok éltek ott, akik nem engedhették meg maguknak, hogy távolabb költözzenek a sárkányoktól. Egyik-másik házat el is hagyták, csupán néhány vézna kisgyerek lesett óvakodva kifelé az ablakon az idegenek közeledésének hangjára. Sárszerűen sűrű szennyvíz töltötte meg a csatornát az utca mellett, és ahogy Laurence és Roland végigfutott a köveken, csizmájuk sarka feltörte a jégpáncélt, amely alól így kiszabadult az éktelen bűz, és végigkísérte őket útjukon.
Ebben a kerületben reménytelenül üres utcák fogadták őket, ennek ellenére hirtelen egy alaposan megpakolt szekér bukkant fel a ködből, mintha alattomosan, ártó szándékkal indított volna rohamot ellenük. Roland félrerántotta Laurence-t az útból, és felhúzta a járdára, éppen időben ahhoz, hogy ne csípjék be és gyűrjék maguk alá a kerekek. A hajtó megállás és lassítás nélkül száguldott és kanyargott a szekérrel, aztán hamarosan el is tűnt a legközelebbi sarkon.
Laurence elkeseredve pillantott le díszegyenruhájának nadrágjára, amit most fekete szutyok-pettyek borítottak.
– Ne törődjön vele! – próbálta vigasztalni Roland. – A levegőben senki sem veszi észre, talán még le is söpri útközben a szél.
Laurence nem tudott ennyire derűlátó lenni, de ebben a pillanatban tényleg nem volt idejük a ruházatukkal foglalkozni. Folytatták a loholást.
A búvóhely kapuja fényesen ragyogott a kopott és piszkos utcában és a hasonlóképpen nyomorúságos reggelben, mert a kovácsoltvasat frissen festették feketére, a rézlakatokat pedig újonnan polírozták. Meglepő módon két vörös egyenruhás tengerészgyalogos is a közelben őgyelgett, a falnak támasztott muskétákkal. A szolgálatban lévő portás, aki eléjük sietett, Roland láttán megérintette a kalapját, a tengerészgyalogosok azonban zavarodottan és sandán kémlelték. A köpenye jócskán a válla alá hullott, és így nemcsak a három arany sávot fedte fel az egyenruháján, hanem látványosan duzzadó kebleit is.
Laurence homlokát ráncolva lépett a reptetőnő elé, hogy elrekessze a kíváncsi pillantásoktól.
– Köszönjük, Patson. Hol van a doveri futár? – kérdezte a portástól, amint bebocsátást nyertek.
– Azt hiszem, önre vár, uram – felelte Patson, és hüvelykujjával a háta mögé mutatott, miközben bezárta a kaput. – Menjenek, kérem, az első tisztásra. Azokkal meg ne törődjenek! – tette hozzá bosszúsan, a tengerészgyalogosokra célozva, akik addigra már kellőképpen elszégyellték magukat. Még alig nőttek ki a fiúkorból, Patson viszont megtermett férfi volt, egy néhai fegyverkovács, aki méginkább kivívta a tiszteletet magának az egyik szemét takaró fekete tapasszal és a körülötte éktelenkedő vörös hegekkel. – Majd én megleckéztetem őket, egy percig se aggódjanak.
– Köszönjük, Patson, folytassa csak! – mondta Roland, aztán továbbmentek. – Mi a fenét keresnek itt azok a vörös homárok? Nem tisztek, efelől legalább nyugodtak lehetünk. Emlékszem, tizenkét évvel ezelőtt valami szárazföldi haderőnél szolgáló tiszt rájött, hogy a Toulonnál megsebesült St. Germain kapitány nő, és hatalmas felfordulást csapott, kis híján az újságba is bekerült a hír… Megáll az ész.
A búvóhelyet csak egy facsoportból és egy épületsorból álló keskeny sáv oltalmazta a város levegőjétől és zajától, ezért szinte azonnal odaértek az első tisztásra, amely éppen csak akkora volt, hogy egy közepes termetű sárkány szétteríthesse rajta a szárnyait. A futár valóban ott várt rájuk: egy fiatal Winchester volt, akinek bíborszínű szárnyai még nem sötétedtek meg annyira, amennyire egy felnőtt példányé, de tökéletesen fel volt szerszámozva, és alig várta, hogy ismét a levegőbe emelkedhessen.
