FőképAmikor a tudományos fantasztikum még csak gyerekcipőben járt, egy rendkívüli tehetségű hölgy adott életet a származását tekintve a klasszikus ókorig visszavezethető műfaj modern változatának.
Mi több, egyszerre két alapvető jelentőségű regénnyel, melyek közül magyarul eddig csupán a filmváltozatok miatt ismertebb Frankenstein volt olvasható, holott Az utolsó ember éppúgy toposzteremtőnek tekinthető, akár itthon és világszerte is összehasonlíthatatlanul nagyobb hatású elődje.

Igaz, viszonylag egyszerű magyarázatot találhatni a mellőzöttségre. Elődjével ellentétben Mary Shelley második sci-fije ugyanis abba a csapdába sétál bele, ami a mai napig a sci-fi írók egyik legnagyobb ellensége: a cselekmény nem a jelenben vagy a jelenhez közeli időszakban játszódik, hanem a szerző a távoli jövőbe helyezi a történetet.
Azt pedig mindenki tudja, hogy a tudományos-technikai fejlődés üteme és iránya egyaránt megjósolhatatlan.

Így aztán meglehetősen nehézzé válik komolyan venni egy olyan regényt, amelyben a huszonegyedik század utolsó évtizedeiben még mindig lóháton és vitorlás hajókon közlekednek az emberek, a csatákban pedig továbbra is kardcsörgést hallani.

Ráadásul az angol romantika fénykorának regénykiadási szokásaihoz igazodva a művet három kötetben jelentették meg, melyek közül az elsőt a szerző teljességgel saját kora legégetőbbnek tartott problémájának: a görög szabadságharcnak szenteli.
A török-görög viszály ugyan ma sem véglegesen elrendezett (elég Ciprusra gondolnunk), a Lord Byron társaságát akkoriban leginkább foglalkoztató kérdés mégis idejétmúltnak tetszik nekünk.

Ám ha sikerül túljutnunk a - valóban utópisztikus - brit köztársaság megszületését és a szenvedélyektől hajtott főszereplők cselekedeteit és jellemét taglaló részeken, a második kötetben egy máig ható problémával szembesülhetünk.

A világ népességét megfékezhetetlen járvány tizedeli, a dögvész pedig egyszerre osztja meg és egyesíti az emberiséget.
Hiszen akik isteni büntetést látnak a pestisben, farizeusok módjára kizárólag saját igazságukat fogadják el, akik viszont felismerik a halálban egyenlővé váló ellenségeket, önkéntelenül is a nemzetek feletti testvériséget hirdetik.

És hiába élik túl sokan a pusztítást, a fekete nap és három hirtelen felbukkant égitest általános pánikot okozó megjelenése végzetes természeti csapásokhoz, s végső soron az emberiség egészének kihalásához vezet.
Mindössze egyetlen ember, az árvaként nevelkedett, és sok tekintetben Mary Shelley művészi-emberi önarcképeként értelmezhető Lionel Verney marad életben, hogy megírja ezt a valóban megkeseredett és elkeserítő történetet.

Ha lehetséges, Az utolsó ember még a Frankensteinnél is sötétebb képet fest mindenféle jövőről - szenvedélyességével, a Shelleyről és Byronról mintázott hősmodelljeivel, valamint minden szavában emberi létfelfogásával kortalan kérdéseket boncolgat, és kortalan igazságokat tanít.
Ha jóslatként nem is, filozófiaként még ma is minden kétséget kizáróan megállja a helyét, és ezért feltétlenül érdemes megismerkedni vele.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:Frankenstein
Az utolsó ember