Főkép

Azt hiszem, egyértelműen a rosszabb tulajdonságaim közé sorolható, hogy többé vagy kevésbé, de mindig viszolygok a mainstreamtől. Még akkor is, ha ezt épp indie-nek, alternatívnak hívják, vagy bármiféle más, nem fősodorbeliséget sugalló elnevezéssel illetik.

Pedig a zeneileg és népszerűség tekintetében egyaránt beérkezett együttesek képesek arra a különös csodára, hogy tökéletesnek és megismételhetetlennek hitessék el velünk aznapi, lényegében a rutinnál, a megszokottnál és elvárhatónál alig több produkciójukat.

Az az aprócska többlet mégis egészen más dimenziókba emeli a koncertet, és ténylegesen feledhetetlenné lesz az élmény, amiről, ha az unokáinknak nem is, de még sokáig, sok mindenkinek mesélhetünk majd.

Efféle élménynek éreztem a Coldplay első magyarországi fellépését is, amit csak a tökély más megnyilvánulásaihoz - az első Deep Purple koncertemhez, a U2 Zooropa turnéjához, Steve Vai koncertjeihez, a Therion legutóbbi fellépéseihez - tudok hasonlítani.

Ha egyszerűen, vagy inkább leegyszerűsítve akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy a zenekar maximálisan kiszolgálta a közönséget.
A régi rajongóknak lejátszott minden nagyobb slágert, az újonnan meghódítottaknak pedig - így nekem is - kellően sokat adott a legfrissebb albumból ahhoz, hogy már csupán azért megérje elmenni.

Ám ennél sokkal több volt ebben a koncertben.

A színpad nélkülözött mindenféle bombasztikus elemet. Nem volt pirotechnika, felfújható bábok, gótikus díszlet (amiket egyébként, másoknál, más zenei környezetben kifejezetten kedvelek), ellenben olyan fényjátékot, olyan lélegzetelállítóan jó arányérzékkel adagolt lézerfényeket láthattunk, ami nem egyszerűen profizmusra vall.

Mindehhez hat hatalmas gömb lógott a színpad és a nézőtér fölé, amelyek belülről kivetítő felületként funkcionáltak, és a négyszerezett hátsó megjelenítővel kiegészülve már-már szürreális hatást értek el.
Egyszóval hiába ültem egy viszonylag olcsó helyen, cseppet sem éreztem másoknál hátrányosabb helyzetben magam.

Sőt. A zenekar a koncert első pillanatától fogva egészen - fizikai értelemben is - közeli kapcsolatra törekedett a közönséggel.
A két benyúló rámpán lényegében érinthető távolságban/közelségben adták elő a számokat, amikor pedig egy kis szünet után átrohantak a küzdőtéren, aztán fel, pontosan a székünk elé, és így két méterről nézhettem végig az ott előadott két számot, végleg meggyőztek arról, hogy nekik mindenekelőtt a zene és a közönség a lényeg.

És Chris Martin, most már egyértelműen tudom, nem egyszerűen a csapat lelke, rendkívüli tehetségű előadó, hanem teljes lényével maga a zene. Minden megmozdulásából, minden hangjából olyféle muzikalitás árad, amihez foghatót én még nem sokszor tapasztaltam.

Még most, napok elteltével is a koncert hatása alatt vagyok, és úgy érzem, annál nagyobb hibát el sem követhettem volna, ha bármilyen okból, például amiatt, hogy nem a küzdőtérre kaptam jegyet, kihagyom ezt az estét.