– Üdv, Hollin! – rázott kezet Laurence a kapitánnyal kissé felvidulva. Szívből örült, hogy újra látja földi legénységének egykori vezetőjét, ezúttal tiszti egyenruhában. – Ez az ön sárkánya?
– Igen, uram, az én sárkányom. Ő itt Elsie – jelentette ki Hollin sugárzó arccal. – Elsie, bemutatom Laurence kapitányt, már sokszor meséltem róla. Neki köszönhetlek téged is.
A Winchester feléjük fordította a fejét, és tágra nyílt, érdeklődő szemmel nézett Laurence-re. Alig három hónapja kelt ki a tojásból, és még a fajtájához mérten is kicsinek számított, ám a bőre makulátlanul fényes volt, és egészében véve látszott rajta, hogy sokat törődnek vele.
– Szóval ön lenne Temeraire kapitánya? Köszönöm, hogy Hollin lehet a reptetőm, nagyon kedvelem őt – mondta lágyan ciripelő hangon, és az orrával olyan hevesen bökte meg Hollint, hogy az majdnem elesett.
– Én örülök, hogy a szolgálatodra lehettem, és megismerhettelek – válaszolta Laurence, magára erőltetve némi lelkesedést, habár óhatatlanul is szurkálta belül valami. Temeraire is ott volt, alig ötszáz yardnyira tőlük, és vele még üdvözlő szavakat sem válthatott. Többször is arrafelé nézett, ám az épületek eltakarták a kilátást, és meg sem pillanthatta a fekete sárkánybőrt.
Roland Hollin felé fordult.
– Minden készen áll? Azonnal indulnunk kell.
– Igen, uram, készen vagyunk, csak a küldeményeket várjuk. Még öt percük van arra, hogy kinyújtóztassák a lábukat repülés előtt.
Laurence nagyot nyelt, mert nehezen gyűrte le az erős késztetést, hogy odarohanjon a sárkányához. A fegyelem azonban erősebben munkálkodott benne: azt még csak-csak meg lehetett bocsátani, hogy nyíltan visszautasított egy becstelen parancsot, de az már tűrhetetlen lett volna, ha lopva megszeg egy mindössze kellemetlen utasítást. Ráadásul most már Hollint és Rolandot is bajba keverte volna vele.
– Bemegyek egy pillanatra a kaszárnyába, és beszélek Jervisszel – mondta, és elindult, hogy megkeresse a Temeraire mellé kijelölt gondozót.
Jervis idősebb ember volt, aki bal végtagjainak nagy részét elveszítette, amikor a sárkány, amelynek hátán szerszámmesterként tevékenykedett, szörnyű csapást kapott oldalról. A várakozásokkal szemben végül felépült, de a ritkán használt londoni búvóhelyre került, ahol nem okozott fennakadást lassú munkavégzése. Falábával és a karjából kiálló fémkampóval furcsa, féloldalas látványt nyújtott. Fogyatékossága miatt meglehetősen lusta és akaratos lett, de Laurence gyakran fordult hozzá megértéssel, így most már barátságosan üdvözölte.
– Lenne szíves átadni egy üzenetet? – kérdezte a kapitány, miután visszautasított egy csésze teát. – Doverbe megyek, hátha hasznomat tudják venni. Nem szeretném, ha Temeraire aggódna, amiért elmaradnak az üzeneteim.
– Hogyne, megteszem, szüksége is lesz rá szegénykének – felelte Jervis, és nehézkesen lépdelve, fél kézzel magához vette a tintatartóját és a tollát. Laurence egy papírdarabot szerzett, amire leírhatta az üzenetet. – Az a kövér alak a haditengerészettől alig egy fél órája járt itt egy rakás tengerésszel, meg azokkal a cifra ruhás kínaiakkal. Még mindig odakint vannak a tisztáson, és azt a szegény drága jószágot gyötrik. Hitvány tengeri kígyó, fogalmam sincs, mire készül, hiszen lövése sincs a sárkányokról…! Már megbocsásson, uram – tette hozzá Jervis idegesen.
Laurence észrevette, hogy remeg a keze a papír fölött, ezért jó néhány tintapacát ejtett az első sorok köré és az asztalra. Adott valami jelentéktelen választ, majd tovább küzdött a fogalmazással, habár a szavak sehogy sem akartak megformálódni a fejében. Éppen ott ült megakadva egy mondat közepén, amikor hirtelen majdnem hanyatt vágódott, mert az asztal váratlanul felborult, a tinta kiömlött a padlóra, kívülről pedig szörnyű tombolás hangja hallatszott, mintha egy irdatlan vihar pusztított volna – az Északi-tenger téli viharainak legádázabbja.
