FőképAz igazság az, hogy lassan több mint egy évtizede nem hallottam semmit a Def Leppardtól. Anno még a ’92-es Adrenalize volt azt hiszem, ami a kezem ügyébe került.
Valahogy mindig elkerültük egymást: talán azért, mert sosem tartoztak a kedvenceim közé. Pedig ha azt nézzük, ez a lassan harminc éves zenekar a maga nemében igenis jó zenét csinál.

Természetesen - akárcsak más régi zenekarok -, a Def Leppard is újítani, modernizálni próbálja zenéjét. Ez erősen látszik az új lemezen, ami megpróbál megfelelni a ma divatosnak mondott irányzatoknak.
Talán ez eredményezi számomra azt a kicsike tanácstalanságot, hogy akkor most pontosan milyen stílusnak is lehetne aposztrofálni ezt a lemezt.

Már rögtön a nyitó nóta, a „Go” elbizonytalaníthatja ez embert, hogy most tényleg jó cd-t tett-e a lejátszóba, vagy netán a lemezgyárban került más a tokba? Határozottan olyan érzésem volt, mintha Linkin Park-ot vagy valamilyen hasonszőrű bandát hallanék.

Meg is illetődtem hirtelen, hiszen régi emlékeim alapján úgy képzeltem, hogy végig egy határozott és markáns def leppard-os hangzásvilág fog visszaköszönni a lemezről. Ehhez képest a második nóta, a „Nine Lives” rövid, bluesos indítása határozottan megrettentett. Atyám, mi lesz itt!?
Aztán ahogy a refrénhez értünk, megnyugodtam. A blues-os hangzás nyomokban ugyan megmaradt, de helyét átvette a felszínre törő rock.

Az ezt követő „C`mon C`mon” azonban már letagadhatatlanul és összetéveszthetetlenül Def Leppard. Ekkor már kezdtek visszajönni az emlékek is, amikor még oda-vissza hallgattuk az Adrenalize-t.

Gondoltam itt nagy baj már nem lehet; a kezdés szerintem nem volt a legjobb, de azért mégis csak megvan az az esszencia, ami ezt a zenekart egyedivé teszi.

Aztán jött a „Love”. Na, ez betette nálam a kaput rendesen. Mintha egy cukros-szirupos hollywoodi romantikus film zenéjét hallanám. És ezen még a néhol „felkeményedő” gitárjáték sem tudott segíteni.

Hála égnek a továbbiakban olyan nóták sorakoznak a korongon, amik számomra a hallgatható, kedvelhető kategóriát jelentik.
Van egy-két nóta - pl. „Gotta Let It Go” -, amely talán képes olyan magasságokba visszaemelni a Def Leppard-ot, mint ahol a ’90-es évek derekán voltak.

Összességében a Songs from the Sparkle Lounge számomra olyan lemez, amit háttérnek el tudok képzelni, de egy-két számot biztosan kihagynék vagy átléptetnék a hallgatásakor.
Ha az együttes útkeresésnek szánta ezeket a sorból kissé kilógó darabokat, akkor csak azt tudom mondani: nem erre kéne továbbmenni.

Az együttes tagjai:
Joe Elliott - ének, billentyű
Phil Collen - gitár
Vivian Campbell - gitár
Rick Savage - basszusgitár, billentyű
Rick Allen - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Go
2. Nine Lives
3. C`mon C`mon
4. Love
5. Tomorrow
6. Cruise Control
7. Hallucinate
8. Only the Good Die Young
9. Bad Actress
10. Come Undone
11. Gotta Let It Go

Diszkográfia:
On Through the Night (1980)
High `n` Dry (1981)
Pyromania (1983)
Hysteria (1987)
Adrenalize (1992)
Retro Active (1993)
Slang (1996)
Euphoria (1999)
X (2002)
Yeah! (2006)
Songs from the Sparkle Lounge (2008)