Főkép

A kötelező esti program miatt ez a bizonyos pénteki nap már régóta elő volt jegyezve a képzeletbeli naptáramban, és izgatottan vártam az amerikai rockerek koncertjét.

Persze szokás szerint megint nem tudtam odaérni a világ végén található Wigwamba, de mindössze a The Pilgrim Fathers koncertjét késtem csak le, s mivel őket nem ismerem, sokat nem keseregtem a veszteség miatt.

Érkezésem ideje így is mintha időzítve lett volna: az első söröm beszerzése után azonnal el is kezdődött a los angelesi Nebula fellépése.
A háromtagú zenekar igazi feelinges rock’n’rolljával nagyon jó hangulatot teremtett az egyre növekvő létszámú teremben. Korábban nem ismertem a zenéjüket, de azt hiszem, most majd pótolni fogom a hiányosságot, mert engem meggyőztek.

Nagyon korrektül és érzéssel, ugyanakkor teljesen lazán játszottak, pont egy fiatal, energikus és flegma rockbandához illően.
A frontember elképesztően jókat tekert a gitárján, a hangja is teljesen passzolt a muzsikához, csakúgy, mint a fazonja, szóval abszolút hitelesnek tűnt az egész show.

A legtöbb daluk rendkívül intenzív és pörgős volt, bár akadt egy-két megfáradt, elnyúzott, líraibb pillanat is, amik annyira nem illettek ide, inkább csak otthoni merengésre, de ettől még összességében szerettük a koncertet.

A hosszú átszerelés alatt meggyőződtem róla, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki éveket várt erre az estére, hogy élőben láthassa a legördögibb rockzenekart: az akkor már hatalmasra duzzadt tömegben szép szerivel bukkantak fel rajongók mindenféle korosztályból. A legmeghökkentőbb egy 4-5 éves forma fiúcska volt, aki az apja nyakában vígan villázott.

Valahol azt reméltem, hogy a függöny felvonása után nagyon extrém látványban lesz részem, és egy teljes pompájában pózoló rockegyüttest látok majd bikinis táncos-lányokkal, meg az összes kötelező kellékkel, ehhez képest egy teljesen szimpla, hétköznapi látvány fogadott egy, a drogoktól megtisztult és emiatt kissé elhízott rockikonnal.

Egyébként ez volt az egyetlen pontja az egésznek, ami alulmaradt a várakozásaimhoz képest, mert az együttes élőben is ugyanannyira, sőt, még inkább lehengerlő volt, mint lemezeiken.

Új lemezükről semmit, de klasszikusaik közül annál többet játszottak, legnagyobb slágereik mind terítékre kerültek. Elhangzott a „Power Trip”, a „Crop Circle”, a „Melt”, de az est fénypontja természetesen a „Negasonic Teenage Warhead” és a „Space Lord” volt.

Zeneileg teljesen rendben volt a produkció, hiszen ugyanaz a bombasztikusan bivaly hangzás jellemezte a bulit, amit már megszokhattunk tőlük, és Dave hangja is megfelelően volt effektezve, így a visszhangok és torzítások is mind a helyükön voltak.
Az általam nem ismert első lemezről mondjuk kihagyhatták volna a kevésbé izgalmas dalaikat egy-két további megasláger kedvéért, de a koncert így is hihetetlenül jó volt és nagyon élveztem minden pillanatát.

Dave Wyndorf és bandája még 20 év után is kirobbanó formában van, ez a buli pedig „Supercruel” volt, egy igazi dögös rock’n’roll party.

Kapcsolódó írás: Monster Magnet: 4-Way Diablo