A toll komikus módon a kezében maradt, de egyszeriben azt is ledobta, és feltépte az ajtót. Jervis is kibotorkált a nyomában. A rettentő visszhang még érzékelhető volt a levegőben. Elsie a hátsó lábán ült, szárnyai pedig félig széttárultak, félig összecsukódtak az idegességtől, miközben Hollin és Roland nyugtatni próbálták. A búvóhelyen állomásozó néhány másik sárkány is felkapta a fejét, és rémülten sziszegve nyújtogatták a nyakukat, hogy átlássanak a fák fölött.
– Laurence! – kiáltott Roland, a kapitány azonban meg sem hallotta.
Már elindult az ösvényen, és miközben szaladt, keze önkéntelenül is a kardja markolatára vándorolt. Amikor a tisztásra ért, útját állták a barakk épületeinek romjai, számtalan kidőlt fával egyetemben.
Mire a rómaiak megszelídítették az első nyugati sárkányfajtákat, a kínaiak már mesterfokra fejlesztették ezt a tevékenységet. A szépséget és az eszességet többre értékelték a vitézségnél, ezért meglehetősen lebecsülték a tűzokádókat és a méregköpőket, akiket nyugaton olyan nagy becsben tartottak. Akkora sárkányhadak álltak rendelkezésükre, hogy nem volt szükségük ilyesféle erőfitogtatásra. Az egészen szokatlan képességeket azonban nem vetették meg, és az Éteri fajban el is érték tenyésztő mesterségük csúcspontját: a kecsességet és rátermettséget sikerült azzal a kifinomult és halálos erővel párosítaniuk, amit ők isteni szélnek hívtak, és amely az ágyútűznél is nagyobb robajt hozott létre.
Laurence mindeddig csak egyszer látta a saját szemével, micsoda éktelen pusztítást tud okozni az isteni szél: a doveri csatában, ahol Temeraire Napóleon légi szállítóegységei ellen vetette be rendkívüli hatékonysággal. A londoni búvóhely nyomorult fái azonban most egy nyílt és közvetlen dührohamnak lettek áldozatai, és úgy hevertek a talajon, mint a meggyújtott és eldobott gyufaszálak, szilánkokká aprított törzsekkel. A kaszárnyaépületek masszív szerkezete is a földre omlott; a durva habarcs teljesen elporladt, a téglák pedig szétforgácsolódva repültek szanaszét. Egy hurrikán vagy egy földrengés okozhatott volna ilyen rombolást, és egyszeriben mindenki számára világossá vált a költői fajnév jelentése.
A tengerészgyalogosokból álló kíséret tagjai mind visszahúzódtak az aljnövényzetbe, és elfehéredett, döbbent arccal bámultak előre. Csak Barham maradt a helyén, a tisztáson. A kínaiak sem vonultak vissza, hanem formális térdhajlítás után tiszteletteljesen a földre borultak, kivéve Junghszing herceget, aki rezzenéstelen arccal állt továbbra is a csoport élén.
Egy kidöntött, gigantikus tölgyfa szorította őket a tisztás egyik sarkába, amelynek gyökerei még mindig markoltak egy-egy földdarabot. Temeraire ott állt a fa mögött, mellső lábával a törzsre támaszkodott, és kígyózó testének elejével az emberek fölé tornyosult.
– Nem mondhatsz nekem ilyeneket – förmedt rá Barhamra, és lejjebb engedte a fejét. Kivillantotta a fogait, és a feje körüli, hegyes szélű fodrot is idegesen felborzolta. – Egyetlen szavadat sem hiszem, és nem tűröm el, hogy ilyen hazugságokkal hitegessenek. Laurence soha nem fogadna el egy másik sárkányt. Ha elküldtétek, utána fogok menni, és ha kiderül, hogy baja esett…
Újabb üvöltéshez szívta tele magát levegővel, és mellkasa széllel teli vitorlaként duzzadt fel. Ezúttal az óvatlan emberek egytől-egyig az útjában voltak.
