Főkép

Azt hiszem, a Forma-1-hez hasonlóan a Heidenfestet is bátran nevezhetjük utazó cirkusznak, sőt, talán jobban illik erre az eseményre e jelző, merthogy itt aztán tényleg őrületes shownak lehettünk tanúi, ami lenyűgözően látványos, szórakoztató, nem mindennapi attrakciókkal színesített és változatos.

A budapesti koncert a Heidenfest utolsó állomása volt. És bár ennek tudatában az ember azt várta volna, hogy a fellépők megfáradva és elgyötörve lépnek színpadra, ennek éppen az ellenkezője történt.
Minden zenekar a maximálisat hozta ki magából (és egymásból is), hogy mind a rajongók, mind pedig önmaguk számára emlékezetessé tegyék ezt az estét.

Ráadásul a hosszú turné során láthatóan jól összerázódott ez a sok ember, s ez igen baráti hangulatot eredményezett.
A csapatok ott segítették egymást, ahol tudták, minden egyes koncert alatt feljöttek többen is a színpadra egy kis táncikálásra, vagy közös zenélésre. Jó volt látni ezt az összetartást és az egymás iránti tiszteletet.

A hat banda mind máshonnan érkezett, némileg különböző zenei irányvonalon mozognak, egyedül a népi motívumok, a pogány elemek használata és persze a metal a közös vonás zenéjükben, ami elég is ahhoz, hogy egyéni műsoraik egybefüggő egésszé álljanak össze.

Igazából engem a két fő zenekar vonzott ezen az estén, a többiekről elképzelésem sem volt, mivel korábban nem igazán ismertem őket.

Az estet a Manegarm nyitotta. A már megszokott metalzenekaros felállást egy hegedűssel teljesítették túl, aki a népies motívumokat szolgáltatta.
Nélküle egyébként egy egyszerű death metal zenekar benyomását keltették volna egészen a koncert utolsó daláig, ami tényleg nagyon el volt találva feelinges refrénjével és együtténeklős kórusával.
Itt az Equilibrium énekese is besegített vokállal, míg az Eluveitie lányai egy kis tánccal járultak hozzá a látványhoz.

A Catamenia még az előzőeknél is magasabb szintre emelte az agresszivitást. Az átlagos black/death metal zenekaroktól különös melódiáik különböztetik meg őket, mégis talán ők voltak azok, akik a metalnak a leghagyományosabb vonalát képviselték, zenéjükben csak elvétve lehetett felfedezni folkos motívumokat.
Ekkorra már hatalmas tömeg gyűlt össze a Diesel Clubban és különösen a koncertteremben, s ezen zavaró körülmények miatt a show nagy részéről lemaradtam.

Úgy tűnt, mintha valaki fogadott volna a német Equilibriummal, hogy nem mernek kiállni alsóneműben a színpadra. Nos, mertek. Sajnos a basszusgitáros lány nem szabadult meg a topjától, de azt hiszem, így is örült minden lány és fiú a különleges színpadképnek.

Ettől függetlenül a durvaságból továbbra sem engedtek - eszeveszett tempók és kíméletlen halálhörgés volt a legfőbb jellemző, s persze itt is megvolt az az epikusság, ami a többi bandánál, emellett pedig hol folkos, hol pedig súlyos metalriffeléssel tették egyedivé produkciójukat.
Itt is megfordult a színpadon valószínűleg az összes zenekar, volt vonatozás és közös tánc.

A svájci Eluveitie saját magát a folk metal új hullámának definiálja, és ezzel teljesen egyet is értek. Míg a többi zenekarra inkább a metal a jellemző, amit folkos elemekkel vegyítenek, addig az ő esetükben a két zenei irányzat nagyjából egyenrangúként vegyül össze.

A legtöbb tagot felsorakoztató együttes koncertjén olyan tradicionális hangszerek is előkerültek, amiket megnevezni sem tudok. Hangzásában telt, hangulatos és sokszínű produkciót láthattunk egy igazán különleges csapattól.

Az ír Primordialnak sikerült a lemezeiken is tetten érhető forradalmi hangulatot megteremtenie. Alan A. Nemtheanga igazi frontember: a kifestett fejű énekes igen harcias figura, aki ezzel jól fel tudja tüzelni a közönséget.

Legjobb dalaikat vették elő erre az estére, és tökéletesen prezentálták az olyan epikus és monumentális szerzeményeiket, mint az „Empire Falls”, az „As Rome Burns”, vagy a „Coffin Ships”, amiben hegedűsök is kísérték őket.
Óriási élmény volt élőben hallani ezeket a mesterműveket.

Az estet a Finntroll zárta, akik irgalmatlanul brutális zenéjüket zseniális módon keverik folkos, vagy polkás betéteikkel. Leginkább a Jaktens Tid és a Natfödd albumok legjobb pillanatait idézték meg, zenéjük sodró lendülete és intenzitása remekül érvényesült élőben is.

Ez a show már kész népünnepéllyé változott a végére, amikor is az est összes szereplője megjelent a színpadon. Elképesztő volt ennyi zenészt együtt látni, akik ilyen jól szórakoznak és szórakoztatnak együtt.

A több mint 6 órás maraton után azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki jócskán megfáradva, viszont rengeteg pozitív élménnyel gazdagodva távozott a helyszínről, a hatalmas nézőszám pedig jó bizonyíték arra, hogy van igény az ilyenfajta fesztiválra és zenére.

A fullasztó embertömegen kívül egyetlen zavaró tényező volt még, ami miatt némi rossz szájízzel távoztam, ez pedig a helytelenül belőtt hangzás újból visszatérő problémája. Ezúttal a hangszerek hangosításával nem volt különösebb gond, ám az ének legtöbbször elveszett a nagy brutalitások közepette.

Leginkább azt sajnáltam, hogy a Primordial énekesének lenyűgöző hangját alig tudtam kihallani a nagy masszából, de a többi, számomra kevésbé ismert zenekar esetében is sokat segített volna, ha rendesen kihallom az éneket.
Pedig minden egyes banda bőven kitett magáért, tényleg meglepő, milyen mértéktelen energiával és lelkesedéssel játszottak.

Tekintve, hogy az este után mennyire kimerültem, talán nem túlzok, ha emberfelettinek titulálom a teljesítményüket, elvégre ők minden este végigcsinálták az egész műsort. A kevés kellemetlenség ellenére egyáltalán nem vagyok elégedetlen, hiszen rengeteg új és kellemes élményt szereztem, és megismertem néhány nagyobb figyelemre is méltó csapatot.