FőképArt Spiegelman Mausa óta tudhatjuk: képregényben elmesélni egy komoly történetet semmivel sem lehetetlenebb vállalkozás, mint ugyanezt filmen vagy könyvben megpróbálni.

Scott McCloud (A képregény felfedezése) munkásságának hála pedig már arról is van fogalmunk, miért érdemes a végletekig leegyszerűsíteni a képi megvalósítást egy alapvetően elbeszélő jellegű képregény esetében.

Hogy valóban könnyebben azonosulunk-e a pár vonalból megalkotott figurákkal, mint a fotorealisztikus hatást keltő, végtelen precizitással kidolgozott karakterekkel, továbbra is eldöntendő kérdés marad - ahhoz viszont nem fér kétség, hogy Marjane Satrapi képregényének hatásosságát nagymértékben segíti a kevésbé látványos grafikai kivitelezés.

Ám a képzőművészetet tanult alkotó nem is véletlenül választotta ezt a formát: éppen a már említett, vizuális megjelenésében szintén nem túlbonyolított Maus olvasásakor eszmélt rá, hány fajtája lehetséges egy képregény oldalain a művészi kifejezésmódnak.

Márpedig az iráni születésű, több gyerekkönyvet szerző és illusztráló Satrapi mindennél jobban szerette volna elmesélni, milyen az élet hazájában, ahonnan egészen Franciaországig menekült - ám elmondása szerint ehhez hosszú ideig nem találta a megfelelő eszközt.

Ne legyenek kétségeink: a Gyerekkorom Iránban nem gyerekeknek készült. Szókimondó, megrázó és egyszerre humoros történet a vallási fundamentalizmus országában felcseperedő Marjane-ról, és az ő szemén keresztül családjáról, népéről, az iszlám forradalomról, a háborúk állandó félelemben és gyászban eltöltött éveiről, az iráni és nyugati gondolkodás ellentéteiről.

Márzsi 10 éves, mikor a nőknek kötelezővé teszik a kendő viselését, bezárják a kétnyelvű „világi iskolákat”, és nagyjából 12, mikor Irak ledobja az első bombát Teheránra. A szabadelvű családban nevelkedő kislány próféta akar lenni, materialista dialektikáról olvas képregényeket, kiszökik a tüntetésekre, börtönviselt Anush bácsikájára pedig hősként tekint.

És mi, olvasók eközben betekintést nyerünk Irán történelmébe, az iráni élet keserű hétköznapjaiba és legfontosabb eseményeibe a ’80-as, ’90-es években - eleinte egy gyerek szemszögéből, majd az idő haladtával az egyre érettebb szellemű Marjane elbeszélésében.

Az önéletrajzi ihletésű kétkötetes mű első része valamivel komorabb hangulatú, mint a második, annak ellenére, hogy a szerző remek humorával és a képregény nyelvének átgondolt alkalmazásával mindvégig nagyszerűen ellenpontozza a valójában egyáltalán nem derűs történetet (ami ebben a kötetben kifejezetten az Iránon belüli konfliktusok köré épül, szemben a túlnyomórészt az európai megpróbáltatásokról szóló A visszatéréssel).

A Persepolisnak már rögtön megjelenésekor hatalmas sikere volt. Számos díjat zsebelt be, a filmgyárak pedig nyomban az adaptálás legkülönfélébb ötleteivel keresték meg az alkotót.
Satrapi mindet elutasítva végül a francia rövidfilm-rendező Vincent Paronnaud-val közösen készített történetéből animációs filmet 2007-ben, amely többek között a zsűri nagydíját is elnyerte a Cannes-i Filmfesztiválon.

Mindez a siker talán nem véletlen: a szerző olyan képet fest országáról és az „irániságról”, amit egészen természetes módon érzünk hitelesnek, és amivel történelemkönyvekben vagy a híradókban valószínűleg sosem találkozhattunk.

Satrapi legalábbis ezt mondja: „Azóta, hogy először Franciaországba jöttem 1994-ben, folyton az iráni életről meséltem történeteket a barátaimnak, de nem nagyon értették. Láttunk is együtt a tévében felvételeket Iránról, ám azok egyáltalán nem az én tapasztalataimat mutatták. Mindig azt kellett mondanom: »Nem, ez ott nem ilyen.«”

A Persepolisról valamiért készséggel elhisszük neki, hogy olyan.