– Temeraire! – kiáltott fel Laurence, és ügyetlenkedve felmászott az egyik romhalmaz tetejére. Onnan egyenesen a tisztásra csúszott le, mit sem törődve a ruhájába és a bőrébe fúródó szálkákkal. – Temeraire, jól vagyok, itt vagyok…
A sárkány már az első szóra a reptetője felé fordította a fejét, aztán egy szempillantás alatt megtette azt a két sárkánylépésnyi távolságot, amely elválasztotta őket egymástól. Laurence megdermedt, és érezte, hogy szinte tombolva ver a szíve, de korántsem a félelemtől: a rettentő karmokkal megáldott mellső lábak a teste két oldalán értek földet, és Temeraire hosszú, ruganyos teste védelmezőn ölelte körbe. A sárkány széles, pikkelyes oldalai úgy emelkedtek és süllyedtek a férfi körül, mint fényes fekete falak, szögletes feje pedig egyre közelebb araszolt hozzá, hogy végre megpihenhessen mellette.
Laurence Temeraire orrára tette a kezét, és egy kis időre oda is bújt hozzá. Temeraire halkan mormogva, szavak nélkül panaszkodott neki, mintha azt mondta volna: „Laurence, Laurence, ne hagyj többé magamra”.
Laurence nagyot nyelt.
– Kicsim – szólalt meg, aztán rájött, hogy képtelen választ adni a sárkánynak.
Összedugott fejjel álltak némán, és kizárták a világ többi részét, ám ez az idilli állapot nem tarthatott sokáig.
– Laurence! – hallatszott Roland kiáltása az összetekeredett sárkánytest mögül. Kifulladva érkezett, mert a mondanivalója igen sürgős volt. – Temeraire, húzódj kicsit arrébb, légy oly kedves!
Temeraire felemelte a fejét, és vonakodva ismét kiegyenesítette a tagjait, hogy a két kapitány beszélhessen egymással. Arra viszont ügyelt, hogy testével mindvégig elválassza egymástól Laurence-t és Barham csapatát.
Roland átbújt a sárkány mellső lába alatt, és odament Laurence-hez.
– Megértem, hogy ide kellett jönnie Temeraire-hez, de ez nagyon rosszul veszi ki magát olyasvalaki szemében, aki nem ért a sárkányokhoz. Könyörögve kérem, ne szolgáltasson újabb okot Barhamnek a büntetésre, inkább teljesítse minden kívánságát, akár egy engedelmes kisgyerek. – Roland megcsóválta a fejét. – Istenemre mondom, Laurence, utálom, hogy magára kell hagynom egy ilyen szorult helyzetben, de megjöttek a küldemények, és most minden perc számít.
– Persze, nem maradhat itt – felelte Laurence. – Valószínűleg várnak magára Doverben, addig nem indítják el a támadást, amíg meg nem érkezik. Megoldjuk a helyzetet, ne aggódjon.
– Támadást? – csillant fel Temeraire szeme. – Csata lesz?
Megfeszítette a karmait, és vágyódva nézett kelet felé, mintha lelki szemei előtt már látná is a levegőbe emelkedő harci alakulatot.
– Induljon azonnal, és kérem, vigyázzon magára! – tette hozzá sietve Laurence. – Kérjen bocsánatot Hollintól a nevemben.
Roland bólintott.
– Próbáljon meg hideg fejjel gondolkodni. Még indulás előtt beszélni fogok Lentonnal. A hadtest nem nézheti ölbe tett kézzel, ami itt történik. Már az is szörnyű, hogy elválasztották a sárkányától, de még ennek tetejébe ez az iszonyú erőszakoskodás is… Ezt a sárkányok sem bírják nézni. Nem engedhetjük, hogy ez így folytatódjon, és senki sem teheti magát felelőssé.
– Ne aggódjon, és ne várjon tovább egy percig sem. A támadás fontosabb.
A mondatok szívből jöttek, de mindketten tudták, hogy az egész búcsúzkodás egy nagy színjáték, mert a helyzet valójában sokkal sötétebb, mint gondolják. Laurence egy pillanatig sem sajnálta, hogy odarohant Temeraire-hez, de ezzel nyíltan ellenszegült egy parancsnak. Egyetlen hadbíróság sem ítélné ártatlannak, ráadásul Barham maga állna a vád élére, és a faggatózás során Laurence nem is tudná letagadni, amit tett. Nem valószínű, hogy felakasztanák, elvégre nem a csatatéren történt az engedetlenség, és akadtak más enyhítő körülmények is, ám a haditengerészetnél ezért azonnali hatállyal elbocsátották volna. Nem tehetett mást, mint hogy vállalja a következményeket. Magára erőltetett egy mosolyt, Roland pedig gyorsan megszorította a karját, és elszaladt.
