FőképKritikus ponthoz értünk, bár lehet, hogy csak az időzítés nem volt a legszerencsésebb. Szóval az történt, hogy A nyolc unokatestvér folytatása átminősült a szememben, és szépirodalom helyett már csak a szórakoztató irodalom kategóriába fér bele.

Ugyan Louisa May Alcott (1832. november 29.-1888. március 6.) rögtön az első lapon elárulja, semmiféle erkölcsi tanulsággal nem kívánta terhelni az olvasókat, és pusztán szórakoztatás volt a célja, meglátásom szerint elképzelését nem sikerült maradéktalanul teljesítenie.
Okító énje időnként kéretlenül szóhoz jut, s megosztja velünk határozott elképzeléseit jóról és rosszról.

A történet egyébként az amerikai gazdagok életéről szól, mégpedig egy különc leányzó (az előző részben megismert Rose Campbell) szemével láttatva ezt a világot. Partik, bálok és a kiterjedt rokonság hétköznapjai keverednek hagyományokkal és megszokásokkal, melyeket az ifjúság útkeresése és az idősebb generáció által erőltetett helyes nevelés ellentéte által ösztönzött hősnőnk a saját elképzelése szerint kíván átalakítani.
Természetesen rokonai többnyire ellenzik elképzeléseit, így marad a harc, a bizonyítás.

A több mint százharminc évvel korábban íródott regény értelemszerűen egészen más tempót használ, mint amit napjaink könyveiben megszokhattunk.
Hihetetlen mérvű nyugalom jellemzi az anyagi problémáktól mentes szereplők életét, gondjaik éppen ezért elsőre súlytalannak tűnnek az olvasó szemében, s mivel az átlag ember számára egyáltalán nem ismerős gond az éppen esedékes estélyhez illő öltözet kiválasztása, nincs azonosulási lehetőség a szereplőkkel.

Ezt ugyan némileg ellensúlyozzák a háttérben meghúzódó erkölcsi kérdések, de ha ezt nem veszem figyelembe, akkor nem marad más, mint a XIX. századi ifjú leányzó tartalmas életre vágyása, ami túlmutat sorstársai családanyaszerepénél.
Louisa May Alcott műve tehát egyfajta idealizált korai emancipációs regény, ami tényleg nem ad többet, mint könnyed szórakozást pár üres órára.