Közben a kínaiak felálltak a földről, és összeszedték magukat. Sokkal takarosabb látványt nyújtottak, mint a tengerészgyalogosok zilált csoportja, akiken látszott, hogy a következő megpróbáltatás elől már biztosan el fognak szaladni. Az egész küldöttség megpróbált átkecmeregni a kidőlt tölgyfán. A fiatalabb kínai tiszt, Szun Kaj mászott át a legfürgébben, és egy másik kísérővel együtt a kezét nyújtotta a hercegnek, hogy lesegítse a fatörzsről. Junghszinget meglehetősen akadályozta a súlyos, hímzett palást: a ragyogó selyemanyagból színes fonaldarabok maradtak a törött gallyak között, mint megannyi tarkabarka pókháló. Ha érzett is ahhoz hasonló félelmet, amilyen a brit katonák arcára volt írva, nem adta jelét – mintha egyáltalán nem rendítették volna meg a történtek.
Temeraire vad, komor tekintettel méregette őket.
– Nem fogok itt ücsörögni, amíg mindenki más harcol, akármit is akarnak ezek itt.
Laurence vigasztalóan simogatta a sárkány nyakát.
– Ne hagyd magad felzaklatni. Kérlek, próbálj megnyugodni, kicsim. Ha ideges vagy, azzal nem javítasz a helyzeten.
Temeraire csupán horkantott egyet, de szeme továbbra is mérgesen csillogva szegeződött a küldöttségre, és a fodor is felborzolódva maradt a feje körül, mereven ágaskodó hegyekkel a szélén. Hangulatán mit sem enyhített a vigasztalás.
Barham nem igyekezett közelebb jutni Temeraire-hez, mivel az üvöltés annyira megviselte, hogy az arca egészen hamuszürkévé változott. Junghszing azonban hamarosan rárivallt, és sürgetően, dühösen ismételgette a parancsait, legalábbis abból ítélve, hogy hevesen mutogatott a sárkány felé. Szun Kaj ellenben távolabb húzódott, és a gondolataiba mélyedve fürkészte Laurence-t és Temeraire-t. Végül Barham is közelebb jött gondterhelt arccal. Bizonyára az indulatban igyekezett menedéket találni a félelem elől – Laurence gyakran látott ilyet férfiak arcán a csaták előtti estén.
– Gondolom, a maguk hadtestében így értelmezik a fegyelmet – szólalt meg Barham. Ezzel a kicsinyességéről és a bosszúszomjáról tett tanúbizonyságot, mivel az engedetlenség ezúttal kétségkívül az életét mentette meg. Ő maga persze ebből vajmi keveset észlelt, sőt még jobban felpaprikázódott. – Én viszont nem vagyok hajlandó eltűrni az ilyesmit, Laurence. Egy pillanatig sem. Gondoskodom róla, hogy felfüggesszék. Őrmester, tartóztassa le…
A mondat végét már nem hallották: Barham egyre kisebbre zsugorodott, ordító, vörös szája kitárult, majd becsukódott, mint egy tátogó halé, és a szavai egymásba olvadtak, ahogy a talaj mind távolabb került Laurence lábától. Temeraire óvatosan fogta a karmai közé, a hatalmas, fekete szárnyak pedig széles suhintásokkal hajtották őket előre a levegőben. Egyre feljebb és feljebb emelkedtek a piszkos londoni levegőben. Korom szennyezte be Temeraire oldalát és Laurence kezét.
A kapitány elvackolta magát a begörbített karmok között, és némán hagyta magát elvinni. Az eseményeket már nem lehetett meg nem történtté tenni, és Laurence-nek több esze volt annál, mint hogy visszafordulásra késztesse a sárkányt. Mélységes, valódi agresszivitás és alig tompított düh hajtotta előre Temeraire szárnyait a levegőben. Nagyon gyorsan repültek. Amikor elsuhantak a városfal fölött, Laurence kissé aggódva nézett lefelé: Temeraire hám és jelzések nélkül szállt fel, ezért a kapitány attól tartott, hogy ellenük fordíthatnak néhány ágyút. De ágyúropogás sehonnan sem hallatszott. Temeraire minden más sárkánytól különbözött tökéletesen fekete bőrével és szárnyával, amelyet csak egy sötétkék és gyöngyházfényű sáv tarkított a szárnyszéleken.
Az is lehet, hogy túl gyorsan távolodtak, és Barhaméknek nem volt idejük eljuttatni a parancsot az őrséghez. Tizenöt perccel a felszállás után már el is hagyták a várost, és még a nagy hatótávolságú tüzérségi ágyúkkal sem tudták volna eltalálni őket. Alattuk úgy ágaztak el az utak, mint a levelek erezete, és itt, ahol a vidéket fehér hó borította, a levegő is kitisztult. Temeraire megállt, pár pillanatig egy helyben lebegett, és közben megrázta a fejét. Tüsszentenie kellett a portól, és ezzel egy időben akaratán kívül ide-oda rángatta Laurence-t. Utána viszont visszavett a lázas tempóból, és egy-két perc elteltével lehajtotta a fejét.
– Jól vagy, Laurence? Nem kényelmetlen?
Hangjába a kelleténél talán több aggodalom is vegyült. Laurence megsimogatta a mellső lábát, ahol elérte.
– Nem, remekül vagyok.
– Sajnálom, hogy csak így felkaptalak – folytatta Temeraire, és a hangján érezni lehetett, hogy kapitánya kedves szavaira enyhült benne a feszültség. – Kérlek, ne haragudj rám. Nem hagyhattam, hogy az az ember elvitessen.
– Nem, dehogy haragszom. – Igaz, hogy bőven volt min rágódnia, de az, hogy ismét a levegőbe emelkedhetett, túláradó örömmel töltötte el. Újra érezte a Temeraire testét átjáró, eleven erő-áramlatot, és ezt nagyon is élvezte, noha tisztában volt vele, hogy nem fog sokáig tartani. – Nem is hibáztatlak azért, hogy elszöktél. Egyáltalán nem. De sajnos attól tartok, most vissza kell fordulnunk.
– Nem, nem viszlek vissza ahhoz az emberhez – makacskodott a sárkány, és Laurence elnehezülő szívvel jött rá, hogy Temeraire egyik legerősebb ösztönére apellál: a védelmező ösztönre. – Hazudott nekem, téged távol tartott tőlem, aztán le akart tartóztatni. Szerencsésnek nevezheti magát, amiért nem tapostam agyon.
– Kicsim, nem vadulhatunk el teljesen, nem mehetünk világgá – tiltakozott Laurence. – Ezzel teljesen elvágnánk magunkat a többiektől. Hogyan akarsz élelmet szerezni? Lopással? Ráadásul el kéne hagynunk az összes barátunkat.
– Ott a londoni búvóhelyen egyáltalán nem lehetek hasznukra – mondta Temeraire, és mivel tökéletesen igaza volt, Laurence el sem tudta képzelni, mit válaszolhat erre. – De nem akarok elvadulni – tette hozzá kissé sóvár hangon. – Az biztos, hogy jobb lenne, ha azt tehetnénk, amit akarunk, hiszen nem is okoznánk túl nagy kárt azzal, ha néha elemelnénk egy birkát innen-onnan… Amíg azonban csata zajlik, ilyesmiről szó sem lehet.
– Ó drágaságom! – sóhajtott Laurence, miközben a napkorong felé nézett hunyorogva, és rájött, hogy délkelet felé haladnak, egyenesen a korábbi doveri búvóhelyük irányába. – Temeraire, ők nem engedhetnek minket harcolni. Lentonnak meg kell majd parancsolnia, hogy repüljünk vissza, és ha nem engedelmeskedünk, le kell tartóztatnia, gondolkodás nélkül, ahogy Barham is tette. Ebben biztos lehetsz.
– Nem hiszem, hogy Observaria admirálisa letartóztat téged – ellenkezett Temeraire. – Az a sárkány melegszívű, mindig kedvesen beszél velem, habár jóval idősebb nálam, sőt zászlós sárkány. Ha mégis megpróbálják, ott van Maximus és Lily is, ők majd segítenek nekünk. Egy biztos: ha az a férfi utánunk jön Londonból, és megint el akar vinni magával, meg fogom ölni – jelentette ki végül, és hangjába riasztóan erős, vérszomjas lelkesedés vegyült.
 
A Kiadó engedélyével.